Chapitre 8

            A fehérre meszelt plafont bámulva heverek a nem éppen tiszta - mondhatjuk úgy is, hogy elképesztően mocskos - padlón. Amikor a szobába értem, hirtelen hasogatni kezdett a fejem, így jobbnak láttam azonnal leülni, amiből végül egy lusta elterülés lett. Nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy feltápászkodjak, és az ágyra másszak. Biztos vagyok benne, hogy Raphaёl azért rohant el sebesen, miután felkísért a lépcsőn, mert meg akarta tárgyalni a kirakásomat az igazgatósággal. Hiszen siralmasan teljesítettem, az utolsó védésemkor még az eszméletemet is elvesztettem, ami kisebb sokként ért, hiszen sosem voltam az az ájuldozós típus. Talán mégis meg kéne nézetnem a fejem egy orvossal, de hol találok olyasvalakit, aki nem kérdezősködik?

            Riadtan kapom fel a fejem, amikor a résnyire nyitott ablak irányából türelmetlen köhécselés hallatszik.

 – Te vagy az eddigi legszörnyűbb Róka, hazug kisasszony! Hogyan képzeled, hogy amíg én távol vagyok, te csak úgy veszélybe sodorod magad? – ripakodik rám a besurranó Max, majd kimerülten elterpeszkedik a régies éjjeliszekrényemen.

 – Te meg hol kódorogtál? – tudakolom hitetlenkedve.

 – Megmondtam, hogy nem lógok majd a nyakadon – vágja rá teljes természetességgel, mintha nem viselkednék tökéletesen ésszerűen azután, hogy három napja nyomtalanul eltűnt, azt sem tudtam, visszatér-e még, aztán pedig a szokásos felsőbbrendűségében megjelenik azon szoba ablakában, ahonnan - mellékesen megjegyzem - a lebukás veszélye miatt legutóbb határozottan kitiltottam. – Ki akartam deríteni, hogyan tudnánk elszakadni egymástól, de semmire nem jutottam, viszont Páva addig is dolgozott.

 – Hány áldozat? – kérdezek vissza rosszat sejtve.

 – Talán három vagy négy, nem számoltam – vonja meg a vállát. Az elmémet mérhetetlen harag önti el, ami elhomályosítja a logikus gondolataimat. Ez a kis szörnyeteg az önző indokai miatt hagyta, hogy négy ártatlan ember Páva szolgájává váljon!

 – És még van képed idejönni? – kiáltok rá dühösen.

 – Nem ez a néhány szerencsétlen, hipnózis alatt álló polgár fogja eldönteni a csata végkimenetelét. Valószínűleg már így is sokkal több a Páva uralma alá hajtott személy, mint amennyivel pár felelőtlen szuperhőspalánta képes megküzdeni.

 – Még én vagyok a felelőtlen, amikor te hagytad, hogy három embert megfosszanak a szabad akaratuktól?

 – Ide figyelj, hazug kisasszony! – förmed rám bosszúsan – Te is láttad azt az Aldric kölyköt, semmi baja azon kívül, hogy nincs ínyére Buday folytonos parancsolgatása. Ne aggódj minden pici láncszemért! Ez a bajom a csökkent értelmű emberekkel, sosem látjátok a következményeket! Ezerszer nagyobb problémával kell majd szembenéznünk, ha a hipnotizáltak besorolnak Halálfej magánhadseregébe, és a város ellen vonulnak.

 – Mit is tettél te ez ellen az elmúlt napokban? – kíváncsiskodom gúnyosan – Nem tetszem neked, ezért megpróbáltál eltüntetni a képből.

 – Az ügy érdekében tettem – közli teljes meggyőződéssel – Találnom kell egy alkalmasabb Rókát, aki képes lehet megfékezni a Pávát. Nincs szükségem picsogó tinédzserekre, csak akadályoznak a munkában, és felelőtlenül megöletik magukat.

 – Félsz – vonom le a fejemben körvonalazódó következtetést. – Valami történt ezzel a Valentinával, te pedig nem mersz ismét együtt dolgozni velem, mert kezdesz megkedvelni, és attól tartasz, hogy én is úgy végzem, mint ő.

 – Megkedvelni? Téged? Badarság – Fejét csóválva legyint, de a hangja különösen cseng – Miért érdekelne engem, ha egy hisztis kölyökkel rossz dolog történik? Csak a te hibád lenne, de Valentina más eset volt. Azt megakadályozhattam volna…

 – Mi történt? – A szavak kiszaladnak a számon, mielőtt végiggondolhatnám őket.

 – Még mindig semmi közöd hozzá! – vált újra ellenséges hangnemre, ezzel pedig elveszítem a reményt, hogy valaha is sikerül több dolgot kiderítenem az esetről. Egy másik Róka… Vajon milyen lehetett? Magas és szeplős? Biztosan tűzvörös haja volt, talán világító, élénkzöld szemekkel. A gondolataimba merülve fel sem tűnik, hogy Max éppen hevesen gesztikulálva magyaráz valamit. – Hazug kisasszony, igazán figyelhetnél, ha már olyan felelősségteljesnek hiszed magad!

 – Öhm, miről is van szó? – kapok észbe hirtelen.

 – Éppen azt ecsetelem, hogy Páva itt van az iskolában – közli lesajnálóan.

 – Tessék? – kiáltom, miközben reflexes mozdulattal felpattanok.

 – Az imént még a tetőről figyelte az Aldric kölyök szerencsétlenkedését a focipályán, és láthatóan elégedettnek tűnt magával. Fogalmam sincs, mire készül, de nem tetszett az arckifejezése.

Habozás nélkül adom ki a vörös kwaminak az átváltoztatásomra vonatkozó utasítást, majd immár narancsszínű kosztümben surranok végig a takarodót követően elnéptelenedett, sötét folyosókon. Valószínűleg kínomban elbóbiskoltam a padlón fetrengve, ha már ilyen későre jár. Az utam az első küldetésem során használt lépcsősoron keresztül vezet ismét egyenesen a tetőre, ahol nem várt látvány fogad. Az aprócska gépház mellett álló Páva magába roskadva támaszkodik a korláton, észre sem veszi az érkezésemet. Szemeit szorosan összeszorítja, mintha a fejében keringő negatív gondolatörvény térhódítását próbálná megfékezni. Annyira… sebezhetőnek tűnik, egyáltalán nem hasonlít az undok, veszélyes fiúra, akire előző találkozásaink alapján visszaemlékszem. Egy pillanatra még az is átfut az agyamon, hogy tulajdonképpen nem különbözünk akkora mértékben: az ellenségem összezavarodott, talán valójában nem is akarja végrehajtani ezt az egész hipnózisos seregtoborzást. A sorstársam segítségére sietni akaró részemet legyőzve, a történéseket figyelve megbújom az árnyékban. Nem szimatolok csapdát, de a megérzéseim eddig már többször is kilátástalan helyzetbe csaltak, ezúttal nem kockáztathatok.

            Óvatosan közelebb merészkedem, bízva abban, hogy a gépek monoton zúgása elnyomja a lépteimmel megbolygatott fémhulladék kupac csörömpölését. A számításaim sajnos hibásak, Páva éberen kapja fel a fejét, sötét tekintete éles, akár a borotva. Ennyit a sebezhetőségről. Kissé meglepődöm, amikor anélkül sikerül lebuknom a gépház mögé, hogy észrevenné a jelenlétemet.

 – Ki van ott? – kérdi határozottan. Furcsa ezt a mondatot nem félelemtől remegő hangon hallani. Igazán jól szórakoznék, ha a hatalmas Páva berezelne néhány gyanús nesztől, és vékony egérhangon tudakozódna a zajok forrása felől, de ez természetesen nem történik meg. A királykék ruhás fiú tesz néhány lépést felém, majd beleszippant a levegőbe.

 – Hát itt vagy, Vöröske? Már kezdtem azt hinni, hogy feladtad az ellenem folytatott, hiábavaló küzdelmet – jelenti ki drámaian. Nem válaszolok, ő pedig visszafordul a város pislákoló fényei felé. – Oh, szóval így játszunk? Nem jössz elő? Mára nincs új „áldozatom”, ahogyan te nevezed őket. Minden nyugodt. Vihar előtti csend.

Ezt meg hogy érti? Miféle „viharról” beszél?

 – Tehát továbbra is néma maradsz, bár én biztosan tudom, hogy ott rejtőzöl a gépház mögött. Akár el is mehetsz, ha ma terveznék valamit, nem halasztanám ilyen későre. Minek is magyarázkodom, úgysem bízol bennem. Nem fogsz csak úgy itt hagyni. Meséljek neked?

 – A hallgatásodat beleegyezésnek veszem. Kétszáznál is többen vannak, de mindre pontosan emlékszem. Régebben csinálom, mint Katica és Fekete Macska együttvéve, de Jacques Bonfils volt az első kudarcom. Miattad. Nem esett jól az önbecsülésemnek.

Kell egy kis idő, amíg rájövök, hogy az áldozatairól beszél. Mi célja lehet ezzel? Fékeznem kell magam, nehogy felsikkantsak, amikor eljut az agyamig, hogy milyen számot említett az elején. Kétszáznál is több ártatlant tett a szolgájává!

 – A legtöbben közülük már rég az álmaik megvalósításán dolgoznak. A hipnózis nem úgy megy, ahogy ti gondoljátok. Gyengének kell lenniük, így fel kell adniuk hozzá az álmaikat, de én ezeket a hipnózis után bármikor visszaadhatom nekik. Nem maradnak üresek belül, a parancsaimra várva, ahogy a legtöbben elképzelik. A saját, eddigi személyiségük dominál, az erősebbek még nekem is képesek ellenszegülni, már ha észreveszik a ráhatásomat. Ez a Michel Platini Académie, bizonyosan hallottál már róla. Azt a borostyánszemű kisfiút, Aldricot idehoztam. Focista akart lenni, és most egy lépéssel közelebb van a céljaihoz. Nem állok a rossz oldalon.

Miért meséli el mindezt? Bizalmat akar ébreszteni bennem, hogy aztán könnyedén a földbe tiporhasson? Vagy talán az igazat mondja? Nem, az lehetetlen. A mániákus főgonosz is mindig szentül meg van győződve arról, hogy a jó oldalon áll, valószínűleg itt is ugyanez a helyzet. Páva viszont nem tűnik fanatikusnak… és tessék, megingott az álláspontom. Pontosan ezt akarja elérni!

 – Az arckifejezésedből ítélve nem hiszel nekem. Kár. – Hogyan került mögém? Amikor zavarodottan felé kapom a tekintetemet, egy laza mozdulattal széttárja a színpompás tollait. A szivárvány valamennyi árnyalatának tökéletes kompozíciója ámulatba ejt. A tollkorona szemből nézve igézően fest. Megfordul a fejemben, hogy Páva hipnotizálni akar, de a következő pillanatban hátat fordít nekem, és egy hatalmas ugrással a szomszédos gyárépület egyik poros ablakkeretében terem.

 – Viszlát, Vöröske! – Szórakozottan int, majd eltűnik a sötét éjszakában.

            Egy Maxszal lefolytatott kisebb vita után a vörös kwami belátja, hogy a lebukás veszélye miatt nem tanácsos folyamatosan a közelemben tartózkodnia, így zsörtölődve valamiféle ennivaló keresésére indul. A szobába visszaérve egyenesen szembetalálom magam az íróasztalnál ülő, dühös tekintetű Raphaёllel.

 – Hol voltál? – kérdi bosszúsan. – Megsérültél, pihenned kéne.

 – Neked nem mindegy? Úgyis éppen az igazgatónak ecsetelted a kirakásom miértjeit. – Ekkor veszem észre, hogy az ágyamra ledobott laptopomon villog a zöld lámpa, azaz néhány perccel ezelőtt kapcsolódott ki. Amikor teljesen biztosan nem tartózkodtam a helységben. – Még a gépemhez is hozzányúltál az engedélyem nélkül? – Meg sem próbálom palástolni a felháborodásomat. Raphi tekintetét bűnbánóan a padlóra vezeti, azonban nem válaszol. Feldúltan pattintom fel a laptop fedelét, de csupán az ismerős, „Ez hagymás bab? Nem, krumplis hal.” felirat mellett ínycsiklandozóan festő ételt kevergető Bud Spencer néz vissza rám, amit még a múlt hónapban állítottam be háttérképnek az addigi alapértelmezett téma helyett. Emma néni javasolta, mondván, hogy nem ártana nekem egy kis személyiség. Akkor kivételesen elengedtem a fülem mellett a durva szavait, és tettem, amit kért, azt remélve, hogy a közeljövőben békén hagy. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, fogadni mernék, hogy az egész szerepcsere az öcsémmel az ő elvetemült ötletei közül került ki.

 – Egyelőre nem akarlak kirakni – töri meg a szobatársam a kínosan hosszúra nyúló hallgatást – Kíváncsi vagyok, mit hozol ki magadból.

A laptoppal kapcsolatos kérdésemre viszont továbbra sem felel.

 – Szeretnél a szerencsétlenkedésemen röhögni? – kíváncsiskodom gyanakvóan.

 – Nem – vágja rá Raphaёl hitetlenkedve. – Te mindig a legrosszabbat feltételezed az emberekről?

 – Ki is vádolt ferde hajlamokkal rögtön az első találkozásunk alkalmával? – tudakolom gúnyos mosollyal.

 – Már bocsánatot kértem. Egyébként meg nem vagy annyira reménytelen. A reflexeiddel semmi baj, a mozdulataid alapvetően jók, viszont süt róluk a tapasztalatlanság, ami elég érdekes, tekintve a tényt, hogy elméletben jelenleg is edzésben vagy. Ha hosszabb kihagyást követően jöttél volna, akkor még érteném, de így… – gondolkodik el. Megint azzal a furcsa, átható tekintettel mered rám, mintha tudna valamit, ami által a lelkembe lát. Igyekszem a beszélgetést biztonságosabb mederbe terelni, így az első edzések időpontjáról érdeklődöm.

 – Hétfőn kezdünk. Egy hetünk van visszarázódni, aztán pénteken indulunk a provence-i edzőtáborba, ahonnan éppen visszaérünk a keddi első meccsünkre. A svájci riválisunkkal játszunk, szóval nem ártana, ha addig felvennéd a tempót, mert egyébként hatalmasat bukhatsz. Veszélyes csatáraik vannak, és hihetetlenül felkészültek. Miattuk csúszunk le mindig az Ifjúsági Bajnokság dobogójáról.

Négy napos edzőtábor? Kellően kétségbeesett lehet a pillantásom, mert a szobatársam a szemembe nézve először megrökönyödik, majd nagyot sóhajt.

 – Nem kell betojni. Külön, egy személyes szobákban leszünk elszállásolva.

Megkönnyebbülten kifújom a benntartott levegőt, de a következő pillanatban ismét megdermedek.

 – H-honnan? – dadogom értetlenül.

 – Leginkább a közös lakhelyünkre mutatott reakciódból ítélve szűrtem le, hogy ez a gondod. Borzasztóan antiszociális a viselkedésed, Fortier.

Nem tetszik a tekintete. Megint úgy pillant felém, mintha valamennyi titkomat kifürkészhetné, mindössze egyetlen véletlenül elejtett szavamból.

 – Miért pont Provence? Ott nincs nagy forróság ilyenkor? – Raphi a hirtelen témaváltásomra pimasz mosollyal reagál.

 – Sajnos de. Általában a másik, Strasbourg melletti táborban tartjuk az őszi meccsekre való felkészülést, de az ottani épületeket megrongálták az augusztusi viharok, most renoválnak, úgyhogy kénytelenek voltunk áttenni az egészet a tavaszi edzőtábor helyszínére. Készülj fel rá, hogy az edző rögeszméi a csapatépítő feladatok!

Ez esetben valószínűleg rengeteg időt kell majd eltöltenem a szobatársam feszélyező társaságában. Remek. A hanyagul az asztalra hajított, ősrégi telefon hirtelen szaggatott pityegésbe kezd. Raphaёl óvatosan felbillenti a fekete szerkezet tetejét, mire az két darabra esik szét. A fiú káromkodva, de rutinos mozdulattal ismét összeilleszti az ezüstszürke mobilt, majd az újból felvillanó képernyőre pillant.

 – Átmegyek Pascalékhoz, jössz?

 – Nem, mert öhm… – kezdeném a mentegetőzést, de Raphi belém fojtja a szót.

 – Költői kérdés volt – teszi hozzá vigyorogva, majd a vállamnál fogva kilökdös a folyosóra.

 – Éjszaka közepe van! – kiabálom, de a következő pillanatban egy meleg tenyér tapad a számra.

 – Idióta, felvered a fél iskolát! – suttogja. – Nem tűnsz fáradtnak, és egyébként is péntek van. Vagy már szombat, de ez részletkérdés. Viszont, ha felébreszted a felügyelőket, mindannyiunk szórakozása ugrik, szóval leszel szíves befogni.

Különös módon valóban annyira fáradt vagyok, hogy már nem is érzem az alváshiányt. Bölcs döntés lenne lefeküdni, de azt hiszem, átléptem azon a bizonyos küszöbön, amikor még gond nélkül képes lettem volna nyugodt álomra hajtani a fejemet, így kelletlenül bólintok, a fiú tenyere azonban továbbra sem mozdul. Valószínűleg a túlzott fáradtság okozta enyhe bódulat vezérel, amikor játékosan beleharapok a szobatársam kezébe.

 – Te megvesztél! – rázza a fejét rosszallón, miközben tenyerén kirajzolódó piros fognyomokat méregeti. Nem tudom abbahagyni az idétlen vigyorgást, valamiféle furcsa elégtételt érzek. Te jó ég, tényleg aludnom kéne!

Pascalék ajtaja kivágódik előttünk, és egy zavarodott tekintetű, kócos hajú Matthias zuhan ki rajta.

 – Pascal elment valami kajáért, én meg itt maradtam a többiekkel. Kiraktak, mert idegesítette őket, hogy angolt tanulok – magyarázza a tarkóját vakargatva. Kétségbeesett hangjából érződik, hogy alig egy hajszál választja el a teljes pániktól. – Holnap vizsgázom, és még mindig nem dolgoztam ki az összes tételt!

 – Hány hiányzik? – tudakolja a szobatársam.

A szőke fiú feltűnően feszengeni kezd.

 – Hát… nem volt nagyon időm, meg jött ez a szülinapi izé, szóval khm… tíz a tizenötből.

Nem igazán tudom, mit lehetne erre felelni, de nincs is szükség rá, mert a következő pillanatban a neon zöld inges Pascal fordul be a folyosó végén, nyomában a vitatkozó Théoval és Andréval.

 – Mentsetek meg! – kiáltja a göndör hajú, hangjában színlelt félelemmel, majd a rendhagyó igék alakjait soroló Matthias karjai közé veti magát. A szöszi döbbenetében elveszti az egyensúlyát, így mindketten a padlóra zuhannak. Még hogy én fogom felkelteni a felügyelőket!

 – Menj a francba, Matt! Összenyomod a karom! – méltatlankodik Pascal röhögve.

 – A lapockámban van a könyököd! – vágja rá a másik jómadár, miközben elkeseredetten próbál levegőhöz jutni a mellkasára nehezedő test súlya alatt.

 – Az a bordád, te szerencsétlen, a lapocka teljesen máshol van – világít rá a neon inges, majd még intenzívebb hahotázásba kezd.

 – Ott a vállnál, nem? – kérdi az időközben mellénk érkező Théo. Úgy tűnik, a folyosó mocskos padlóján való fetrengés náluk teljesen hétköznapi, mert a szeplős fiú arcán nyoma sincs megrökönyödésnek.

 – Igen. Utálom a biológiát, de ezt még én is tudom – felelem, mivel senki más nem veszi a fáradságod a válaszadásra. – Egyébként André hova tűnt?

 – Bement – bök az ajtó felé bosszúsan –, elege lett az ésszerű indokaimból.

 – Milyen indokok? – kíváncsiskodom.

 – Dianne felkereste, azt akarja, hogy kezdjék újra. Az a kis ribanc képes volt dobni, aztán meg vissza akarja könyörögni magát! A dolgok jelenlegi állása szerint az az idióta pedig meg is bocsát neki. Fel akarom végre nyitni a szemét!

 – Mi a baj ezzel a Dianne-nel?

 – Azon kívül, hogy egy kétszínű boszorkány? Igazán semmi – gúnyolódik keserű mosollyal.

 – Hékás! Én nem tettem ellened semmit! – védekezem kezeimet feltartva.

 – Bocs – nyögi ki nem túl meggyőzően, majd kitárja az ajtót, amelyen vállalhatatlan ábrákkal kiegészített, kopott harminckettes szám díszeleg. – Be kéne mennünk, ha nem akarjuk Sárkányt a nyakunkba az elkövetkező hónapokra.

Ezzel egyetlen probléma van: Dracaena Travert említésére mind egyszerre akarnak befurakodni a keskeny nyíláson, így nekinyomják az igeidők szabályait ismétlő Matthiast az ócska kilincsnek, ami végül az egész folyosón visszhangzó koppanással hullik a padlóra. A lépcső melletti üvegablakban tükröződve látszik, hogy a felügyelő szobájában egy kékes fényű lámpa kapcsolódik fel.

 – Jön! – suttogja Théo, mire a bal szemét fájlaló Raphin kívül mindannyian beverekszik magukat a szobába. Az újabb gondot az jelenti, hogy nagy igyekezetükben az ajtót becsapják az orrunk előtt.

 – Szép kis barátok – morogja a szobatársam, majd a karomat megragadva elhúz a lépcső felé. Késő. A felügyelő lakhelye felől kulcsok zörgése hallatszik. – Máskor is vannak zajok, mi a francért kell épp most kijönnie?

Irányt változtatva a folyosó vége felé rohanunk tovább, ami az ottani hatalmas ablakból ítélve egyértelműen zsákutca. A tornacipőm műanyag talpa minden sebesen megtett lépéskor hangos csattanást idéz elő a négyzetes padlólapokon. Hátrafordulva tanúja lehetek annak, ahogy a felügyelő terjedelmes árnyéka rávetül a lépcsősorra. Legfeljebb öt másodpercünk maradt felszívódni. Egy. Raphi megtorpan, majd elgondolkodik, de arckifejezéséből ítélve a megoldás felfedezése továbbra is túlságosan távol áll. Fogy az idő. Kettő. Immár én is töröm a fejem. A harmadik emeleten vagyunk. Az udvar több pontjára kihelyezett tájékoztató térkép szerint itt Dracaena, a felügyelő lakhelyén kívül öt szoba, és egy szertár található. A betörés az ismeretlen diákokhoz beláthatatlan következményekkel járna, így rá kell jönnünk, melyik ajtó rejti a tárolót. Három. Lépések hallatszanak, a felügyelő hamarosan befordul a sarkon. Négy. Lenyomok egy - a többihez képest kevésbé kopott borítású - kilincset, mire egy takarítószerekkel telepakolt raktárhelyiség tárul elém. Öt. Arrébb lökök egy koszos felmosót, és a pulóvere ujjánál fogva berántom magammal Raphaёlt. A nyitott ajtót épphogy sikerül félig behúznunk, amikor Dracaena Travert nehézkes léptekkel halad el mellettünk. Megkönnyebbülten fellélegzem, azonban - mint néhány pillanat múlva kiderül - túl hamar.

 – A villám csapjon abba a szenilis vénemberbe, hogy már megint nyitva hagyta ezt a szerencsétlen ajtót! – hallatszik a fojtott hangú szitkozódás, majd hirtelen baljós sötétség telepszik ránk.

 – Azt hiszem, bezárt minket – jelenti ki Raphi nyugodtan. A kilincsért tapogatózom, de kellemetlen meglepetés ér: a szertár ajtaja csak kívülről nyitható.

 – És nem szabadulunk, amíg valaki ki nem enged minket – teszem hozzá letörten.

 – Kell lennie egy lámpának. A takarító is lát valahogy, amikor bejön ide.

Megpróbálom kitapogatni a kapcsolót, de ezzel csak azt érem el, hogy egy eldűlő seprűnyél láncreakciót indítva felborít néhány instabilan egymásra helyezett vödröt, melyek megingatják az egyik szekrényt. A későbbiekről nem szerzünk tudomást, mert az utóbbi ledönti a szobatársamat a lábáról. A csöpögős romantikus regények jeleneteihez hasonló pozícióban kötünk ki a földön, az egyetlen hibádzó pont, hogy nem a pehelysúlyú hősnő, hanem az izmos focista kerül felülre. Meg mondjuk Raphaёl tudomása szerint mindketten fiúk vagyunk, így egyértelműnek veszi, hogy semmi gond azzal, ha teljes testsúlyával az egész nap hordott fűző miatt egyébként is enyhülésért könyörgő tüdőmre nehezedik.

 – Milyen kis cingár vagy, Fortier! – csodálkozik el.

 – Hálás lennék – nyögöm ki levegőért kapkodva –, ha leszállnál rólam, mielőtt megfulladok.

 – Ez jelenleg lehetetlen, tekintve, hogy egy komplett cirokseprűkészlet nyom lefelé.

Az ajtó elől ismét léptek zaja hallatszik. Feszült csendben várjuk, hogy elhallgassanak.

 – Azt hiszem, visszament a szobájába – suttogja Raphi néhány pillanat múlva.

            Hajnali kettőkor bennragadni egy lepukkant szertárban, egy - a légzésemet akadályozva - rajtam heverő focista társaságában, egyáltalán nem volt az ez évi terveim között. Te jó ég, mi lesz ebből?

            Ki gondolná, hogy ezen a végzetes augusztusi délutánon valósulnak meg Páva életének legszörnyűbb momentumai? A nap ragyogóan tűz, a tizenéves fiú pedig feszengve álldogál a tizenhármas lakás gondosan bereteszelt ajtaja előtt. Furcsállja Halálfej útbaigazítását, de nem találja a buktatót a tervben. Pedig hogyha egy picikét jobban a dolgok fenekére nézne, megfejthetné, hogy valami igazán borzalmas összeesküvés készülődik a háttérben, amiben ráadásul neki is kulcsszerep jut! A fiaként azonban kötelességének érzi, hogy teljesítse az utasításait, különösen akkor, ha az engedelmessége által Halálfej büszke lesz rá. Olyan ritkán látta boldognak egyetlen élő szülőjét. Sosem viselkedett vele kedvesen, sosem elégedett meg azzal, akivé a fia vált. Mindig felemlegette, hogy túl sok érzés lakozik benne, ennek ellenére Trudy, a drága szomszédasszony, akit szinte már a nagyanyjaként imádott, azt hangoztatta, hogy az érzelmeinek terjedelmes skálája teszi őt különlegessé.

            Az ő ajtajánál áll most, kezében egy tálcányi ropogósra sült süteménnyel, amit Halálfej küldött. Páva lelkére kötötte, hogy ne árulja el az édesség forrását, mert az öregasszony még hatalmas ellenszenvében visszautasítaná. A kisfiú gyomra görcsbe rándul, ha arra gondol, hogy hazudnia kell Trudynak. Az alig hatvan esztendős Gertrud Meyer kisgyermekkora óta az egyetlen barátja és játszótársa volt, hiszen Halálfej a ritka otthon tartózkodásai alatt sem tűrte meg gyermekét a közelében. Páva eleinte megpróbált megfelelni, de a sokadik kudarcánál végül beletörődött a sorsába, és megelégedett a szomszédban lakó, pirospozsgás asszonyság feltétel nélküli szeretetével. Állítólag a nevét is tőle kapta, mert Trudy szerint kisbabaként úgy nézett ki, mint egy, a mennyek végtelen birodalmából alászállt angyal.

            A kisfiú végül elszánt sóhajjal megzörgeti a sötétbarna ajtón függő rozsdás kopogtatót. Később ezerszer átkozza még magát az elhatározásáért. Egymáshoz ütődő láncok csörgése hallatszik, majd a karikás szemű Trudy elnyűtt arca jelenik meg az alig néhány centis résben. Megkönnyebbülten kifújja a benn tartott levegőt, amikor pillantását lejjebb vezetve tekintete találkozik a kisfiú sötétbarna szemeivel.

 – Csak te vagy az, kedvesem? – Az öregasszony idegességét leginkább a feszült helyzetekben előtörő német akcentusa jelzi.

 – Ki más lenne? – kérdezi Páva értetlenkedve, miközben a szűk előtéren keresztül beljebb somfordál az impozánsnak nem igazán mondható nappaliba.

 – Ő – suttogja Trudy átszellemülten. Nincs szükség a pontosításra, mindketten tudják, hogy Halálfejről beszélnek.

 – Ugyan már! Mit keresne Ő itt?

 – Nagyon is sokat – motyogja az öregasszony az orra alatt. A kisfiú nem tulajdonít ennek nagy jelentőséget, az időskorral járó paranoia mellékhatásaként fogja fel. Pedig bár visszakérdezne!

 – Nem értem, miért félsz ennyire tőle. Csak egy kicsit szigorú, nem valami sorozatgyilkos. Egyébként hoztam sütit – Amíg nem feltétlenül muszáj, nem hazudik.

 – Ő készítette? – tudakolja Trudy, világoskék szemeit összehúzva.

 – Láttad már őt valaha is a konyhában? Én sütöttem – közli a fiú egyenesen az öregasszony szemébe meredve. A tökéletesen kivitelezett, kifürkészhetetlen hazugság volt az első dolog, aminek elsajátítását Halálfej szorgalmazta.

 – Akkor jó. – Trudy először csak megszagolja, aztán egy kis darabot harap le, majd szép lassan elmajszolja az aranybarna teasütemény felét, ekkor azonban különös érzés kezdi fojtogatni. Átkozza magát az óvatlanságáért. Persze, semmiféle méreg, nehogy gyanakodni kezdjen, egyszerűen telepakolták mogyoróval, amire köztudottan allergiás. A kedves öregasszony homlokát a kínzó fájdalom ráncai barázdálják. A kisfiú halálra vált arccal mered a továbbra is kezei közt tartott tálcára.

 – Először hívd a… mentőket – nyögi ki Trudy óriási nehézségek árán. A megrázkódtatás hatására még inkább előjön a vaskos német akcentusa, máskor oly könnyed hangzói ezúttal durván csengnek –, aztán… Őt.

Páva kivételesen kérdezősködés nélkül teljesít mindent. Halálfej feltűnően bosszús, amikor kiugrasztja a világméretű tervei mellől, de végül vele tart a tizenhármas lakásba. Az ajtónál elküldi a kisfiút, de ő nem tud uralkodni a kíváncsiságán, így a postaládául szolgáló nyílás fedelét felbillentve leskelődni kezd.

 – Világosan megmondtam, hogy tartsa távol magát tőle, mégis beleültette a fejébe azt a habos világimádó szemléletet. Mit kezdjek egy engedetlen gyerekkel?

Ismeretlen, hátborzongatóan mély tónusban beszél. Páva már megszokta, hogy Halálfej hangja, olykor megjelenése is drasztikus változáson megy át, akár egyik pillanatról a másikra is. Amikor erre rákérdezett, azt a választ kapta, hogy valamiféle amulett egy szerencsés baleset folytán nagyobb hatást gyakorol a hétköznapi énjére, mint eredetileg kellene. Nem mintha a fiúcska megértette volna. Nem mintha bármit is értett volna az őt körülvevő káoszból.

 – Viseld… gondját!

 – Hogyisne! Nem azért hoztam ide azt az anyátlan kölyköt, hogy nevelgessem. Terveim voltak vele, ez a műfogú banya meg személyiséget nevel bele! Hogy lehetne így a segédem? Minden bizonnyal már azt is kikövetkeztette, hogy én kevertem mogyorót a süteményekbe, valószínűleg a szobájában sírdogál. Sírdogál! Az én védencem, ez hallatlan. Maga miatt nem fogom hasznát venni, Gertrud, és már a beköltözésem napján megmondtam, hogy megkeserüli, ha az utamba áll. Ha szerencséje van, a mentők időben kiérnek, de nem esküdnék meg rá. Legközelebb többször is meggondolja visszatér-e ide! Már ha lesz legközelebb. – A hátborzongató kacaja libabőrbe vonja Páva karját.

 – De hát… a fiad…

 – Nem a fiam! Egy otthontalan árva, akihez voltam olyan kedves, hogy befogadtam.

 – De… ő nem… tudja.

 – Persze, úgy kevésbé lenne készséges.

 – Átkozott démon! – Trudy szemeiben gyilkos indulatok tombolnak, azonban ekkor újabb köhögő roham ragadja magával, Halálfej pedig egyszerűen kisétál a lakásból, magára hagyva ördögi terveinek sokadik áldozatát.

            Könnyek. A lépcsőház oszlopai mögé rejtőző kisfiú arcán seregestül csordulnak le a sós cseppek. Nem lehet, ő sosem sír! Szipogva pulóvere ujjába törli a kipirosodott szemeit, majd magában összegez, ahogy Halálfejtől tanulta. Tehát Ő még csak nem is a rokona. Halálfej valamiféle segéddé akarja kiképezni, de Trudy beavatkozásai után nem sok esélyt lát a sikerre, így valószínűleg hamarosan beadja őt egy elhagyatott árvaházba. Ezért nem szerette! Teljesen normális, ha gyűlölik egymást! Kissé megdöbben, amikor szívéről mázsás súly gördül le a felismerés hatására. A belsőjét megszálló üresség ijesztő, ugyanakkor megnyugtató. Mindössze egy dologban biztos: nincs többé keresnivalója itt.

            Gyors döntést hoz. Halálfej sosincs otthon hat óra után. Az addig hátralévő időben összepakol néhány létfontosságú holmit, és amikor Ő távozik, a nehéz táskáját a hátára véve kilopózik. A nappaliban egy pillanatra megtorpan, majd rövid töprengést követően a csomagjába csúsztatja a zsúfolt könyvespolcon díszelgő brosst. Talán el tudja adni, hogy egy kis pénzhez jusson. Halálfej idegenek előtt mindig pótolhatatlan „családi örökségként” hivatkozott a pávatollakat ábrázoló kitűzőre, de a kisfiúnak már fogalma sincs mennyi igaz a befogadója meséiből. A várost elárasztják az aprólékosan kidolgozott ékszer másolatai. Óvintézkedés. Sokkal nehezebb megtalálni az eredetit, ha rengeteg hasonló között keresgélünk, akár egy tűt a szénakazalban. Nem sok az esélye, hogy sikerül tekintélyes összeget kikuncsorognia érte az alvilági kereskedőktől, de néhány kósza euró is jobb a semminél.

            Az utcára kiérve megpillantja a ház előtt parkoló mentőautót, amelybe éppen két egyenruhás alak próbálja behelyezni a hordágyon hánykolódó Trudyt. A tekintetük egy pillanatra találkozik. A kisfiú gyomra görcsbe rándul, a torkában növekvő gombóc alig hagyja levegőhöz jutni. Ez az egész az ő hibája! Soha többé nem hazudik, és betartja az ígéreteit! Akkor nem okozhat ismét katasztrófát. Az ebben a pillanatban születő az esküjét erősnek és megtörhetetlennek érzi.

            A mentősök végül a helyére igazítják a hordágyat, Trudy suttog valamit, ahogy eltűnik a sárga autó belsejében. Csupán a kicserepesedett ajkai mozognak, Páva azonban tökéletesen megérti. Három rövid szótag, ami megpecsételi a fogadalmát: A neve, melyet az egyetlen olyan embertől kapott, akit igazán szeret, egy keresztény mitológiai hős után. Tóbiás útitársa, a szandálos arkangyal, a vándorok védője. Raphaёl.

Hali!

Öhm... szóval... ja, elég rosszul jött ki, hogy ekkora kihagyás után ilyen horderővel bíró részt hoztam, de ilyen az én szerencsém. Jön a szeptember, vissza kell rázódnom az írásba, remélem, menni fog. Annyit mondok még, hogy nem minden az, aminek tűnik, ezt innentől akár az összes rész előtt megismételhetném, de valószínűleg nem fogom. Tartsátok észben!

Minden megmaradt olvasót ölel: Hyacinth

Chapitre 7

            Három nap. Ennyi telt el azóta, hogy Max nyomtalanul eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Ennyi ideje kerülöm el bravúrosan a rám vadászó Raphaёlt, akinek elsődleges céljává vált a nem létező futballtudásom felmérése. Egyszerűen rettegek attól, hogy kitesz a csapatból, lerombolva ezzel az öcsém alig elkezdődött karrierjét. Nem vallhatok szégyent, de mégis mi más lehetne a szituáció kimenetele? Raphival együtt természetesen a csapattársaimat is elkerülöm, ami nem jelenthet hosszú távú megoldást. Előbb-utóbb rá kell szánnom magam arra, hogy beálljak a kapuba, és bizonyítsam, hogy meg tudom csinálni. Mert igenis képes vagyok rá! Kár, hogy nem sok értelmét látom az előbbi érveknek, ha még én magam sem hiszem el őket.

            A Szajna partján fel-alá sétálgatva próbálom előkeríteni Maxot, de minden igyekeztem hiábavaló: a kis kwami nem bukkan fel a szólongatásomra, de néhány madarakat etető, idős néni felfigyel rám, és látványosan odébb húzódnak, amikor feléjük közeledem.

 – Micsoda rendbontó, a fél város hallja a hangját! – sziszegi az egyik a padja lábánál üldögélő pitbullnak – Bezzeg az én időmben!

Idegesen fújtatok, de válasz nélkül hagyom a szavait, mert nem hiányzik a veszekedés egy feltűnően sminkelt, műfogú nyanyával.

            Két órányi kétségbeesett keresgélés után végül csalódottan lehuppanok egy – a széles folyó partjához vezető – lépcső tetején. Térdemre hajtott fejjel azon gondolkodom, hogy mégis miképpen keríthetném elő Maxot, amikor a hátam mögül hangos nevetésre leszek figyelmes.

 – Hé, itt van az újonc! – kiáltja a társaság egyik tagja, majd közelebb lépked. Felismerem a másik kapus, Kim arcvonásait, ennek hatására pedig az a rossz előérzetem támad, hogy a többiek között a gondosan került Raphaёl is ott álldogál.

 – Úgy érzem, menekülsz előlünk, Fortier – a szobatársam kijelentésével kellemetlen gyanúm beigazolódik –, és mégis ki az a Max? Úgy ordítottál, hogy még a parkon túli pékségből is hallottuk.

 – Egy haverom – hazudok szemrebbenés nélkül –, megbeszéltünk egy találkozót, de úgy tűnik, elfelejtette.

 – Ezért vágsz annyira kétségbeesett képet? – kérdi egy alacsony, szőke hajú fiú értetlen arckifejezéssel. Mivel nem jut eszembe értelmes válasz, csupán megvonom a vállam, majd tovább bámulom a folyó vizében tükröződő épületeket.

 – Hagyd! – súgja oda Kim abban a tudatban, hogy nem figyelek rájuk – Raphi is megmondta, hogy ez a gyökér a fiúkat szereti, biztosan dobta a szíve választottja, ez a Max gyerek.

Éppen rájuk ripakodnék, amikor a szemem sarkából meglátom, hogy a szobatársam figyelmeztető jelleggel tarkón csapja a „másságomat” ecsetelő fiút.

 – Már megmondtam neked, hogy csak ideges voltam, és félreértettem a helyzetet. Szerencsétlen Fortier már így is retteg tőletek, ne terjesszetek róla hülyeségeket bizonyítékok nélkül!

 – Jól van, főnök – morogja Kim gúnyosan –, de nem hiszem el, hogy pont te hazudtál. Az örök erkölcsösség szobra, Raphaёl Beaumont személyesen?

 – Nem hazudtam – közli Raphi magabiztosan –, annyit mondtam neked, hogy megbámult, és ebből rögtön arra asszociáltam, hogy meleg. Ki gondolta volna, hogy a mezemet nézi, könyörgöm? Az már a te egyéni problémád, hogy gondjaid akadtak az azt hittem szókapcsolat értelmezésével.

Asszociálni? Hogy lehet valakinek - aki a kollégiumi híresztelések szerint az utcáról került be az ország egyik legnevesebb ifjúsági futballcsapatába - ilyen gazdag szókincse?

 – Rendben, értem, én vagyok az idióta, te meg szokásod szerint a csapat tökéletes üdvöskéje – A felbőszült Kim szinte köpi a szavakat, majd ideges mozdulattal megigazítja a hátizsákja szíját, és fújtatva elhagyja a társaságot.

 – Mint egy lány, komolyan! – sóhajtja valaki fáradtan – Miért nem tehetjük ki, Raph? Folyton megsértődik.

 – Jó játékost nem küldünk el csupán a nem kifejezetten kedvező személyiségjegyei miatt – vágja rá a szobatársam. Nem kifejezetten kedvező személyiség? Ez fel akar vágni? Sajnos a rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy az ilyesféle helyzetekben képtelenséget jelent számomra a hallgatás.

 – Honnan jön ez a kiterjedt szókincs, Herceg? – tudakolom, de tekintetemet továbbra is a fodrozódó vízfelszínen nyugtatom.

 – Semmi közöd hozzá, Fortier – hallatszik a kissé bosszús felelet –, és nem megmondtam, hogy ne szólíts Hercegnek?

 – Nem, uram! – válaszolok vigyorogva.

 – Akkor most mondom! – A szobatársam szája is fülig érő mosolyra húzódik, amikor észreveszi a hasonlóságot a Bűnvadászok című film egyik jelenetével. A többieknek természetesen fogalmuk sincs a belső poénról, így hiába várom, hogy valaki rávágja, hogy „Pedig mondta, én hallottam!”.

 – A Görögtűzbe megyünk ebédelni, te is jössz újonc? – érkezik a kérdés egy elképesztően göndör hajú, rikító rózsaszín inget viselő sráctól.

 – Jön – jelenti ki Raphi határozottan.

 – Nem – közlöm vele egy időben.

 – Talán felsőbbrendűnek gondolod magad, hogy nem akarsz velünk mutatkozni vagy csak szimplán beszari vagy? – kíváncsiskodik a szobatársam felhúzott szemöldökkel. Erre nem tudok mit felelni, még megszólalni sem vagyok képes a többiek felől érkező értetlen pillantások kereszttüzében. Raphaёl öntelt vigyorral pásztázza az arcomat, tökéletesen tisztában van azzal, hogy a kérdésével sarokba szorított. Végül kényszeredetten megadom magam, és kelletlenül bólintok.

 – Rendben, megyek – motyogom az orrom alatt.

 – Megmondtam, hogy rá tudom venni – Raphi lepacsizik a gallérját igazgató göndörrel, majd hozzám fordul – Az ízléstelen inges itt mellettem Pascal Vipond, a gyors cselek mestere. Ők pedig itt Pierre, Théo, Matthias, André és Abdul. Emberek, mint tudjátok, ő itt Ron Fortier, a lehetséges új kapusunk. Már, ha megfelel a kitételeknek…

 – Ne legyél már ilyen negatív, biztosan ügyes, ha Buday ajánlotta be! – próbál biztatni az alacsony szöszi bátorító mosollyal. Ő talán Matthias vagy André, nem vagyok benne biztos.

 – Szóval, Ron, mióta focizol? – tudakolja a kreol bőrű, minden bizonnyal arab származású Abdul, miközben elindulunk egy keskeny, macskakövekkel kirakott mellékutcán. A torkomban lévő, fojtogató gombóc az idegességtől egyre csak növekszik, de igyekszem lazán válaszolni.

 – Egészen régen, körülbelül három éves lehettem, amikor a nagyapám először kivitt minket a pályára a húgommal.

 – A húgod is játszik? Menő csaj lehet! – rikoltja izgatottan a szeplős Théo. Az arisztokrata vonásokkal rendelkező Pierre ingerülten csendre inti a mellette haladó srácot, majd szorosabbra húzza a vállára lógó copfját – Mit csitítasz Citrom, már megint besavanyodtál?

 – Hangos vagy, mindenki minket figyel – közli a hosszú hajú fiú bosszúsan.

 – Miért fáj az neked? Hahó, emberek, Pierre Lavoisier egy savanyú citrom! – ordibálja Théo valamennyi közelünkben tartózkodó személy hallását veszélyeztető hangerővel.

 – Kezdem azt hinni, hogy titokban ügynökként dolgozol az egyik hallókészülékeket gyártó cégnél! Csend legyen, zenét hallgatok! – csattan fel a feketét viselő… André? Matthias? Csak most veszem észre, hogy a szemébe lógó haja alól egy fülhallgató zsinórja kandikál ki.

 – Megszólalt a Világutálat is!

 – Komolyan fogd be, Théo! André meg kapcsolja ki egy kis időre a heavy metalt! – szól közbe Raphi. Meglepetésként ér, hogy utasításainak mindenki habozás nélkül engedelmeskedik: a szeplős a földet pásztázva elhallgat, a fülhallgatós pedig morogva összetekeri a zsinórokat. Úgy tűnik, a szobatársam a csapat kapitányaként hatalmas tekintéllyel rendelkezik.

 – Íme a hely, ahol a város legjobb gyrosa kapható, a Görögtűz – jelenti ki ünnepélyesen Matthias, amikor egy teraszos étterem elé érünk, amelynek asztalain ókori stílusú, vörös alakos vázák díszelegnek. A kiszolgálópultnál üldögélő karvalyorrú, napbarnított görög az érkezésünkre felkapja a fejét.

 – Á, itt lenni Raphaёl és csapata! Jöhet szokásos? – harsogja felvillanyozva.

Raphi hitetlenkedve csóválja a fejét.

 – Ugyan már, Seferino. Mind tudjuk, hogy tökéletesen beszélsz franciául.

 – Akcentus jót tesz az üzletnek, vonz sok vevő, hinni Seferino teljesen görög, főzni jobban.

 – Ez a sok vevő elég zakkant lehet – jegyzi meg Pascal göndör tincseit rendezgetve.

 – Seferino-t nem érdekli, amíg mind fizet. Kedvenc focistáim mit kérnek?

            Miután leadjuk a rendelésünket, helyet foglalunk a pult melletti asztalt szegélyező padokon. A pöttyös terítőre helyezett, nagyszabású lakomát ábrázoló váza veszélyesen megbillen, amikor Théo laza mozdulattal felteszi a lábát. A dísztárgy néhány pillanatig baljósan rezeg, majd teljes tartalma - egy fakó szegfű és az ezt frissen tartó állott víz - a telefonját nyomkodó André sötét ingjén köt ki. A leöntött fiú lemondóan végignéz a vigyorgó szeplősön, majd felpattan, és az ajtó felé indul, ahol Seferino az imént eltűnt: minden bizonnyal erre található a mosdó.

 – Végre! Mióta Dianne dobta, annyira rám van tapadva, hogy nem tudom megszervezni a helyszínt – közli Théo az ajakpiercingjét harapdálva. Eddig észre sem vettem a kis ékszert, de most tüzetesebben is megvizsgálom a füstszínű karikát.

 – Majd én megcsinálom – ajánlkozik a szöszi Matthias –, de amúgy küldhettél volna üzenetet is.

 – Mattie, drága! – sóhajt fel a szeplős hitetlenkedve. – Ha elfelejtetted volna, André számítógépes zseni, aki imád mások telefonján kísérletezgetni. Egy pillanat alatt feltör bármilyen titkosított beszélgetést, ha úgy hiszi, kihagyjuk valamiből.

 – Miről is van szó? – érdeklődöm zavarodottan. A fiúk úgy kapják felém a tekintetüket, mintha elfelejtették volna, hogy én is a társaságukban tartózkodom.

 – André jövő héten lesz tizenhét – kezd rövid magyarázatba a velem szemben ülő Raphi. – Bulit tartanánk neki, és felosztottuk a feladatokat, de nem számítottunk rá, hogy két év harmonikus kapcsolat után szakít a totálisan punk barátnőjével, így az összes szabadidejét a mi társaságunkban kívánja eltölteni. Egyszerűen mozogni is lehetetlen tőle, nemhogy titokban intézkedni.

 – Én nyugodtan szervezkedhetnék, nem? – ajánlom fel automatikusan, de azonnal megbánom az elhamarkodott megszólalásomat. Elég gondom van mostanában, nincs szükségem arra, hogy egy titkos parti megtervezése is a nyakamba szakadjon. Szerencsére Raphaёl is hasonlóan gondolkodik, mert rövid tétovázást követően megrázza a fejét.

 – Ne értsd félre, de inkább hagyjuk. Semmi jó nem sülne ki egy tippelgetések alapján lebonyolított születésnapi összejövetelből.

 – Meg egyébként sem biztos, hogy maradsz addig – teszi hozzá Pierre gőgös fintorral. – Amennyiben nem felelsz meg, a mi drága kapitányunk bárminemű lelkiismeret furdalás nélkül tessékel haza.

Ha ez a fickó továbbra is felfuvalkodott hólyagként viselkedik, hamarosan elveszítem a türelmem, és ráordibálok.

 – Ne akarja már mindenki lelombozni szerencsétlent! – Az alacsony Matthias arca piroslik a dühtől: úgy tűnik, az ő határait még az enyémeknél is könnyebb átlépni. – Te meg – pillant izzó tekintettel a limonádét szürcsölő Pierre-re –, igazán elhagyhatnád ezt az öntelt hozzáállást, mert torkig vagyok vele.

 – Nyugi, méregzsák! – szólal meg az eddig csendben szemlélődő Abdul feddőn. Eközben nyílik a keskeny személyzeti ajtó, és a csurom vizes André lép ki rajta, a tálainkkal egyensúlyozó Seferino társaságában. Az étterem tulajdonosa egy ínycsiklandozóan festő olívabogyós pizzát dob le elém, a többiek kezébe pedig hússal és zöldségekkel töltött papírzacskókat nyom.

 – Pita elfogyott – jegyzi meg futólag, mielőtt a pult mögé lépve egy színes magazint kezd el olvasgatni.

 – Ez most komoly? – kiált fel Pascal méltatlankodva – Nem eszem sárgarépát!

 – Pedig jó a hajnak – közlöm, miközben a késemet két olívabogyó között a pizzámba vágom.

 – Hm? – kérdez vissza egy méretes húsdarabot rágcsálva.

 – Sok benne az A vitamin, ami megfelelő mennyiségben jót tesz a szemnek, a hajnak, és a bőrnek – pontosítok kelletlenül.

 – Te ilyen okostojás típus vagy, Ron? – kérdezi az arrogáns Pierre egyik szemöldökét felhúzva.

 – Így is lehet nevezni – Igyekszem annyiban hagyni a témát, mert fájó pontokat érint: régebben megrögzötten kerestem a gyógymódot a rohamosan romló látásomra, ekkor magoltam be a legtöbb szemet érintő vitamin pozitív hatásait és az ezeket tartalmazó élelmiszereket. Azóta természetesen ráébredtem, hogy a próbálkozásaim hiábavalóak, így manapság már nem kísérletezek internetes tippek alapján.

 – A látást is javítja… – közli a szobatársam, mélyen a szemembe meredve. Mégis hogyan képes ilyen rövid idő alatt ekkora mértékben a vesémbe látni? – Mondd csak Fortier, mióta vagy szemüveges?

 – Körülbelül tizennégy éve.

 – Nem tizenhat vagy? – tudakolja Matthias kíváncsian.

 – De.

 – Azta! Akkor már szinte a születésed óta! – csodálkozik az asztal szélére rakosgatott répakarikákat ellenségesen bámuló Pascal – Hogy focizol? Kontaktlencsével?

 – Szemüvegben. Azt mondja, neki úgy jó – vágja rá Raphaёl, mielőtt megszólalhatnék.

 – Ha őt nem akadályozza, nekem mindegy – A rózsaszín inges vállat von, majd elhatározza magát. Gyors mozdulattal a szájába vesz egy kis narancssárga karikát, ezután azonban rágás nélkül, undorodó grimasszal köpi azt a tenyerébe. – Ez még mindig borzasztó!

            A meglepően jó hangulatban elköltött ebédet követően Théo, André, Abdul és Pierre az egyik belvárosi klubba indulnak egy előre megbeszélt találkozóra, így négyen sétálunk vissza a kollégiumba. Matthias félúton a kopott számlapú karórájára pillant, majd pocsék időérzékét átkozva valamit motyog a hegedűleckéiről, és elrohan az ellentétes irányba.

– Matt sok oldalú tehetség, legalábbis a túlbuzgó szülei szerint. Egyébként úgy nyúzza azt a szerencsétlen hangszert, hogy a játéka leginkább a macskák párkereső nyávogására hasonlít. Én már csak tudom, szobatársak vagyunk – magyarázza meg a helyzetet a járda szegélykövein egyensúlyozó Pascal. Ez a srác tényleg hónapokon belül nagykorú lesz?

 – A párzási nyavalygást meg ismered, otthon kilenc macska vár rád – teszi hozzá Raphi elfojtott vigyorral.

 – Mind a nővéremé!

 – Ezért motyogod azt a részeges álmaidban, hogy „Cirmi, téged szeretlek a legjobban a világon!” vagy „Pamacs, te vagy a kedvencem!”?

 – A macskák sokkal kedvesebb lények, mint a lányok. Ők legalább nem hitegetnek minden szeretet baromsággal – motyogja a rózsaszín inges fiú durcásan, mire Raphaёl hangosan felröhög.

 – Akkor szédíts macskákat, ember!

 – Egy szóval sem említettem, hogy nem szeretem a lányokat.

 – Mondod ezt babarózsaszínben – közli a szobatársam, miközben hátba vágja a másik srácot. – Attól tartok, ebből már nem mászol ki, haver.

Pascal megjátszott sértettséggel, ajkát lebiggyesztve fonja keresztbe maga előtt a karjait, de végül nem tudja elfojtani önfeledt kacagását. Harsányan nevet, mint egy vidám kisgyermek, én pedig magamban ismét megkérdőjelezem az érettségét.

            Időközben megérkezünk a kollégiumba, ahol a macskákról motyogó Pascal csatlakozik a nagy fenyőfa árnyékában labdát rugdosó kisfiúkhoz. Raphaёl is megtorpan, és amikor tovább indulnék, a mellényem nyakánál fogva ránt vissza.

 – Ne menekülj, Fortier! – figyelmeztet, majd magával rángat a focizók közé.

 – Beállsz, Raphi? – kérdi reménykedve egy ijesztően sovány fiúcska.

 – Most nem, Dom – válaszolja a szobatársam sajnálkozva –, meg kell néznem, hogy ez az újonc itt mellettem megfelel-e a csapatba. Nálad van még a stadioni szertár kulcsa, Pascal?

 – Ja – A megszólított srác egy ideig kotorászik a különös színekben játszó ingjének zsebében, majd győztes mozdulattal kiemeli és Raphaёl kezébe nyomja az említett tárgyat.

            Az óriási pálya méretei ámulatba ejtenek. Legutóbb, amikor Budayt keresve ugrottam be, nem néztem tüzetesebben szét, csupán a feladatomra koncentráltam, most azonban a számat is elfelejtem becsukni a csodálkozástól. Az ég felé törő lelátók leginkább a világversenyek televíziós közvetítéseiben látottakra hasonlítanak, a négy oldalra felfüggesztett képernyők pedig még inkább erősítik az érzést, miszerint egy nagyszabású bajnokság világába csöppentem. A gondosan karbantartott zöld gyepre felfestett fehér jelzések láttán elfog az aggodalom: Hogyan fogom én ezt végigcsinálni? Már csupán abban reménykedhetek, hogy a szobatársam mégsem olyan kiváló futballista. Egy kis szerencsével talán…

            Az elmélkedésből egy hihetetlen sebességgel egyenesen felém száguldó labda zökkent ki, ami elől éppen csak sikerül elhajolnom.

 – Te meg mi a jó eget művelsz? – ripakodom rá a szertárak folyosójáról érkező Raphira, aki láthatóan kitűnően szórakozik a bénázásaim sorozatát figyelve.

 – Ha nem álmodoznál a pálya közepén, és rögtön válaszolnál a kérdéseimre, megelőzhetnénk a kellemetlenségeket. Egyébként nem hittem volna, hogy egy Buday által ajánlott kapusnak ekkora gondot jelent arrébb ugrani egy gyengébb lövés elől.

 – Gyengébb? – kérdezek vissza hitetlenkedve. – Majdnem levitte a fejem!

 – Márpedig ennél általában sokkal erősebbre sikerül. Készülj fel, nem kíméllek!

A félelmem egyre növekszik, miközben a neonszínű kesztyűimet igazgatva a bejárathoz közelebbi kapu felé ballagok. A büntetőponthoz érve megpördülök a tengelyem körül, és érdeklődő tekintettel meredek a távozni készülő szobatársamra.

 – Melegíts be, addig szólok valamelyik kicsinek, hogy jöjjön labdát szedni! – adja ki az utasítást, majd eltűnik a vörös ajtószárnyak mögött.

            Hogyan szokott egy profi focista melegíteni? – teszem fel magamban a kérdést – A futásból semmi baj nem lehet – döntök végül, és mérsékelt tempóban elkocogok az oldalvonal mentén a felezőig. A frissen vásárolt stoplis cipőm széle a megtett lépéseket követően, már-már elviselhetetlen mértékben nyomódik a bokámba. A szemüvegemet rögzítő pánt elszorítja a koponyámat, az egyes számmal ellátott, hosszú ujjú mez mindenhol lóg rajtam - kivéve mellben, ahol borzasztóan szűk - a semmitmondó, fekete rövidnadrágot pedig még inkább bőnek érzem, különösen a… felsőbb régiókban. Az egyedüli felszerelés, amivel nincsenek gondjaim az előzőleg gondosan kiválasztott, sötétkék lábszárvédő. A szobánkba érve Raphi ragaszkodott hozzá, hogy amíg ő elszalad valamiféle uzsonnáért a konyhára, addig én vegyem magamra a teljes öltözetet, még Jean-Paul régi, a kollégiumban felejtett mezét is kezembe nyomta, hogy az éles helyzetekhez hasonlatos körülményeket teremtsünk. Ez egyszer hálát adok az égnek, amiért az irritáló Max felszívódott: ha meglátna ebben a nevetségesen festő összeállításban, egy élet sem lenne elég, hogy megállítsam a gúnyolódásainak véget nem érő áradatát.

            Néhány laza karkörzés után tanácstalanul álldogálok, amíg Raphaёl megérkezik a kantáros farmert viselő Aldric társaságában. A kisfiú hirtelen feltűnése eszembe juttatja, hogy utána kell néznem néhány dolognak vele kapcsolatban. Természetesen minden egyszerűbben menne, ha a vörös kwami végre méltóztatna befejezni az értelmetlen duzzogást, de nem is viselkednék magamhoz méltón, ha lehetőségem nyílna a könnyebb utat választani. Aldric durcásan fonja keresztbe a karjait, azonban ő sem tudja figyelmen kívül hagyni a stadion elképesztő méreteit. Az ajtón belépve ámulatában kissé megtorpan, de hamar túlteszi magát a kezdeti sokkon, és unott tekintettel halad tovább.

 – Én lövök, te megpróbálod kivédeni, Aldric pedig visszahozza nekem a labdákat – vázolja fel a szobatársam röviden – Könnyűvel kezdünk messziről.

Bemelegítésként ugrik néhányat, majd elhelyezkedik a felező vonalon túl. Ez most viccel? Eltalálja onnan egyáltalán a kaput? A magamban feltett kérdésemre hamar határozott választ kapok egy felpattanó valami képében, ami elsüvít a fülem mellet, és a háló közepébe vágódik.

 – Figyelj oda, Fortier! – kiáltja Raphi indulatosan. Ezúttal közvetlenül a felező vonalra helyezi a labdát, majd néhány lépést hátrál. A tekintete ide-oda cikázik, de hamarosan megállapodik a bal alsó sarokban. Ezen lövését sikerül blokkolnom, ahogy az ezt követő néhányat is. Már éppen bizakodni kezdenék, amikor Raphaёl feltűnően bekeményít, így esélyem sincs ellene, a hihetetlen sebességgel száguldó labdák egytől egyig a hálóba kerülnek. A szobatársam arckifejezése percről percre dühösebbé válik.

 – Mégis hogy gondolhatod magad idevalónak, ha még ezt sem tudod kivédeni? – ordibálja a tizenegyes pontról – Utolsó lehetőség: ha nem megy, repülsz!

Mit művelek? Gondatlanul elveszejtem az öcsém álmát? Nem tehetem meg! Ki kell védenem! Pontosan bemérem a közelről ellőtt labdát: sebességével talán még engem is képes lenne magával sodorni, de nem hagyhatom cserben Rolandot. Karjaimat az arcom elé kapva ugrom előre, hogy elérhessem, mielőtt egyáltalán a háló közelébe juthatna. A mozdulatot követően pedig… teljes sötétség.

            Hogyan gondolhatta, hogy Roland Fortier esetleg képes lehet arra, hogy a csapat tagjává váljon. Egy utolsó kategóriás, falusi meccsen talán megfelelőnek bizonyulna a védekezése, de a Michel Platini Académie nem az alsó körökben mozog. Fortiert még a bénácska belga együttes legügyetlenebb csatára is a földbe döngölné!

            Raphaёl természetesen nem gondolta komolyan ezt az utolsó lehetőség dolgot. Biztos benne, hogy Ron nem fogja kivédeni a lövését. Az enyhe csodát jelentene, olyat, amire még a veszélyesen éles szemű Jean-Paul képességei sem bizonyultak elegendőnek. Ehhez olyan fokú bátorságra lenne szüksége, ami a legtöbb embernek nem adatott meg. Raphi furcsállja a rá törő rossz előérzetet. Nehogy már ez a reszkető lábú szerencsétlen tegye meg azt, ami a francia ifjúsági válogatott legkiemelkedőbb kapusának is nehézséget jelentett!

            Raphaёl egy jó méternyit előrébb helyezkedik - jobb félni, mint megijedni -, majd ismét hátrál. Nagy levegőt véve indul a vonal elé helyezett labda felé, ezután pedig hihetetlen erővel rúg bele. Talán ez az eddigi legjobb lövése. Raphi elégedetten figyeli a bal felső sarok felé száguldó labdát. Leírhatatlanul megdöbben, amikor az elsuhanó tárgy útját egy előre ugró, alacsony alak állja el. Fortier kiteszi ugyan a kezeit, de az ütközés ereje azokat is az arcába vágja. A labda végül kipattan, Ron pedig tarkóját a kapufába ütve ér földet.

 – A francba! – szitkozódik Raphaёl feldúltan, miközben odarohan az eszméletlenül heverő kapushoz. – Ez az idióta újonc! Aldric, hozd ide Budayt, mert nem tudom, ilyenkor fel lehet-e emelni az embereket! Lehetséges, hogy csak ártanék vele.

A kisfiú felfogva a helyzet súlyosságát, nem rója fel a durva hangnemet, és szó nélkül engedelmeskedik az elhadart parancsnak.

            Raphinak fogalma sincs, mi a teendő, ha valaki az ő hibájából fekszik a lábai előtt ájultan. Vajon a fejét ért ütés tette, vagy még a becsapódó labda? Minden egyszerűbben menne, ha Fortier nem viselkedett volna valóságos bolondként. Tökéletesen látszott, hogy az a labda túl nagy erővel közelít, miért ugrott mégis elé? Eddig nem tűnt úgy, hogy valóban szeretne a csapat tagjává válni, de ez a tette gyökeresen megváltoztatja a tapasztalatokból levont következtetéseket.

            Raphaёl sosem viselkedett logikusan stresszhelyzetekben: ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tizenhárom évesen pénz és bárminemű felszerelés nélkül szökött meg otthonról egy vitát követően, melynek ráadásul kizárólag a szemlélője, nem pedig résztvevője volt. Ezúttal sincs másként: rövid habozás után megállapítja, hogy Ron nehezen lélegzik, valamint rendkívüli módon izzad, így gondolkodás nélkül hámozza le róla az egyes számmal díszített mezt. Rögtön észreveszi, hogy valami nem stimmel, de csak rövid merengés után válik számára világossá a dolog mibenléte.

            Az első találkozásuktól kezdve sejtette, hogy valami nincs rendjén az újdonsült szobatársával kapcsolatban, a határozottan nőies idomokat rejtő fűzőt megpillantva pedig gyanúja bizonyítást nyer. Tehát Roland Fortier valójában lány… Érdekes módon Raphi egy csipetnyi meglepetésen kívül semmit nem érez. Még a szokásos dühe sem tör felszínre, ami akkor szokott, ha valakit hazugságon kap. Ezért tiltakozott hát Ron elszántan a közös szoba ellen, és ezért bújt ki a közös programok alól: retteg a lelepleződéstől. Mi vihette rá a színjátékra? Buday Kálmán biztosan nem őt ajánlotta, de akkor ki lehet valójában? Tulajdonképpen nem hazudott, hiszen sosem említette, hogy fiú lenne… a kilétéről viszont így sem az igazat mondta. Tényleg mentségeket keres neki?

            A rengeteg kérdés logikátlan lépésre készteti Raphaёlt, aki gyorsan visszarángatja a mezt az eszméletlen kapusra. Ki kell derítenie az okokat, egyszerűen gyűlöli az érzést, hogy valamiről nem tud. Addig pedig senki más nem szerezhet tudomást Ron titkáról, hiszen akkor nagy valószínűséggel semmiről nem értesülne. Raphi a titkok megtartásában pedig különösen jeleskedik, hiszen neki is van néhány.

            Az első dolog, amit ébredésemkor észreveszek a fejemet hasogató fájdalom. Próbálom felidézni, hogy mi történt, de a stadionba lépés óta eltelt percek homályos maszlagként kavarognak az emlékezetem legmélyén. Lassan kitisztulnak a gondolataim, és résnyire nyitom a szemem.

            Automatikusan felpattannék, amikor megpillantom az arcomba hajoló Raphi kémlelő tekintetét, melynek az eredményeként a homlokunk összekoccan, a fejembe pedig még erőteljesebb fájdalom nyilall.

 – Elájultál – közli szobatársam a nyilvánvalót. Nyugtalanító momentumok sorozatát fedezem fel rajta - kapkodja a tekintetét, kerüli a szemkontaktust, valamint feszülten gyűrögeti a meze alsó szegélyét – de mire mindezeket szóvá tehetném, a megszokott, nemtörődöm mozdulattal vállat von. – Hívtam Budayt.

 – Hogy segít az nekem? – értetlenkedek felhúzott szemöldökkel.

 – Ő itt afféle mindenes. Portás, kapusedző, orvos, szabad idejében kertész… Elküldtem érte Aldric-ot.

 – Ne! – Az elmémet elöntő lehetséges végkifejletek okozta sokktól csupán ennyit bírok kinyögni. Nem lepleződhetek le! – Akarom mondani – helyesbítek kisvártatva –, erre semmi szükség. Jól vagyok, csak kicsit szédülök. Majd elmúlik.

Raphaёl mindentudóan elmosolyodik, mintha pontosan ezt a választ várta volna. Igyekszem leküzdeni a gyomromat összeszorító kellemetlen érzéseket. Túl ingoványos talajon járok, közel a lebukáshoz. Csak imádkozni tudok, hogy ne süllyedjek el, mielőtt az öcsém felépül.

            A szobatársam segítőkészen felém nyújtott karját elfogadva feltápászkodom, majd lehámozom magamról a kényelmetlen, neonszínű kesztyűt. Ekkor fut be az elkeseredetten festő Aldric lihegve.

 – Nem találom Budayt – pihegi levegő után kapkodva.

 – Nincs is szükség rá, Fortier már jól van.

 – Ezért futottam kétszer maratont? – mered rám vádlón a kisfiú.

 – Én nem tehetek róla – teszem fel az izzadt kezeim védekezőn. Aldric bosszús sóhajjal letelepszik az alapvonalra.

 – Ki ez a Páva? – tudakolja a gondosan nyírt, élénkzöld füvet tépkedve.

 – Lényegtelen – mormolom az orrom alatt. Mindkét fiú érdeklődve fürkész, mire feszengve lesütöm a szememet.

 – Kicsoda? – kíváncsiskodik Raphaёl.

 – Amikor először meglátott, valami Pávát emlegetett – feleli Aldric elgondolkodva –, fogalmam sincs, hogy jön ez ide, de talán rajta keresztül kideríthetném, ki ajánlott be Budaynak.

 – Mondom, hogy lényegtelen – hebegem bután –, csak egy pillanatig összezavarodtam.

Szerencsére annyiban hagyjuk a témát. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy hirtelen újabb hazugságokat kreáljak.

            Páva mélyen gondolataiba merülve figyeli a város éjszakai fényeit. Hová tűnhetett a Vöröske? Talán baja esett? Vagy csupán annyira megrázta az első kudarca, hogy feladta a kötelességei teljesítését? Ha az utóbbi igaz, akkor valószínűleg jobb is így, de ha tényleg megsérült… Nem az ő hibája! Egyszerűen túl erősen fogják az ígéretek ahhoz, hogy beavathassa! Egyébként sem bízna meg benne.

            Három napja nem jelent meg. Három áldozat, akadályok nélkül. Páva tudja, hogy a jó oldalon áll, és a kettejük közötti konfliktust pusztán a félreértések okozzák. Meg kéne próbálnia elmagyarázni a szituációt. Végül is nem sokat veszíthet vele. Érzi, hogy a sötétség már közel jár, és nem lenne ellenére, ha a Vele való küzdelemben valaki másra is számíthatna.

Nem fog sikerülni. Ő túl erős, túl fondorlatos, túl megszállott. Páva mindenkinél jobban ismeri. De próbálkozniuk kell, nem tehetik meg, hogy cserben hagyják az embereket, Párizst, a világot. Meg kell győznie Rókát. Ez az egyetlen járható út, még akkor is, ha kénytelen lesz szélsőséges módszerekhez folyamodni. Remélhetőleg hamarosan ismét találkoznak.

Kedves Olvasó!

Mindenek előtt elnézést kell kérnem tőled az óriási késésért, de kaptam egy negatív kritikát, ami után újra át kellett gondolnom a történetbeli események menetét, meg azért, be kell vallanom, ez egy időre elvette a kedvemet az írástól. A másik, kisebb indokom a foci EB megszállott követése, de ezt inkább nem részletezném. Ha minden a terveim szerint halad (ami nálam nem sokszor jön be) , ezentúl rendszeresen érkeznek majd a részek.

Ölel, Hyacinth