Chapitre 7

            Három nap. Ennyi telt el azóta, hogy Max nyomtalanul eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Ennyi ideje kerülöm el bravúrosan a rám vadászó Raphaёlt, akinek elsődleges céljává vált a nem létező futballtudásom felmérése. Egyszerűen rettegek attól, hogy kitesz a csapatból, lerombolva ezzel az öcsém alig elkezdődött karrierjét. Nem vallhatok szégyent, de mégis mi más lehetne a szituáció kimenetele? Raphival együtt természetesen a csapattársaimat is elkerülöm, ami nem jelenthet hosszú távú megoldást. Előbb-utóbb rá kell szánnom magam arra, hogy beálljak a kapuba, és bizonyítsam, hogy meg tudom csinálni. Mert igenis képes vagyok rá! Kár, hogy nem sok értelmét látom az előbbi érveknek, ha még én magam sem hiszem el őket.

            A Szajna partján fel-alá sétálgatva próbálom előkeríteni Maxot, de minden igyekeztem hiábavaló: a kis kwami nem bukkan fel a szólongatásomra, de néhány madarakat etető, idős néni felfigyel rám, és látványosan odébb húzódnak, amikor feléjük közeledem.

 – Micsoda rendbontó, a fél város hallja a hangját! – sziszegi az egyik a padja lábánál üldögélő pitbullnak – Bezzeg az én időmben!

Idegesen fújtatok, de válasz nélkül hagyom a szavait, mert nem hiányzik a veszekedés egy feltűnően sminkelt, műfogú nyanyával.

            Két órányi kétségbeesett keresgélés után végül csalódottan lehuppanok egy – a széles folyó partjához vezető – lépcső tetején. Térdemre hajtott fejjel azon gondolkodom, hogy mégis miképpen keríthetném elő Maxot, amikor a hátam mögül hangos nevetésre leszek figyelmes.

 – Hé, itt van az újonc! – kiáltja a társaság egyik tagja, majd közelebb lépked. Felismerem a másik kapus, Kim arcvonásait, ennek hatására pedig az a rossz előérzetem támad, hogy a többiek között a gondosan került Raphaёl is ott álldogál.

 – Úgy érzem, menekülsz előlünk, Fortier – a szobatársam kijelentésével kellemetlen gyanúm beigazolódik –, és mégis ki az a Max? Úgy ordítottál, hogy még a parkon túli pékségből is hallottuk.

 – Egy haverom – hazudok szemrebbenés nélkül –, megbeszéltünk egy találkozót, de úgy tűnik, elfelejtette.

 – Ezért vágsz annyira kétségbeesett képet? – kérdi egy alacsony, szőke hajú fiú értetlen arckifejezéssel. Mivel nem jut eszembe értelmes válasz, csupán megvonom a vállam, majd tovább bámulom a folyó vizében tükröződő épületeket.

 – Hagyd! – súgja oda Kim abban a tudatban, hogy nem figyelek rájuk – Raphi is megmondta, hogy ez a gyökér a fiúkat szereti, biztosan dobta a szíve választottja, ez a Max gyerek.

Éppen rájuk ripakodnék, amikor a szemem sarkából meglátom, hogy a szobatársam figyelmeztető jelleggel tarkón csapja a „másságomat” ecsetelő fiút.

 – Már megmondtam neked, hogy csak ideges voltam, és félreértettem a helyzetet. Szerencsétlen Fortier már így is retteg tőletek, ne terjesszetek róla hülyeségeket bizonyítékok nélkül!

 – Jól van, főnök – morogja Kim gúnyosan –, de nem hiszem el, hogy pont te hazudtál. Az örök erkölcsösség szobra, Raphaёl Beaumont személyesen?

 – Nem hazudtam – közli Raphi magabiztosan –, annyit mondtam neked, hogy megbámult, és ebből rögtön arra asszociáltam, hogy meleg. Ki gondolta volna, hogy a mezemet nézi, könyörgöm? Az már a te egyéni problémád, hogy gondjaid akadtak az azt hittem szókapcsolat értelmezésével.

Asszociálni? Hogy lehet valakinek - aki a kollégiumi híresztelések szerint az utcáról került be az ország egyik legnevesebb ifjúsági futballcsapatába - ilyen gazdag szókincse?

 – Rendben, értem, én vagyok az idióta, te meg szokásod szerint a csapat tökéletes üdvöskéje – A felbőszült Kim szinte köpi a szavakat, majd ideges mozdulattal megigazítja a hátizsákja szíját, és fújtatva elhagyja a társaságot.

 – Mint egy lány, komolyan! – sóhajtja valaki fáradtan – Miért nem tehetjük ki, Raph? Folyton megsértődik.

 – Jó játékost nem küldünk el csupán a nem kifejezetten kedvező személyiségjegyei miatt – vágja rá a szobatársam. Nem kifejezetten kedvező személyiség? Ez fel akar vágni? Sajnos a rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy az ilyesféle helyzetekben képtelenséget jelent számomra a hallgatás.

 – Honnan jön ez a kiterjedt szókincs, Herceg? – tudakolom, de tekintetemet továbbra is a fodrozódó vízfelszínen nyugtatom.

 – Semmi közöd hozzá, Fortier – hallatszik a kissé bosszús felelet –, és nem megmondtam, hogy ne szólíts Hercegnek?

 – Nem, uram! – válaszolok vigyorogva.

 – Akkor most mondom! – A szobatársam szája is fülig érő mosolyra húzódik, amikor észreveszi a hasonlóságot a Bűnvadászok című film egyik jelenetével. A többieknek természetesen fogalmuk sincs a belső poénról, így hiába várom, hogy valaki rávágja, hogy „Pedig mondta, én hallottam!”.

 – A Görögtűzbe megyünk ebédelni, te is jössz újonc? – érkezik a kérdés egy elképesztően göndör hajú, rikító rózsaszín inget viselő sráctól.

 – Jön – jelenti ki Raphi határozottan.

 – Nem – közlöm vele egy időben.

 – Talán felsőbbrendűnek gondolod magad, hogy nem akarsz velünk mutatkozni vagy csak szimplán beszari vagy? – kíváncsiskodik a szobatársam felhúzott szemöldökkel. Erre nem tudok mit felelni, még megszólalni sem vagyok képes a többiek felől érkező értetlen pillantások kereszttüzében. Raphaёl öntelt vigyorral pásztázza az arcomat, tökéletesen tisztában van azzal, hogy a kérdésével sarokba szorított. Végül kényszeredetten megadom magam, és kelletlenül bólintok.

 – Rendben, megyek – motyogom az orrom alatt.

 – Megmondtam, hogy rá tudom venni – Raphi lepacsizik a gallérját igazgató göndörrel, majd hozzám fordul – Az ízléstelen inges itt mellettem Pascal Vipond, a gyors cselek mestere. Ők pedig itt Pierre, Théo, Matthias, André és Abdul. Emberek, mint tudjátok, ő itt Ron Fortier, a lehetséges új kapusunk. Már, ha megfelel a kitételeknek…

 – Ne legyél már ilyen negatív, biztosan ügyes, ha Buday ajánlotta be! – próbál biztatni az alacsony szöszi bátorító mosollyal. Ő talán Matthias vagy André, nem vagyok benne biztos.

 – Szóval, Ron, mióta focizol? – tudakolja a kreol bőrű, minden bizonnyal arab származású Abdul, miközben elindulunk egy keskeny, macskakövekkel kirakott mellékutcán. A torkomban lévő, fojtogató gombóc az idegességtől egyre csak növekszik, de igyekszem lazán válaszolni.

 – Egészen régen, körülbelül három éves lehettem, amikor a nagyapám először kivitt minket a pályára a húgommal.

 – A húgod is játszik? Menő csaj lehet! – rikoltja izgatottan a szeplős Théo. Az arisztokrata vonásokkal rendelkező Pierre ingerülten csendre inti a mellette haladó srácot, majd szorosabbra húzza a vállára lógó copfját – Mit csitítasz Citrom, már megint besavanyodtál?

 – Hangos vagy, mindenki minket figyel – közli a hosszú hajú fiú bosszúsan.

 – Miért fáj az neked? Hahó, emberek, Pierre Lavoisier egy savanyú citrom! – ordibálja Théo valamennyi közelünkben tartózkodó személy hallását veszélyeztető hangerővel.

 – Kezdem azt hinni, hogy titokban ügynökként dolgozol az egyik hallókészülékeket gyártó cégnél! Csend legyen, zenét hallgatok! – csattan fel a feketét viselő… André? Matthias? Csak most veszem észre, hogy a szemébe lógó haja alól egy fülhallgató zsinórja kandikál ki.

 – Megszólalt a Világutálat is!

 – Komolyan fogd be, Théo! André meg kapcsolja ki egy kis időre a heavy metalt! – szól közbe Raphi. Meglepetésként ér, hogy utasításainak mindenki habozás nélkül engedelmeskedik: a szeplős a földet pásztázva elhallgat, a fülhallgatós pedig morogva összetekeri a zsinórokat. Úgy tűnik, a szobatársam a csapat kapitányaként hatalmas tekintéllyel rendelkezik.

 – Íme a hely, ahol a város legjobb gyrosa kapható, a Görögtűz – jelenti ki ünnepélyesen Matthias, amikor egy teraszos étterem elé érünk, amelynek asztalain ókori stílusú, vörös alakos vázák díszelegnek. A kiszolgálópultnál üldögélő karvalyorrú, napbarnított görög az érkezésünkre felkapja a fejét.

 – Á, itt lenni Raphaёl és csapata! Jöhet szokásos? – harsogja felvillanyozva.

Raphi hitetlenkedve csóválja a fejét.

 – Ugyan már, Seferino. Mind tudjuk, hogy tökéletesen beszélsz franciául.

 – Akcentus jót tesz az üzletnek, vonz sok vevő, hinni Seferino teljesen görög, főzni jobban.

 – Ez a sok vevő elég zakkant lehet – jegyzi meg Pascal göndör tincseit rendezgetve.

 – Seferino-t nem érdekli, amíg mind fizet. Kedvenc focistáim mit kérnek?

            Miután leadjuk a rendelésünket, helyet foglalunk a pult melletti asztalt szegélyező padokon. A pöttyös terítőre helyezett, nagyszabású lakomát ábrázoló váza veszélyesen megbillen, amikor Théo laza mozdulattal felteszi a lábát. A dísztárgy néhány pillanatig baljósan rezeg, majd teljes tartalma - egy fakó szegfű és az ezt frissen tartó állott víz - a telefonját nyomkodó André sötét ingjén köt ki. A leöntött fiú lemondóan végignéz a vigyorgó szeplősön, majd felpattan, és az ajtó felé indul, ahol Seferino az imént eltűnt: minden bizonnyal erre található a mosdó.

 – Végre! Mióta Dianne dobta, annyira rám van tapadva, hogy nem tudom megszervezni a helyszínt – közli Théo az ajakpiercingjét harapdálva. Eddig észre sem vettem a kis ékszert, de most tüzetesebben is megvizsgálom a füstszínű karikát.

 – Majd én megcsinálom – ajánlkozik a szöszi Matthias –, de amúgy küldhettél volna üzenetet is.

 – Mattie, drága! – sóhajt fel a szeplős hitetlenkedve. – Ha elfelejtetted volna, André számítógépes zseni, aki imád mások telefonján kísérletezgetni. Egy pillanat alatt feltör bármilyen titkosított beszélgetést, ha úgy hiszi, kihagyjuk valamiből.

 – Miről is van szó? – érdeklődöm zavarodottan. A fiúk úgy kapják felém a tekintetüket, mintha elfelejtették volna, hogy én is a társaságukban tartózkodom.

 – André jövő héten lesz tizenhét – kezd rövid magyarázatba a velem szemben ülő Raphi. – Bulit tartanánk neki, és felosztottuk a feladatokat, de nem számítottunk rá, hogy két év harmonikus kapcsolat után szakít a totálisan punk barátnőjével, így az összes szabadidejét a mi társaságunkban kívánja eltölteni. Egyszerűen mozogni is lehetetlen tőle, nemhogy titokban intézkedni.

 – Én nyugodtan szervezkedhetnék, nem? – ajánlom fel automatikusan, de azonnal megbánom az elhamarkodott megszólalásomat. Elég gondom van mostanában, nincs szükségem arra, hogy egy titkos parti megtervezése is a nyakamba szakadjon. Szerencsére Raphaёl is hasonlóan gondolkodik, mert rövid tétovázást követően megrázza a fejét.

 – Ne értsd félre, de inkább hagyjuk. Semmi jó nem sülne ki egy tippelgetések alapján lebonyolított születésnapi összejövetelből.

 – Meg egyébként sem biztos, hogy maradsz addig – teszi hozzá Pierre gőgös fintorral. – Amennyiben nem felelsz meg, a mi drága kapitányunk bárminemű lelkiismeret furdalás nélkül tessékel haza.

Ha ez a fickó továbbra is felfuvalkodott hólyagként viselkedik, hamarosan elveszítem a türelmem, és ráordibálok.

 – Ne akarja már mindenki lelombozni szerencsétlent! – Az alacsony Matthias arca piroslik a dühtől: úgy tűnik, az ő határait még az enyémeknél is könnyebb átlépni. – Te meg – pillant izzó tekintettel a limonádét szürcsölő Pierre-re –, igazán elhagyhatnád ezt az öntelt hozzáállást, mert torkig vagyok vele.

 – Nyugi, méregzsák! – szólal meg az eddig csendben szemlélődő Abdul feddőn. Eközben nyílik a keskeny személyzeti ajtó, és a csurom vizes André lép ki rajta, a tálainkkal egyensúlyozó Seferino társaságában. Az étterem tulajdonosa egy ínycsiklandozóan festő olívabogyós pizzát dob le elém, a többiek kezébe pedig hússal és zöldségekkel töltött papírzacskókat nyom.

 – Pita elfogyott – jegyzi meg futólag, mielőtt a pult mögé lépve egy színes magazint kezd el olvasgatni.

 – Ez most komoly? – kiált fel Pascal méltatlankodva – Nem eszem sárgarépát!

 – Pedig jó a hajnak – közlöm, miközben a késemet két olívabogyó között a pizzámba vágom.

 – Hm? – kérdez vissza egy méretes húsdarabot rágcsálva.

 – Sok benne az A vitamin, ami megfelelő mennyiségben jót tesz a szemnek, a hajnak, és a bőrnek – pontosítok kelletlenül.

 – Te ilyen okostojás típus vagy, Ron? – kérdezi az arrogáns Pierre egyik szemöldökét felhúzva.

 – Így is lehet nevezni – Igyekszem annyiban hagyni a témát, mert fájó pontokat érint: régebben megrögzötten kerestem a gyógymódot a rohamosan romló látásomra, ekkor magoltam be a legtöbb szemet érintő vitamin pozitív hatásait és az ezeket tartalmazó élelmiszereket. Azóta természetesen ráébredtem, hogy a próbálkozásaim hiábavalóak, így manapság már nem kísérletezek internetes tippek alapján.

 – A látást is javítja… – közli a szobatársam, mélyen a szemembe meredve. Mégis hogyan képes ilyen rövid idő alatt ekkora mértékben a vesémbe látni? – Mondd csak Fortier, mióta vagy szemüveges?

 – Körülbelül tizennégy éve.

 – Nem tizenhat vagy? – tudakolja Matthias kíváncsian.

 – De.

 – Azta! Akkor már szinte a születésed óta! – csodálkozik az asztal szélére rakosgatott répakarikákat ellenségesen bámuló Pascal – Hogy focizol? Kontaktlencsével?

 – Szemüvegben. Azt mondja, neki úgy jó – vágja rá Raphaёl, mielőtt megszólalhatnék.

 – Ha őt nem akadályozza, nekem mindegy – A rózsaszín inges vállat von, majd elhatározza magát. Gyors mozdulattal a szájába vesz egy kis narancssárga karikát, ezután azonban rágás nélkül, undorodó grimasszal köpi azt a tenyerébe. – Ez még mindig borzasztó!

            A meglepően jó hangulatban elköltött ebédet követően Théo, André, Abdul és Pierre az egyik belvárosi klubba indulnak egy előre megbeszélt találkozóra, így négyen sétálunk vissza a kollégiumba. Matthias félúton a kopott számlapú karórájára pillant, majd pocsék időérzékét átkozva valamit motyog a hegedűleckéiről, és elrohan az ellentétes irányba.

– Matt sok oldalú tehetség, legalábbis a túlbuzgó szülei szerint. Egyébként úgy nyúzza azt a szerencsétlen hangszert, hogy a játéka leginkább a macskák párkereső nyávogására hasonlít. Én már csak tudom, szobatársak vagyunk – magyarázza meg a helyzetet a járda szegélykövein egyensúlyozó Pascal. Ez a srác tényleg hónapokon belül nagykorú lesz?

 – A párzási nyavalygást meg ismered, otthon kilenc macska vár rád – teszi hozzá Raphi elfojtott vigyorral.

 – Mind a nővéremé!

 – Ezért motyogod azt a részeges álmaidban, hogy „Cirmi, téged szeretlek a legjobban a világon!” vagy „Pamacs, te vagy a kedvencem!”?

 – A macskák sokkal kedvesebb lények, mint a lányok. Ők legalább nem hitegetnek minden szeretet baromsággal – motyogja a rózsaszín inges fiú durcásan, mire Raphaёl hangosan felröhög.

 – Akkor szédíts macskákat, ember!

 – Egy szóval sem említettem, hogy nem szeretem a lányokat.

 – Mondod ezt babarózsaszínben – közli a szobatársam, miközben hátba vágja a másik srácot. – Attól tartok, ebből már nem mászol ki, haver.

Pascal megjátszott sértettséggel, ajkát lebiggyesztve fonja keresztbe maga előtt a karjait, de végül nem tudja elfojtani önfeledt kacagását. Harsányan nevet, mint egy vidám kisgyermek, én pedig magamban ismét megkérdőjelezem az érettségét.

            Időközben megérkezünk a kollégiumba, ahol a macskákról motyogó Pascal csatlakozik a nagy fenyőfa árnyékában labdát rugdosó kisfiúkhoz. Raphaёl is megtorpan, és amikor tovább indulnék, a mellényem nyakánál fogva ránt vissza.

 – Ne menekülj, Fortier! – figyelmeztet, majd magával rángat a focizók közé.

 – Beállsz, Raphi? – kérdi reménykedve egy ijesztően sovány fiúcska.

 – Most nem, Dom – válaszolja a szobatársam sajnálkozva –, meg kell néznem, hogy ez az újonc itt mellettem megfelel-e a csapatba. Nálad van még a stadioni szertár kulcsa, Pascal?

 – Ja – A megszólított srác egy ideig kotorászik a különös színekben játszó ingjének zsebében, majd győztes mozdulattal kiemeli és Raphaёl kezébe nyomja az említett tárgyat.

            Az óriási pálya méretei ámulatba ejtenek. Legutóbb, amikor Budayt keresve ugrottam be, nem néztem tüzetesebben szét, csupán a feladatomra koncentráltam, most azonban a számat is elfelejtem becsukni a csodálkozástól. Az ég felé törő lelátók leginkább a világversenyek televíziós közvetítéseiben látottakra hasonlítanak, a négy oldalra felfüggesztett képernyők pedig még inkább erősítik az érzést, miszerint egy nagyszabású bajnokság világába csöppentem. A gondosan karbantartott zöld gyepre felfestett fehér jelzések láttán elfog az aggodalom: Hogyan fogom én ezt végigcsinálni? Már csupán abban reménykedhetek, hogy a szobatársam mégsem olyan kiváló futballista. Egy kis szerencsével talán…

            Az elmélkedésből egy hihetetlen sebességgel egyenesen felém száguldó labda zökkent ki, ami elől éppen csak sikerül elhajolnom.

 – Te meg mi a jó eget művelsz? – ripakodom rá a szertárak folyosójáról érkező Raphira, aki láthatóan kitűnően szórakozik a bénázásaim sorozatát figyelve.

 – Ha nem álmodoznál a pálya közepén, és rögtön válaszolnál a kérdéseimre, megelőzhetnénk a kellemetlenségeket. Egyébként nem hittem volna, hogy egy Buday által ajánlott kapusnak ekkora gondot jelent arrébb ugrani egy gyengébb lövés elől.

 – Gyengébb? – kérdezek vissza hitetlenkedve. – Majdnem levitte a fejem!

 – Márpedig ennél általában sokkal erősebbre sikerül. Készülj fel, nem kíméllek!

A félelmem egyre növekszik, miközben a neonszínű kesztyűimet igazgatva a bejárathoz közelebbi kapu felé ballagok. A büntetőponthoz érve megpördülök a tengelyem körül, és érdeklődő tekintettel meredek a távozni készülő szobatársamra.

 – Melegíts be, addig szólok valamelyik kicsinek, hogy jöjjön labdát szedni! – adja ki az utasítást, majd eltűnik a vörös ajtószárnyak mögött.

            Hogyan szokott egy profi focista melegíteni? – teszem fel magamban a kérdést – A futásból semmi baj nem lehet – döntök végül, és mérsékelt tempóban elkocogok az oldalvonal mentén a felezőig. A frissen vásárolt stoplis cipőm széle a megtett lépéseket követően, már-már elviselhetetlen mértékben nyomódik a bokámba. A szemüvegemet rögzítő pánt elszorítja a koponyámat, az egyes számmal ellátott, hosszú ujjú mez mindenhol lóg rajtam - kivéve mellben, ahol borzasztóan szűk - a semmitmondó, fekete rövidnadrágot pedig még inkább bőnek érzem, különösen a… felsőbb régiókban. Az egyedüli felszerelés, amivel nincsenek gondjaim az előzőleg gondosan kiválasztott, sötétkék lábszárvédő. A szobánkba érve Raphi ragaszkodott hozzá, hogy amíg ő elszalad valamiféle uzsonnáért a konyhára, addig én vegyem magamra a teljes öltözetet, még Jean-Paul régi, a kollégiumban felejtett mezét is kezembe nyomta, hogy az éles helyzetekhez hasonlatos körülményeket teremtsünk. Ez egyszer hálát adok az égnek, amiért az irritáló Max felszívódott: ha meglátna ebben a nevetségesen festő összeállításban, egy élet sem lenne elég, hogy megállítsam a gúnyolódásainak véget nem érő áradatát.

            Néhány laza karkörzés után tanácstalanul álldogálok, amíg Raphaёl megérkezik a kantáros farmert viselő Aldric társaságában. A kisfiú hirtelen feltűnése eszembe juttatja, hogy utána kell néznem néhány dolognak vele kapcsolatban. Természetesen minden egyszerűbben menne, ha a vörös kwami végre méltóztatna befejezni az értelmetlen duzzogást, de nem is viselkednék magamhoz méltón, ha lehetőségem nyílna a könnyebb utat választani. Aldric durcásan fonja keresztbe a karjait, azonban ő sem tudja figyelmen kívül hagyni a stadion elképesztő méreteit. Az ajtón belépve ámulatában kissé megtorpan, de hamar túlteszi magát a kezdeti sokkon, és unott tekintettel halad tovább.

 – Én lövök, te megpróbálod kivédeni, Aldric pedig visszahozza nekem a labdákat – vázolja fel a szobatársam röviden – Könnyűvel kezdünk messziről.

Bemelegítésként ugrik néhányat, majd elhelyezkedik a felező vonalon túl. Ez most viccel? Eltalálja onnan egyáltalán a kaput? A magamban feltett kérdésemre hamar határozott választ kapok egy felpattanó valami képében, ami elsüvít a fülem mellet, és a háló közepébe vágódik.

 – Figyelj oda, Fortier! – kiáltja Raphi indulatosan. Ezúttal közvetlenül a felező vonalra helyezi a labdát, majd néhány lépést hátrál. A tekintete ide-oda cikázik, de hamarosan megállapodik a bal alsó sarokban. Ezen lövését sikerül blokkolnom, ahogy az ezt követő néhányat is. Már éppen bizakodni kezdenék, amikor Raphaёl feltűnően bekeményít, így esélyem sincs ellene, a hihetetlen sebességgel száguldó labdák egytől egyig a hálóba kerülnek. A szobatársam arckifejezése percről percre dühösebbé válik.

 – Mégis hogy gondolhatod magad idevalónak, ha még ezt sem tudod kivédeni? – ordibálja a tizenegyes pontról – Utolsó lehetőség: ha nem megy, repülsz!

Mit művelek? Gondatlanul elveszejtem az öcsém álmát? Nem tehetem meg! Ki kell védenem! Pontosan bemérem a közelről ellőtt labdát: sebességével talán még engem is képes lenne magával sodorni, de nem hagyhatom cserben Rolandot. Karjaimat az arcom elé kapva ugrom előre, hogy elérhessem, mielőtt egyáltalán a háló közelébe juthatna. A mozdulatot követően pedig… teljes sötétség.

            Hogyan gondolhatta, hogy Roland Fortier esetleg képes lehet arra, hogy a csapat tagjává váljon. Egy utolsó kategóriás, falusi meccsen talán megfelelőnek bizonyulna a védekezése, de a Michel Platini Académie nem az alsó körökben mozog. Fortiert még a bénácska belga együttes legügyetlenebb csatára is a földbe döngölné!

            Raphaёl természetesen nem gondolta komolyan ezt az utolsó lehetőség dolgot. Biztos benne, hogy Ron nem fogja kivédeni a lövését. Az enyhe csodát jelentene, olyat, amire még a veszélyesen éles szemű Jean-Paul képességei sem bizonyultak elegendőnek. Ehhez olyan fokú bátorságra lenne szüksége, ami a legtöbb embernek nem adatott meg. Raphi furcsállja a rá törő rossz előérzetet. Nehogy már ez a reszkető lábú szerencsétlen tegye meg azt, ami a francia ifjúsági válogatott legkiemelkedőbb kapusának is nehézséget jelentett!

            Raphaёl egy jó méternyit előrébb helyezkedik - jobb félni, mint megijedni -, majd ismét hátrál. Nagy levegőt véve indul a vonal elé helyezett labda felé, ezután pedig hihetetlen erővel rúg bele. Talán ez az eddigi legjobb lövése. Raphi elégedetten figyeli a bal felső sarok felé száguldó labdát. Leírhatatlanul megdöbben, amikor az elsuhanó tárgy útját egy előre ugró, alacsony alak állja el. Fortier kiteszi ugyan a kezeit, de az ütközés ereje azokat is az arcába vágja. A labda végül kipattan, Ron pedig tarkóját a kapufába ütve ér földet.

 – A francba! – szitkozódik Raphaёl feldúltan, miközben odarohan az eszméletlenül heverő kapushoz. – Ez az idióta újonc! Aldric, hozd ide Budayt, mert nem tudom, ilyenkor fel lehet-e emelni az embereket! Lehetséges, hogy csak ártanék vele.

A kisfiú felfogva a helyzet súlyosságát, nem rója fel a durva hangnemet, és szó nélkül engedelmeskedik az elhadart parancsnak.

            Raphinak fogalma sincs, mi a teendő, ha valaki az ő hibájából fekszik a lábai előtt ájultan. Vajon a fejét ért ütés tette, vagy még a becsapódó labda? Minden egyszerűbben menne, ha Fortier nem viselkedett volna valóságos bolondként. Tökéletesen látszott, hogy az a labda túl nagy erővel közelít, miért ugrott mégis elé? Eddig nem tűnt úgy, hogy valóban szeretne a csapat tagjává válni, de ez a tette gyökeresen megváltoztatja a tapasztalatokból levont következtetéseket.

            Raphaёl sosem viselkedett logikusan stresszhelyzetekben: ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tizenhárom évesen pénz és bárminemű felszerelés nélkül szökött meg otthonról egy vitát követően, melynek ráadásul kizárólag a szemlélője, nem pedig résztvevője volt. Ezúttal sincs másként: rövid habozás után megállapítja, hogy Ron nehezen lélegzik, valamint rendkívüli módon izzad, így gondolkodás nélkül hámozza le róla az egyes számmal díszített mezt. Rögtön észreveszi, hogy valami nem stimmel, de csak rövid merengés után válik számára világossá a dolog mibenléte.

            Az első találkozásuktól kezdve sejtette, hogy valami nincs rendjén az újdonsült szobatársával kapcsolatban, a határozottan nőies idomokat rejtő fűzőt megpillantva pedig gyanúja bizonyítást nyer. Tehát Roland Fortier valójában lány… Érdekes módon Raphi egy csipetnyi meglepetésen kívül semmit nem érez. Még a szokásos dühe sem tör felszínre, ami akkor szokott, ha valakit hazugságon kap. Ezért tiltakozott hát Ron elszántan a közös szoba ellen, és ezért bújt ki a közös programok alól: retteg a lelepleződéstől. Mi vihette rá a színjátékra? Buday Kálmán biztosan nem őt ajánlotta, de akkor ki lehet valójában? Tulajdonképpen nem hazudott, hiszen sosem említette, hogy fiú lenne… a kilétéről viszont így sem az igazat mondta. Tényleg mentségeket keres neki?

            A rengeteg kérdés logikátlan lépésre készteti Raphaёlt, aki gyorsan visszarángatja a mezt az eszméletlen kapusra. Ki kell derítenie az okokat, egyszerűen gyűlöli az érzést, hogy valamiről nem tud. Addig pedig senki más nem szerezhet tudomást Ron titkáról, hiszen akkor nagy valószínűséggel semmiről nem értesülne. Raphi a titkok megtartásában pedig különösen jeleskedik, hiszen neki is van néhány.

            Az első dolog, amit ébredésemkor észreveszek a fejemet hasogató fájdalom. Próbálom felidézni, hogy mi történt, de a stadionba lépés óta eltelt percek homályos maszlagként kavarognak az emlékezetem legmélyén. Lassan kitisztulnak a gondolataim, és résnyire nyitom a szemem.

            Automatikusan felpattannék, amikor megpillantom az arcomba hajoló Raphi kémlelő tekintetét, melynek az eredményeként a homlokunk összekoccan, a fejembe pedig még erőteljesebb fájdalom nyilall.

 – Elájultál – közli szobatársam a nyilvánvalót. Nyugtalanító momentumok sorozatát fedezem fel rajta - kapkodja a tekintetét, kerüli a szemkontaktust, valamint feszülten gyűrögeti a meze alsó szegélyét – de mire mindezeket szóvá tehetném, a megszokott, nemtörődöm mozdulattal vállat von. – Hívtam Budayt.

 – Hogy segít az nekem? – értetlenkedek felhúzott szemöldökkel.

 – Ő itt afféle mindenes. Portás, kapusedző, orvos, szabad idejében kertész… Elküldtem érte Aldric-ot.

 – Ne! – Az elmémet elöntő lehetséges végkifejletek okozta sokktól csupán ennyit bírok kinyögni. Nem lepleződhetek le! – Akarom mondani – helyesbítek kisvártatva –, erre semmi szükség. Jól vagyok, csak kicsit szédülök. Majd elmúlik.

Raphaёl mindentudóan elmosolyodik, mintha pontosan ezt a választ várta volna. Igyekszem leküzdeni a gyomromat összeszorító kellemetlen érzéseket. Túl ingoványos talajon járok, közel a lebukáshoz. Csak imádkozni tudok, hogy ne süllyedjek el, mielőtt az öcsém felépül.

            A szobatársam segítőkészen felém nyújtott karját elfogadva feltápászkodom, majd lehámozom magamról a kényelmetlen, neonszínű kesztyűt. Ekkor fut be az elkeseredetten festő Aldric lihegve.

 – Nem találom Budayt – pihegi levegő után kapkodva.

 – Nincs is szükség rá, Fortier már jól van.

 – Ezért futottam kétszer maratont? – mered rám vádlón a kisfiú.

 – Én nem tehetek róla – teszem fel az izzadt kezeim védekezőn. Aldric bosszús sóhajjal letelepszik az alapvonalra.

 – Ki ez a Páva? – tudakolja a gondosan nyírt, élénkzöld füvet tépkedve.

 – Lényegtelen – mormolom az orrom alatt. Mindkét fiú érdeklődve fürkész, mire feszengve lesütöm a szememet.

 – Kicsoda? – kíváncsiskodik Raphaёl.

 – Amikor először meglátott, valami Pávát emlegetett – feleli Aldric elgondolkodva –, fogalmam sincs, hogy jön ez ide, de talán rajta keresztül kideríthetném, ki ajánlott be Budaynak.

 – Mondom, hogy lényegtelen – hebegem bután –, csak egy pillanatig összezavarodtam.

Szerencsére annyiban hagyjuk a témát. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy hirtelen újabb hazugságokat kreáljak.

            Páva mélyen gondolataiba merülve figyeli a város éjszakai fényeit. Hová tűnhetett a Vöröske? Talán baja esett? Vagy csupán annyira megrázta az első kudarca, hogy feladta a kötelességei teljesítését? Ha az utóbbi igaz, akkor valószínűleg jobb is így, de ha tényleg megsérült… Nem az ő hibája! Egyszerűen túl erősen fogják az ígéretek ahhoz, hogy beavathassa! Egyébként sem bízna meg benne.

            Három napja nem jelent meg. Három áldozat, akadályok nélkül. Páva tudja, hogy a jó oldalon áll, és a kettejük közötti konfliktust pusztán a félreértések okozzák. Meg kéne próbálnia elmagyarázni a szituációt. Végül is nem sokat veszíthet vele. Érzi, hogy a sötétség már közel jár, és nem lenne ellenére, ha a Vele való küzdelemben valaki másra is számíthatna.

Nem fog sikerülni. Ő túl erős, túl fondorlatos, túl megszállott. Páva mindenkinél jobban ismeri. De próbálkozniuk kell, nem tehetik meg, hogy cserben hagyják az embereket, Párizst, a világot. Meg kell győznie Rókát. Ez az egyetlen járható út, még akkor is, ha kénytelen lesz szélsőséges módszerekhez folyamodni. Remélhetőleg hamarosan ismét találkoznak.

Kedves Olvasó!

Mindenek előtt elnézést kell kérnem tőled az óriási késésért, de kaptam egy negatív kritikát, ami után újra át kellett gondolnom a történetbeli események menetét, meg azért, be kell vallanom, ez egy időre elvette a kedvemet az írástól. A másik, kisebb indokom a foci EB megszállott követése, de ezt inkább nem részletezném. Ha minden a terveim szerint halad (ami nálam nem sokszor jön be) , ezentúl rendszeresen érkeznek majd a részek.

Ölel, Hyacinth

Chapitre 6

                A főépület harmadik szintjének erkélyén álldogálok, kezemben a menzán szerzett, gumi ízű hideg kakaóval figyelem a Párizst hajnali fénybe borító, felkelő napot. Tegnap természetesen elaludtam a hideg padlón fekve, a szobatársam pedig nem igyekezett felrázni, így reggel ötkor arra keltem, hogy a távirányító nyomja a gerincemet, az ajtó alatt beáramló hideg levegőtől pedig szinte már vacogok. Raphi valamikor behúzta a két térfelet elválasztó függönyt, így abba kapaszkodva igyekeztem megtalálni az egyensúlyomat, és kitapogatni, merre hagyhattam el a szemüvegemet. Végül az ágy alatt bukkantam rá, egy vastag rétegnyi por és néhány cukorkás papír társaságában. A szobatársam ekkor már nem tartózkodott a helyiségben, így lehetőségem nyílt nyugodtan lezuhanyozni. Az ebédlőhöz az udvaron elhelyezett térkép vezetett el, itt egy bágyadt tekintetű, szakállas konyhás nénitől sikerült kikönyörögnöm egy vajas pirítóst és egy bögre kakaót a menza nyitása előtt. Nem fűlt hozzá a fogam, hogy tömegben, kíváncsi pillantások kereszttüzében fogyasszam a reggelimet.

            Elmerengve pillantok az Eiffel-torony irányába, de a gondolataim máshol járnak. Hogyan kerülhettem két napon belül ilyen bonyolult, szövevényes szituációba? Miért történik mindez pont velem? Tekintetem a bokámra függesztett medálra vezetem, melyet nagyrészt eltakar a bő farmerom szára. A bajok egy részét ez az alig két centis tárgy okozza. Érdekes módon már nem akarok olyannyira megszabadulni tőle, Pávát meg kell fékezni. Nem hagyhatom, hogy másokkal is az történjen, mint tegnap Aldric-kal. Néhány pillanaton múlt, ha kicsit gyorsabban cselekszem, talán azt is megakadályozhattam volna. A bűntudat keserű hullámai marcangolnak belülről. Mi történhetett a kisfiúval, hova vitte az ellenségem?

 – Fortier! – csattan fel valaki a hátam mögött – Hol csámborogtál a reggelinél? A többiek már tűkön ülve várják, hogy megismerhessenek.

Lassan, kelletlenül fordulok a kérdő tekintetű Raphi irányába.

 – Nincs kedvem a társasághoz. Főleg akkor, ha velük is közölted, hogy meleg vagyok.

 – Oké, bocs. Mérges voltam, és le kellett vezetnem valahogyan – szabadkozik – Jobban jártál úgy, hogy Kimmel ordibáltam, nem pedig veled.

 – Nem gond. Megszoktam, hogy engem itt mindenki lenéz – sóhajtok lemondóan.

 – Pontosan olyan vagy, mint egy hisztis kislány! – ripakodik rám – Nem is próbálsz meg beilleszkedni, nem vagy jelen a közös étkezéseken, kerülöd a többi csapattagot. Így ne várd, hogy befogadjanak! A jó csapat titka, hogy a tagok egyenrangúak, és összetartanak, bármi történjék. Ha közénk akarsz tartozni, bizonyítanod kell, először is nekem.

 – Nos, ez a vizsga dolog… nem biztos, hogy jó ötlet. Nem vagyok túl jó formában. – Próbálok óvatosan fogalmazni, de szavaim még az én füleimnek is védekezésként csengenek.

 – Berezeltél, újonc? A meccsen sem segít, ha közlöd az ellenféllel, hogy kíméljen, mert rossz időszak áll mögötted. Minél hamarabb bele kell rázódnod a munkába. Csak nem lehetsz olyan béna, mégiscsak Buday edző ajánlott! – közli dorgáló hangnemben, az azonban tisztán hallatszik, hogy az utolsó mondattal inkább saját magát igyekszik meggyőzni, nem pedig engem akar biztatni.

 – És ha mégis béna vagyok? – kérdezek rá félve.

 – Ne várd, hogy az önbizalmadat fogom pátyolgatni. Ha nem felelsz meg, repülsz. A csapat szóvivőjeként jogom van ilyen döntést tolmácsolni az igazgatóság felé. Délután a stadion melletti pályán találkozunk, most az edzőterembe megyünk a többiekkel, ha akarod, csatlakozhatsz.

 – Mi van az iskolával? – értetlenkedek.

 – Megnézted te azt az órarendet? Kedden, szerdán és csütörtökön csak a harmadik órától kell jelen lennünk a reggeli edzések miatt. Jössz?

 – Inkább nem – jelentem ki határozottan.

Egy edzőteremben túl sok lehetőségem nyílna arra, hogy rájöjjenek, lány vagyok. Már az öltözőben is gondjaim lennének, a gépek használatakor pedig a fizikai teherbírásom teljes hiánya ejtene kétségbe annyira, hogy hamar elmenjen a kedvem az egésztől. Nem hiányzik, hogy a szenvedésemet a leendő csapattársaim is végignézzék, és nyámnyila szerencsétlennek könyveljenek el. Nem szeretném elrontani a beilleszkedést, hiszen az öcsém jövője múlik azon, hogyan sikerül helytállnom. Nincs sok gyakorlatom a társasági életben, tanácsra van szükségem.

Gyorsan elhatározom magam: a szobába indulok a laptopomért. Amikor visszaérek, az erkélyen már két karbantartó cigarettázik, így jobb lehetőség híján a stadion előtti rózsalugas egyik egyszemélyes, kacifántos mintákkal telefaragott padján foglalok helyet. A hívás indítása után kicsit tovább várakozom, de végül egy fáradt hang szól a mikrofonba, és az öcsém nyúzott arca jelenik meg a képernyőn.

 – Hajnali egy van, zoknifej! Mit akarsz?

 – Beszélgetni – jelentem ki – Ha már miattad vagyok itt, az a minimum, hogy akkor állsz a rendelkezésemre, amikor én mondom.

 – De nem az éjszaka közepén, ember! Hívj reggel, vagy mit tudom én! Leteszem!

 – Meg ne próbáld! Szétszaggatom a Metallica-s pólódat – figyelmeztetem. A fenyegetés hatására Roland barna szemei rögtön éberebbé válnak.

 – Ne mondd, hogy elvitted! – siránkozik.

 – Anya pakolta be. Az összes undorítóan kockás ingeddel, meg stréberes textilmellényeddel együtt. Lehet, hogy rajtad stílusos az összeállítás, de a pápaszememmel úgy nézek ki bennük, mint az univerzum leghatalmasabb lúzere. Nem ez a lényeg – váltok témát –, hogyan szoktak a fiúk egymás között viselkedni?

 – Ez most honnan jött?

 – Emlékeztetnélek, hogy téged kell eljátszanom egy focicsapatnyi ember előtt, és fogalmam sincs, mit tennél egyes helyzetekben.

 – Viselkedj természetesen! – vágja rá gondolkodás nélkül – Ha meg ideges vagyok, elviccelem a helyzetet, az be szokott válni.

 – Nekem nem jutnak eszembe olyan idióta viccek, mint a tieid.

 – Őszintén, hugi, mit gondoltál, milyen tanácsokat fogok neked adni? Semmi értelme nem lenne megtervezni a helyzetet, nem láthatjuk előre a körülményeket. Egyébként is, hulla fáradt vagyok. – Állítását egy mélyről jövő ásítás támasztja alá. – Ki kell aludnom magam, ha fel akarok épülni, leteszem.

 – Rendben, jó éjszakát – köszönök el lemondóan. Csak a vonal megszakadása után jövök rá, hogy továbbra sem osztottam meg az öcsémmel azt, hogy egy fiúval lakom egy szobában. Talán jobb is így, ki tudja, hogyan reagálna.

Kényelmetlenül lézengek a kicsik edzéseinek helyet adó pálya mellet. Nincs merszem bemenni, bár pontosan tudom, hogy előbb-utóbb le kell ellenőriznem, emlékszem-e egyáltalán a labdarúgás alapjaira, melyeket még nagyapa vert a fejembe tíz éve. Jobban tenném, ha most fedezném fel a hiányosságaimat, és nem a jövő heti első edzésen, ahol már a többi csapattag is jelen lesz.

            Ekkor izgatott beszélgetés zajait hallom meg a hátam mögül. Három tíz év körüli, sárga mezes fiú közeledik felém futva, láthatóan élénk csevegést folytatnak valamiről.

 – Ti láttátok Buday új segítőjét? – kérdi az egyik lihegve – Szerintetek ő is bekerül majd a csapatba, mint Raphaёl Beaumont három éve?

 – Nem hiszem – rázza meg a fejét a zselézett hajú – Nem tűnik ígéretesnek. Csak bámul mindenre, mint borjú az új kapura. Raphi a kezdetektől őstehetségnek ígérkezett, csak idő kérdése volt, hogy mikor veszik ezt észre.

 – Honnan veszed ezeket, Alfi? – kapcsolódik be a beszélgetésbe a harmadik, rikító kék szemű is homlokát ráncolva.

 – A nővérem mondta. Ő már csak tudja, fülig bele van esve Raphiba, minden lépését követi.

 – Lila-nak mindenki tetszik, aki a közelébe megy? Egy hónapja még Adrien Agreste-ért epekedett.

A zselézett hajú vállat von.

 – Lányos dolog. A lényeg az, hogy ez az Aldric srác nem tűnik tehetséges focistának.

Várjunk csak, Aldric a neve? Nem lehet, hogy Páva legutóbbi áldozata az, ugye? Csak véletlen egybeesés – Ezzel hitegetem magam akkor is, amikor megtorpanok az előbbi hívás színhelyén, a rózsalugasban. Nem hiszek a szememnek: a kert velem átellenes oldalán, az öreg Buday mellett a tegnapi, aranybarna szemű fiúcska guggol, kezében egy görbe kapával próbálja kitépni a makacs gyomnövényeket az alacsony tuják árnyékából.

 – Ez nekem nem megy! – kiált fel méltatlankodva.

 – Mindent ilyen könnyen feladsz? A futballhoz kitartás kell. Nem is tudom, mi ütött belém, amikor felvettelek – zsörtölődik az öregember.

 – Focista akarok lenni, nem kertész!

 – Te meg… hogy a fenébe kerülsz ide? – szólok közbe dadogva. Az értetlenségemben elfelejtem fékezni a nyelvemet.

 – Neked is jó reggelt, Roland! – köszönt gúnyosan a portás – A fiatalember Aldric, az új segédem. Öreg vagyok én már a kertészkedéshez.

Persze, az ásót már nem bírja megtartani, de a labdát még mindig olyan pontosan rúgja meg, mint fiatalkorában.

 – Ismerősnek tűnsz – közli a kisfiú, miközben gyanúsan végigmér.

Hihetetlen, hogy a gyerekek milyen játszi könnyedséggel fedezik fel az idősebbek számára kevésbé egyértelmű tényezőket. Mielőtt Aldric kimondaná a helyes vagy helytelen következtetéseit, jobb megoldás híján a szájára tapasztom a kezem, és elráncigálom a portás mellől.

 – Hé, kölyök, hova viszed a segédemet? – értetlenkedik Buday felegyenesedve.

 – Beszédem van vele, mindjárt jön – közlöm, hanyagul visszapillantva. Az öregember vállat von, majd folytatja az örökzöld fácskák tanulmányozását. Célirányosan a főépület felé tartok, hiszen ott a reggeli után már biztosan nem lézeng túl sok diák. Félúton a kisfiú mocorogni kezd, így leengedem a kezem, hogy levegőhöz juthasson.

 – Mondhattad volna azt is, hogy kuss, nem muszáj mindig a drasztikus megoldáshoz folyamodni – elégedetlenkedik haragos arckifejezéssel.

– Páva hozott ide? – térek rá azonnal az engem érdeklő témára.

 – Kicsoda? – kérdez vissza értetlenül.

 – Fekete haj, hipnotikus aura, színpompás tollak – próbálom rávezetni.

 – Fogalmam sincs, hogyan kerültem ide – magyarázza – Minden emlékem olyan zavaros. Reggel felkeltem, zajt hallottam az ablak felől, aztán képszakadás. A következő tiszta momentum az, hogy az iskola udvarán állok Buday úrral, aki a virágágyások elhanyagoltságára panaszkodik.

 – De miért hozta őt ide? Nem az az érdeke, hogy feladja? Ha ilyen közel van az álma, lehetetlen, hogy meg se próbálja véghezvinni. És miért esett ki egy egész napja? – motyogom az orrom alatt. A kisfiú valószínűleg nem hallja meg a szavaimat, mert folytatja a mesélést.

 – Amikor az elmúlt órákról érdeklődtem, Buday úr azt mondta, egy ismerőse ajánlott be segítségnek, és ha jól teljesítek, megtanít néhány cselre, talán még a csapatba is bevesznek. Világhírű focista leszek!

És mindenáron szeretett volna világhírű focista lenni, de sajnos a nyomornegyedbe született – Páva szavai visszahangzanak a fejemben. Ez a szituáció egyre zavarosabb. Ha már hipnotizálta, miért törődne vele? A kis Aldric a jótettei nélkül is a szolgájává vált. Miért akarja mégis, hogy tovább lobogjon benne az álom tüze? Sőt, egyre inkább biztos benne, hogy képes megvalósítani. Ennek az egész abszurd helyzetnek semmi értelme!

 – Talán találkoztam ma veled? Tudod, mi történt? – kérdi a fiúcska bizalmatlanul.

 – Nem. Csak láttalak már valahol. Menj vissza Budayhoz, mielőtt kirak az utcára!

Aldric lassan távozik, de tekintete továbbra is kétségekkel és gyanakvással teli.

            A kisfiúval kapcsolatos gondolataim a kémiaterem leghátsó padjában ülve sem hagynak nyugodni. Vajon Páva kiderítette a valódi személyazonosságom, és azért küldte ki a szolgáját, hogy rajtam tartsa a szemét? Vagy az egész szituációt a véletlenek játéka alakította volna ilyen kilátástalanul? Mi lesz az ellenségem következő lépése, és ami még fontosabb, képes leszek-e őt megfékezni? Hol kódoroghat az az irritáló kis kwami? Lehet, hogy túl messzire mentem a kérdezősködésemmel, de ettől függetlenül nem kéne sértetten elkerülnie, főleg akkor, ha Párizs sorsa múlhat rajtunk.

            Az elmélkedésből a mellettem lévő helyre lehuppanó Chloé zökkent ki. A szőke lány arcán öntelt vigyor ül, feltételezéseim szerint valamit tervez.

 – Az a borzalmas kiscsaj most egy életre megtanulja, hogy ne álljon az utamba – jelenti ki elégedetten, miközben a vörösre lakozott körmeit piszkálja.

 – Mit tettél, Chloé? – tudakolom rosszat sejtve.

 – A kis Mari-t kellemetlen meglepetés éri majd, amikor kinyitja a szekrényét.

Ekkor veszem észre a folyosón végighaladó kékes hajú lányt, aki vidáman cseveg a szemüvegét igazgató Alya-val. A mellettem tollászkodó szöszit karon ragadva rontok ki a teremből, és eredek Marinette-ék után. A lányok megtorpannak a szekrények előtt, a sötétebb hajú éppen kinyitná a sajátját, amikor odakiáltok.

 – Ne! – de ekkorra az apró lakat kattan egyet, és a halvány, bordós színű ajtó kivágódik. Feléjük szaladok, és teljes erőből arrébb lököm az élénken magyarázó lánykát, azonban így én kerülök közvetlenül a megbütykölt szekrény elé, melyből sötétlila festék robban ki, ami teljes egészében beteríti az ingemet, és beleragad a hajamba.

 – Mi a…? – kiáltja Alya hitetlenkedve. Marinette tágra nyílt szemekkel mered rám, majd mindkettejük tekintete a tőlünk néhány méterre tanácstalanul álldogáló szöszire siklik.

 – Az a kis cafka most tényleg túl messzire ment! – rikoltja idegesen a barna hajú, majd ráugrik a továbbra is egy helyben szobrozó Chloé-ra. A szőke lány és Marinette egyszerre sikkantanak fel, az előbbi fájdalmában, utóbbi a rátörő sokktól. A folyosón már gyűlik a tömeg a hajtépést észlelve. A festékes ruhám megtorpanásra készteti a két lányt, amikor egy megfelelő pillanatban közéjük verekszem magam. Ekkora megérkezik Nino és Adrien is, akik a felbőszült bikaként fújtató Alya-t igyekeznek megnyugtatni, míg én a megilletődött, hirtelen rátörő bűntudatát rejtegetni próbáló Chloé felé fordulok.

 – Látod, ez a meggondolatlan bosszúvágy előbb-utóbb mindig visszaüt. Most eldöntheted, hogy megölelsz, vagy mész, és szépen bocsánatot kérsz Marinette-től itt, mindenki előtt.

A szöszi viszolyogva végigpillant az ingemet fedő, már félig megszáradt lila festéken, de nem mozdul.

 – Igazából nincs választásod – helyesbítek – Bocsánatot kérsz tőle, vagy rám ne számíts. A tetteknek következménye van. Következménye kell, hogy legyen.

 – Ennyit számít neked a barátságunk? – rikácsolja hisztérikusan.

 – Nem ér meg neked ennyit a barátságunk? – válaszolok kérdéssel – Az a Chloé, akit én megismertem, és barátomnak tudtam, változtatni akart. Az első lépés, hogy megtanulsz bocsánatot kérni.

 – Bárkitől, de tőle nem! Neki kéne az én megbocsátásomért esedeznie! – Ez az utálat mélyebbről gyökerezik, mint gondoltam. Vajon mi okozhatja? Jobban oda kell majd figyelnem, ha ki akarom deríteni.

 – Miért? Mit tettem ellened? – szólal meg egy gyenge hang a hátam mögül. Nem is vettem észre, hogy Marinette lerázta magáról a sokkot, és csendben hozzánk sétált.

 – Ez az! Még mindig nem érted, senki nem érti! Azok a képek… óriási fájdalmat tükröznek, te meg oda sem figyelsz, elmész mellette, mintha mi sem történt volna!

 – Miféle képek, Chlo? – kérdezek rá a szemébe meredve, de a szöszi csupán felszegi a fejét, és szaggatott mozdulatokkal elvonul a mosdók felé. Egy rikítóan narancssárga hajú, kockás pulóveres lány táskáját félredobva után rohan.

 – Ki ő? – fordulok a továbbra is mellettem álldogáló Marinette felé.

 – A neve Sabrina. Chloé állítólagos legjobb barátnője, de inkább olyan, mint egy cseléd. Ebben az évben külön osztályba kerültek. Egyébként köszönöm, hogy megmentettél, Ron, ugye? – pillant felém hálásan. Amikor bólintok, folytatja – Fogalmam sincs, mi baja van velem, de már kezdem megszokni.

 – Chlo borzasztóan gonosz tud lenni, de igyekszik megváltozni.

 – Én ezt nem teljesen így látom, de ne kezdjünk el veszekedni – közli nagyot sóhajtva – Marinette Dupain-Cheng vagyok, és sajnálom, hogy tiszta festék lettél miattam.

 – Roland Fortier – hazudom szemrebbenés nélkül. Kezdem megszokni, hogy az öcsémként mutatkozom be –, és nem a te hibád. Az én döntésem volt, hogy odaugrok.

Ekkor Nino, Adrien és az incidens óta sokkal nyugodtabb Alya lép oda hozzánk. Marinette feltűnően feszengeni kezd, és igyekszik nem Adrien-re pillantani. Tényleg fülig bele van esve.

 – Jól vagy, csajszi? – kérdi aggódva a barna hajú lány.

 – Ezt inkább Rontól kérdezhetnénk, szerencsétlen ingjéből az életben nem fog kijönni ez a szilvaszínű förmedvény – közli Marinette ajkát biggyesztve.

 – Ő fiú, biztos nem tojt be egy kis festéktől, ugye, haver? – pillant rám Nino.

 – Ja, nem, de el kell majd beszélgetnem Chloéval ezekről a kirohanásokról.

 – Hagyd csak rá! Egy elkényeztetett kis liba, aki mások szerencsétlenségétől boldog – fújtat Alya – Adrien is a barátja volt, de hamarosan rájött, hogy nála itt az iskolában mindenki jobb társaság.

 – Szüksége van valakire, aki visszarángatja a földre. Nagyon elszállt, amióta utoljára találkoztunk.

A szőke fiú ekkor kitör a szótlan töprengéséből, és megvilágosodott arckifejezéssel pillant rám.

 – Te az a Fortier fiú vagy, aki Roni szerint úgy utálta Chloé-t!

 – A húgom túloz – jelentem ki. A francba, miért van ilyen jó memóriája? –, tényleg nem volt fényes a kapcsolatunk, de azóta kibékültünk. Barátok lettünk.

 – Hogy van Véronique? Bírtam azt a lányt, kár, hogy elköltöztetek – E szavak hatására Marinette arcára kiül a féltékenység, de ezt úgy tűnik, rajtam kívül senki sem veszi észre.

 – Jól van, ő Kanadában maradt a szüleinkkel. Színésznek készül, Emma nénikénk iskolájába szeretne járni.

 – Pont ő? Pedig megesküdtem volna rá, hogy focista lesz. Néha már engem is kihozott a sodromból azzal, hogy mindig focizni akart. Tehát ez végül a te álmod lett? – kérdi mosolyogva.

 – Valami olyasmi.

A beszélgetést az első óra kezdetét jelző csengő fülsértő berregése szakítja félbe. Gyorsan a férfi mosdóba rohanok, és az egyik fülkében átveszem a testnevelés órára behozott fehér pólómat, valamint több-kevesebb sikerrel megkísérelem kimosni a lila festéket rövid tincseim közül.

            Raphi csak tizenöt perc múlva toppan be, magára vonva ezzel a különös hajú Ms. Mendeleiev haragját, és megkapva a lehetőséget, hogy a tanévben először adhasson számot a tudásáról a másodfokú egyenletek témakörében. A fiú lazán felelget, még a legbonyolultabb kérdésekre is tömör, de helyes válaszokat ad. A tanárnő végül bosszús sóhajjal a helyére küldi, azaz mellém, ugyanis Chloé a vitánk óta nem kér belőlem, és átköltözött az első padba.

 – Helló újonc, hallom, játszottad a gáláns lovagot, és Marinette segítségére siettél. Kár, hogy lemaradtam róla – suttogja nekem, miután kényelmesen elhelyezkedik a támla nélküli irodaszéken. – Mondjuk, a bunyót is szívesen megnéztem volna. Itt volt az ideje, hogy valaki helyre tegye Chloé-t. Bocsánat, hercegnő őfelségét.

 – Mondja az, akit mindenki Hercegnek szólít a háta mögött…

 – Komolyan mondom, hogy nem engedlek a csapatomban játszani, ha te is így fogsz hívni – jelenti ki.

 – A csapat nem a tiéd. Egyébként is, örülj, hogy azt a szerencsétlen kutyát nem Morzsinak, vagy Vacaknak hívták. A Herceg becenév egész hízelgően hangzik – bizonygatom vigyorogva. Örülök, hogy a szobatársamon is találni fogást. Ezentúl biztosan Hercegnek fogom szólítani.

 – Valami Agreste-féle elkényeztetett szépfiúnak talán igen, de nekem nem.

 – Dehogynem, Hercegem.

 – Fortier! Beaumont! Jól szórakoznak ott hátul? – csattan fel Ms. Mendeleiev idegesen. Szégyenkezve lehajtom a fejem, de Raphi szemtelen mosollyal bámul vissza a minket vizslató tanárnőre. – Ha olyan jól érzik magukat, nyilván már mindent tudnak az aranymetszésről. Legyenek szívesek a következő órán tíz perces prezentációban bemutatni ezt a csodálatos jelenséget a diáktársaiknak is!

 – De tanárnő, a következő óránk holnap lesz! – kiabálja be méltatlankodva a ceruzája végét rágcsáló Nino. A többi osztálytársunk egyetértően bólogat, de Ms. Mendeleiev csupán legyint egyet.

 – Talán a többiek is szeretnének prezentációt készíteni? Nem? Nagyszerű, akkor akár folytathatjuk is az órát. A relatív prímek olyan egész számok, melyeknek legnagyobb közös osztója egy. Ezeket használjuk például…

            Az órák után – mivel Raphi teszteléseit elkerülendő nem szándékozom visszamenni a kollégiumba - úgy döntök, megpróbálom előkeríteni Maxot. Azonban fogalmam sincs, merre lehet az az apró szörnyeteg, vagy egyáltalán hogyan fogjak bele a felkutatásába. Merre kódoroghat? Van valami varázsszó, amire muszáj megjelennie? Tanácstalanul szobrozom az iskola épülete előtt, amikor megpillantom a Szajna túlpartján sétáló Chloé-t. Már az is meglep, hogy a szőke lány valahova nem az apja hófehér limuzinjával viteti el magát, az pedig csak tetézi a helyzetet, hogy hóna alatt egy rajztáblát és egy narancsszínű, Micimackós mappát tart.

            Szapora léptekkel halad, és tekintetét ide-oda kapkodja: nem szeretné, hogy észrevegyék. Ez a tény kíváncsivá tesz, így táskámat a vállamra kapva, diszkréten követem őt. Egy díszes homlokzatú, régies épület nyitott kapuja előtt torpan meg. Keskeny, sötét folyosó vezet a különböző növényekkel beültetett belső udvarba, melynek középső, betonozott részén műanyagszékek és festőállványok sorakoznak. Az ülőhelyeket hozzám hasonló korú diákok foglalják el, velük szemben pedig egy alacsony, kissé duci nő áll, sötétbarna hajába ősz tincsek vegyülnek.

 – Szervusz, Annie – köszönti az érkező lányt. Valami bűzlik itt: Chloé Anastasie Bourgeois sosem használja a második nevét.

 – Jó napot, Elvire kisasszony – motyogja az orra alatt, majd lepakolja a cuccait egy, a többitől távolabb elhelyezkedő székre.

 – Te meg mit csinálsz itt? – hallatszik a fülem mellől. Ijedtemben megugrok, majdnem lefejelem a fehérre meszelt falat, de sikerül megőriznem az egyensúlyomat. Egy vörös hajú, elképesztően kék szemű osztálytársam pillant rám kérdőn. Úgy emlékszem, a neve valami N betűs: Noah, Nolan… Nathanaёl, igen, ez az!

 – Én… nos… ami azt illeti, Chloé-t követtem – döntök végül az őszinteség mellett.

 – Aha – bólogat, majd megragadja a karomat, és kihúz az oszlopok takarásából.

 – Nathanaёl! – biccent Elvire kisasszony, amikor észrevesz minket – Ki a barátod?

 – Annie-hez jött – mondja a fiú, majd az egyik állvány mellé lépve egyedül hagy engem a kíváncsi pillantások kereszttüzében. Ekkor Chloé is felpillant, tekintete lefagyva állapodik meg rajtam, mintha lebukott volna.

 – Üdvözöllek a rajzszakkörömben – mosolyog rám a nő – Ülj csak le Annie mellé!

Megilletődötten sétálok oda a szöszihez, aki éppen egy színpompás tájképen munkálkodik. Nem gondoltam volna, hogy Chloé ért valamilyen művészethez, de a virágos mezőt ábrázoló rajza határozottan nem rossz. Amikor a lánynak feltűnik, hogy a munkáját bámulom, feszengve lefordítja azt.

 – Nem vagyok jó benne – sziszegi –, de szeretek itt lenni. A szakkörben senki nem bélyegez meg, mert nem érdekli őket, hogy ki vagyok, csak a képeimmel törődnek.

 – Megmagyaráznád a helyzetet?

 – Elvire kisasszony apuci barátja, amióta együtt terveztek meg egy modern művészeti kiállítást. Éppen nálunk járt, amikor magamon kívül voltam, mert mindenki utált az osztályban. Felajánlotta, hogy eljöhetnék megnézni egy szakkört. Mivel ő így szokott szólítani, Annie-ként mutatott be a többieknek, és tetszett az itteni nyugalom, úgyhogy keddenként visszajárok. Ne mondd el senkinek, nem szeretném, ha ezzel piszkálnának!

 – De Nathanaёl is tudja!

 – Igen – bólogat a lány – Amikor először idejött, nagyon megijedtem, hogy elárul, de végül nem szólt senkinek. Valami hallgatólagos megállapodás köttetett köztünk: kölcsönösen nem vettünk tudomást egymásról. Amikor egy rosszabb napomon nagyon megaláztam az osztály előtt, azt hittem, megtöri a hallgatást, de végül nem tette. Én akkor is csak annak az idióta kiscsajnak a szemét akartam felnyitni! Szálljon már le az álomvilágából, és vegye észre, hogy nem csak Adrien Agreste létezik! Vannak nála mérföldekkel nagyszerűbb fiúk is, akik csak utána ácsingóznak, de ő észre sem veszi!

 – Most Marinette-ről beszélsz – ébredek rá hirtelen. – Ezért gyűlölöd annyira?

 – Szörnyen viselkedik Nath-tal! Ha láttad volna a mérhetetlen szenvedést tükröző festményeit, te is megértenéd, de manapság már csak béna képregényeket rajzol. Azt hiszem, Marinette szívével együtt a festészetet is feladta, ami nagyon nem tetszik nekem. Viszont Nathanaёl utál engem, és nem hallgatna rám, hiába ösztönözném a folytatásra. Hagyjuk! – mondja, majd egy lemondó sóhaj kíséretében visszatér az alkotáshoz, én pedig tanúja lehetek annak, ahogy kezei alatt az élénk színekkel tarkított mező lehangolóan szürke, kopár pusztává válik. A kész kép nem tökéletes, de szinte árad belőle a fájdalom.

Ekkor teszem életem egyik legmegdöbbentőbb felfedezését: Chloé Anastasie Bourgeois beleszeretett a furcsa, zárkózott Nathanaёl-be.

Halihó!

Igazából ezt a részt nem teljesen így terveztem, de kicsit elszaladt velem a ló, és így muszáj volt kettészednem az egészet, szóval ebből a fejezetből kimaradt a szokásos dőlt betűs rész. Remélem, hogy tetszik, a visszajelzéseknek pedig nagyon örülök!

Ölel, Hyacinth