Chapitre 7

            Három nap. Ennyi telt el azóta, hogy Max nyomtalanul eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Ennyi ideje kerülöm el bravúrosan a rám vadászó Raphaёlt, akinek elsődleges céljává vált a nem létező futballtudásom felmérése. Egyszerűen rettegek attól, hogy kitesz a csapatból, lerombolva ezzel az öcsém alig elkezdődött karrierjét. Nem vallhatok szégyent, de mégis mi más lehetne a szituáció kimenetele? Raphival együtt természetesen a csapattársaimat is elkerülöm, ami nem jelenthet hosszú távú megoldást. Előbb-utóbb rá kell szánnom magam arra, hogy beálljak a kapuba, és bizonyítsam, hogy meg tudom csinálni. Mert igenis képes vagyok rá! Kár, hogy nem sok értelmét látom az előbbi érveknek, ha még én magam sem hiszem el őket.

            A Szajna partján fel-alá sétálgatva próbálom előkeríteni Maxot, de minden igyekeztem hiábavaló: a kis kwami nem bukkan fel a szólongatásomra, de néhány madarakat etető, idős néni felfigyel rám, és látványosan odébb húzódnak, amikor feléjük közeledem.

 – Micsoda rendbontó, a fél város hallja a hangját! – sziszegi az egyik a padja lábánál üldögélő pitbullnak – Bezzeg az én időmben!

Idegesen fújtatok, de válasz nélkül hagyom a szavait, mert nem hiányzik a veszekedés egy feltűnően sminkelt, műfogú nyanyával.

            Két órányi kétségbeesett keresgélés után végül csalódottan lehuppanok egy – a széles folyó partjához vezető – lépcső tetején. Térdemre hajtott fejjel azon gondolkodom, hogy mégis miképpen keríthetném elő Maxot, amikor a hátam mögül hangos nevetésre leszek figyelmes.

 – Hé, itt van az újonc! – kiáltja a társaság egyik tagja, majd közelebb lépked. Felismerem a másik kapus, Kim arcvonásait, ennek hatására pedig az a rossz előérzetem támad, hogy a többiek között a gondosan került Raphaёl is ott álldogál.

 – Úgy érzem, menekülsz előlünk, Fortier – a szobatársam kijelentésével kellemetlen gyanúm beigazolódik –, és mégis ki az a Max? Úgy ordítottál, hogy még a parkon túli pékségből is hallottuk.

 – Egy haverom – hazudok szemrebbenés nélkül –, megbeszéltünk egy találkozót, de úgy tűnik, elfelejtette.

 – Ezért vágsz annyira kétségbeesett képet? – kérdi egy alacsony, szőke hajú fiú értetlen arckifejezéssel. Mivel nem jut eszembe értelmes válasz, csupán megvonom a vállam, majd tovább bámulom a folyó vizében tükröződő épületeket.

 – Hagyd! – súgja oda Kim abban a tudatban, hogy nem figyelek rájuk – Raphi is megmondta, hogy ez a gyökér a fiúkat szereti, biztosan dobta a szíve választottja, ez a Max gyerek.

Éppen rájuk ripakodnék, amikor a szemem sarkából meglátom, hogy a szobatársam figyelmeztető jelleggel tarkón csapja a „másságomat” ecsetelő fiút.

 – Már megmondtam neked, hogy csak ideges voltam, és félreértettem a helyzetet. Szerencsétlen Fortier már így is retteg tőletek, ne terjesszetek róla hülyeségeket bizonyítékok nélkül!

 – Jól van, főnök – morogja Kim gúnyosan –, de nem hiszem el, hogy pont te hazudtál. Az örök erkölcsösség szobra, Raphaёl Beaumont személyesen?

 – Nem hazudtam – közli Raphi magabiztosan –, annyit mondtam neked, hogy megbámult, és ebből rögtön arra asszociáltam, hogy meleg. Ki gondolta volna, hogy a mezemet nézi, könyörgöm? Az már a te egyéni problémád, hogy gondjaid akadtak az azt hittem szókapcsolat értelmezésével.

Asszociálni? Hogy lehet valakinek - aki a kollégiumi híresztelések szerint az utcáról került be az ország egyik legnevesebb ifjúsági futballcsapatába - ilyen gazdag szókincse?

 – Rendben, értem, én vagyok az idióta, te meg szokásod szerint a csapat tökéletes üdvöskéje – A felbőszült Kim szinte köpi a szavakat, majd ideges mozdulattal megigazítja a hátizsákja szíját, és fújtatva elhagyja a társaságot.

 – Mint egy lány, komolyan! – sóhajtja valaki fáradtan – Miért nem tehetjük ki, Raph? Folyton megsértődik.

 – Jó játékost nem küldünk el csupán a nem kifejezetten kedvező személyiségjegyei miatt – vágja rá a szobatársam. Nem kifejezetten kedvező személyiség? Ez fel akar vágni? Sajnos a rossz tulajdonságaim közé tartozik, hogy az ilyesféle helyzetekben képtelenséget jelent számomra a hallgatás.

 – Honnan jön ez a kiterjedt szókincs, Herceg? – tudakolom, de tekintetemet továbbra is a fodrozódó vízfelszínen nyugtatom.

 – Semmi közöd hozzá, Fortier – hallatszik a kissé bosszús felelet –, és nem megmondtam, hogy ne szólíts Hercegnek?

 – Nem, uram! – válaszolok vigyorogva.

 – Akkor most mondom! – A szobatársam szája is fülig érő mosolyra húzódik, amikor észreveszi a hasonlóságot a Bűnvadászok című film egyik jelenetével. A többieknek természetesen fogalmuk sincs a belső poénról, így hiába várom, hogy valaki rávágja, hogy „Pedig mondta, én hallottam!”.

 – A Görögtűzbe megyünk ebédelni, te is jössz újonc? – érkezik a kérdés egy elképesztően göndör hajú, rikító rózsaszín inget viselő sráctól.

 – Jön – jelenti ki Raphi határozottan.

 – Nem – közlöm vele egy időben.

 – Talán felsőbbrendűnek gondolod magad, hogy nem akarsz velünk mutatkozni vagy csak szimplán beszari vagy? – kíváncsiskodik a szobatársam felhúzott szemöldökkel. Erre nem tudok mit felelni, még megszólalni sem vagyok képes a többiek felől érkező értetlen pillantások kereszttüzében. Raphaёl öntelt vigyorral pásztázza az arcomat, tökéletesen tisztában van azzal, hogy a kérdésével sarokba szorított. Végül kényszeredetten megadom magam, és kelletlenül bólintok.

 – Rendben, megyek – motyogom az orrom alatt.

 – Megmondtam, hogy rá tudom venni – Raphi lepacsizik a gallérját igazgató göndörrel, majd hozzám fordul – Az ízléstelen inges itt mellettem Pascal Vipond, a gyors cselek mestere. Ők pedig itt Pierre, Théo, Matthias, André és Abdul. Emberek, mint tudjátok, ő itt Ron Fortier, a lehetséges új kapusunk. Már, ha megfelel a kitételeknek…

 – Ne legyél már ilyen negatív, biztosan ügyes, ha Buday ajánlotta be! – próbál biztatni az alacsony szöszi bátorító mosollyal. Ő talán Matthias vagy André, nem vagyok benne biztos.

 – Szóval, Ron, mióta focizol? – tudakolja a kreol bőrű, minden bizonnyal arab származású Abdul, miközben elindulunk egy keskeny, macskakövekkel kirakott mellékutcán. A torkomban lévő, fojtogató gombóc az idegességtől egyre csak növekszik, de igyekszem lazán válaszolni.

 – Egészen régen, körülbelül három éves lehettem, amikor a nagyapám először kivitt minket a pályára a húgommal.

 – A húgod is játszik? Menő csaj lehet! – rikoltja izgatottan a szeplős Théo. Az arisztokrata vonásokkal rendelkező Pierre ingerülten csendre inti a mellette haladó srácot, majd szorosabbra húzza a vállára lógó copfját – Mit csitítasz Citrom, már megint besavanyodtál?

 – Hangos vagy, mindenki minket figyel – közli a hosszú hajú fiú bosszúsan.

 – Miért fáj az neked? Hahó, emberek, Pierre Lavoisier egy savanyú citrom! – ordibálja Théo valamennyi közelünkben tartózkodó személy hallását veszélyeztető hangerővel.

 – Kezdem azt hinni, hogy titokban ügynökként dolgozol az egyik hallókészülékeket gyártó cégnél! Csend legyen, zenét hallgatok! – csattan fel a feketét viselő… André? Matthias? Csak most veszem észre, hogy a szemébe lógó haja alól egy fülhallgató zsinórja kandikál ki.

 – Megszólalt a Világutálat is!

 – Komolyan fogd be, Théo! André meg kapcsolja ki egy kis időre a heavy metalt! – szól közbe Raphi. Meglepetésként ér, hogy utasításainak mindenki habozás nélkül engedelmeskedik: a szeplős a földet pásztázva elhallgat, a fülhallgatós pedig morogva összetekeri a zsinórokat. Úgy tűnik, a szobatársam a csapat kapitányaként hatalmas tekintéllyel rendelkezik.

 – Íme a hely, ahol a város legjobb gyrosa kapható, a Görögtűz – jelenti ki ünnepélyesen Matthias, amikor egy teraszos étterem elé érünk, amelynek asztalain ókori stílusú, vörös alakos vázák díszelegnek. A kiszolgálópultnál üldögélő karvalyorrú, napbarnított görög az érkezésünkre felkapja a fejét.

 – Á, itt lenni Raphaёl és csapata! Jöhet szokásos? – harsogja felvillanyozva.

Raphi hitetlenkedve csóválja a fejét.

 – Ugyan már, Seferino. Mind tudjuk, hogy tökéletesen beszélsz franciául.

 – Akcentus jót tesz az üzletnek, vonz sok vevő, hinni Seferino teljesen görög, főzni jobban.

 – Ez a sok vevő elég zakkant lehet – jegyzi meg Pascal göndör tincseit rendezgetve.

 – Seferino-t nem érdekli, amíg mind fizet. Kedvenc focistáim mit kérnek?

            Miután leadjuk a rendelésünket, helyet foglalunk a pult melletti asztalt szegélyező padokon. A pöttyös terítőre helyezett, nagyszabású lakomát ábrázoló váza veszélyesen megbillen, amikor Théo laza mozdulattal felteszi a lábát. A dísztárgy néhány pillanatig baljósan rezeg, majd teljes tartalma - egy fakó szegfű és az ezt frissen tartó állott víz - a telefonját nyomkodó André sötét ingjén köt ki. A leöntött fiú lemondóan végignéz a vigyorgó szeplősön, majd felpattan, és az ajtó felé indul, ahol Seferino az imént eltűnt: minden bizonnyal erre található a mosdó.

 – Végre! Mióta Dianne dobta, annyira rám van tapadva, hogy nem tudom megszervezni a helyszínt – közli Théo az ajakpiercingjét harapdálva. Eddig észre sem vettem a kis ékszert, de most tüzetesebben is megvizsgálom a füstszínű karikát.

 – Majd én megcsinálom – ajánlkozik a szöszi Matthias –, de amúgy küldhettél volna üzenetet is.

 – Mattie, drága! – sóhajt fel a szeplős hitetlenkedve. – Ha elfelejtetted volna, André számítógépes zseni, aki imád mások telefonján kísérletezgetni. Egy pillanat alatt feltör bármilyen titkosított beszélgetést, ha úgy hiszi, kihagyjuk valamiből.

 – Miről is van szó? – érdeklődöm zavarodottan. A fiúk úgy kapják felém a tekintetüket, mintha elfelejtették volna, hogy én is a társaságukban tartózkodom.

 – André jövő héten lesz tizenhét – kezd rövid magyarázatba a velem szemben ülő Raphi. – Bulit tartanánk neki, és felosztottuk a feladatokat, de nem számítottunk rá, hogy két év harmonikus kapcsolat után szakít a totálisan punk barátnőjével, így az összes szabadidejét a mi társaságunkban kívánja eltölteni. Egyszerűen mozogni is lehetetlen tőle, nemhogy titokban intézkedni.

 – Én nyugodtan szervezkedhetnék, nem? – ajánlom fel automatikusan, de azonnal megbánom az elhamarkodott megszólalásomat. Elég gondom van mostanában, nincs szükségem arra, hogy egy titkos parti megtervezése is a nyakamba szakadjon. Szerencsére Raphaёl is hasonlóan gondolkodik, mert rövid tétovázást követően megrázza a fejét.

 – Ne értsd félre, de inkább hagyjuk. Semmi jó nem sülne ki egy tippelgetések alapján lebonyolított születésnapi összejövetelből.

 – Meg egyébként sem biztos, hogy maradsz addig – teszi hozzá Pierre gőgös fintorral. – Amennyiben nem felelsz meg, a mi drága kapitányunk bárminemű lelkiismeret furdalás nélkül tessékel haza.

Ha ez a fickó továbbra is felfuvalkodott hólyagként viselkedik, hamarosan elveszítem a türelmem, és ráordibálok.

 – Ne akarja már mindenki lelombozni szerencsétlent! – Az alacsony Matthias arca piroslik a dühtől: úgy tűnik, az ő határait még az enyémeknél is könnyebb átlépni. – Te meg – pillant izzó tekintettel a limonádét szürcsölő Pierre-re –, igazán elhagyhatnád ezt az öntelt hozzáállást, mert torkig vagyok vele.

 – Nyugi, méregzsák! – szólal meg az eddig csendben szemlélődő Abdul feddőn. Eközben nyílik a keskeny személyzeti ajtó, és a csurom vizes André lép ki rajta, a tálainkkal egyensúlyozó Seferino társaságában. Az étterem tulajdonosa egy ínycsiklandozóan festő olívabogyós pizzát dob le elém, a többiek kezébe pedig hússal és zöldségekkel töltött papírzacskókat nyom.

 – Pita elfogyott – jegyzi meg futólag, mielőtt a pult mögé lépve egy színes magazint kezd el olvasgatni.

 – Ez most komoly? – kiált fel Pascal méltatlankodva – Nem eszem sárgarépát!

 – Pedig jó a hajnak – közlöm, miközben a késemet két olívabogyó között a pizzámba vágom.

 – Hm? – kérdez vissza egy méretes húsdarabot rágcsálva.

 – Sok benne az A vitamin, ami megfelelő mennyiségben jót tesz a szemnek, a hajnak, és a bőrnek – pontosítok kelletlenül.

 – Te ilyen okostojás típus vagy, Ron? – kérdezi az arrogáns Pierre egyik szemöldökét felhúzva.

 – Így is lehet nevezni – Igyekszem annyiban hagyni a témát, mert fájó pontokat érint: régebben megrögzötten kerestem a gyógymódot a rohamosan romló látásomra, ekkor magoltam be a legtöbb szemet érintő vitamin pozitív hatásait és az ezeket tartalmazó élelmiszereket. Azóta természetesen ráébredtem, hogy a próbálkozásaim hiábavalóak, így manapság már nem kísérletezek internetes tippek alapján.

 – A látást is javítja… – közli a szobatársam, mélyen a szemembe meredve. Mégis hogyan képes ilyen rövid idő alatt ekkora mértékben a vesémbe látni? – Mondd csak Fortier, mióta vagy szemüveges?

 – Körülbelül tizennégy éve.

 – Nem tizenhat vagy? – tudakolja Matthias kíváncsian.

 – De.

 – Azta! Akkor már szinte a születésed óta! – csodálkozik az asztal szélére rakosgatott répakarikákat ellenségesen bámuló Pascal – Hogy focizol? Kontaktlencsével?

 – Szemüvegben. Azt mondja, neki úgy jó – vágja rá Raphaёl, mielőtt megszólalhatnék.

 – Ha őt nem akadályozza, nekem mindegy – A rózsaszín inges vállat von, majd elhatározza magát. Gyors mozdulattal a szájába vesz egy kis narancssárga karikát, ezután azonban rágás nélkül, undorodó grimasszal köpi azt a tenyerébe. – Ez még mindig borzasztó!

            A meglepően jó hangulatban elköltött ebédet követően Théo, André, Abdul és Pierre az egyik belvárosi klubba indulnak egy előre megbeszélt találkozóra, így négyen sétálunk vissza a kollégiumba. Matthias félúton a kopott számlapú karórájára pillant, majd pocsék időérzékét átkozva valamit motyog a hegedűleckéiről, és elrohan az ellentétes irányba.

– Matt sok oldalú tehetség, legalábbis a túlbuzgó szülei szerint. Egyébként úgy nyúzza azt a szerencsétlen hangszert, hogy a játéka leginkább a macskák párkereső nyávogására hasonlít. Én már csak tudom, szobatársak vagyunk – magyarázza meg a helyzetet a járda szegélykövein egyensúlyozó Pascal. Ez a srác tényleg hónapokon belül nagykorú lesz?

 – A párzási nyavalygást meg ismered, otthon kilenc macska vár rád – teszi hozzá Raphi elfojtott vigyorral.

 – Mind a nővéremé!

 – Ezért motyogod azt a részeges álmaidban, hogy „Cirmi, téged szeretlek a legjobban a világon!” vagy „Pamacs, te vagy a kedvencem!”?

 – A macskák sokkal kedvesebb lények, mint a lányok. Ők legalább nem hitegetnek minden szeretet baromsággal – motyogja a rózsaszín inges fiú durcásan, mire Raphaёl hangosan felröhög.

 – Akkor szédíts macskákat, ember!

 – Egy szóval sem említettem, hogy nem szeretem a lányokat.

 – Mondod ezt babarózsaszínben – közli a szobatársam, miközben hátba vágja a másik srácot. – Attól tartok, ebből már nem mászol ki, haver.

Pascal megjátszott sértettséggel, ajkát lebiggyesztve fonja keresztbe maga előtt a karjait, de végül nem tudja elfojtani önfeledt kacagását. Harsányan nevet, mint egy vidám kisgyermek, én pedig magamban ismét megkérdőjelezem az érettségét.

            Időközben megérkezünk a kollégiumba, ahol a macskákról motyogó Pascal csatlakozik a nagy fenyőfa árnyékában labdát rugdosó kisfiúkhoz. Raphaёl is megtorpan, és amikor tovább indulnék, a mellényem nyakánál fogva ránt vissza.

 – Ne menekülj, Fortier! – figyelmeztet, majd magával rángat a focizók közé.

 – Beállsz, Raphi? – kérdi reménykedve egy ijesztően sovány fiúcska.

 – Most nem, Dom – válaszolja a szobatársam sajnálkozva –, meg kell néznem, hogy ez az újonc itt mellettem megfelel-e a csapatba. Nálad van még a stadioni szertár kulcsa, Pascal?

 – Ja – A megszólított srác egy ideig kotorászik a különös színekben játszó ingjének zsebében, majd győztes mozdulattal kiemeli és Raphaёl kezébe nyomja az említett tárgyat.

            Az óriási pálya méretei ámulatba ejtenek. Legutóbb, amikor Budayt keresve ugrottam be, nem néztem tüzetesebben szét, csupán a feladatomra koncentráltam, most azonban a számat is elfelejtem becsukni a csodálkozástól. Az ég felé törő lelátók leginkább a világversenyek televíziós közvetítéseiben látottakra hasonlítanak, a négy oldalra felfüggesztett képernyők pedig még inkább erősítik az érzést, miszerint egy nagyszabású bajnokság világába csöppentem. A gondosan karbantartott zöld gyepre felfestett fehér jelzések láttán elfog az aggodalom: Hogyan fogom én ezt végigcsinálni? Már csupán abban reménykedhetek, hogy a szobatársam mégsem olyan kiváló futballista. Egy kis szerencsével talán…

            Az elmélkedésből egy hihetetlen sebességgel egyenesen felém száguldó labda zökkent ki, ami elől éppen csak sikerül elhajolnom.

 – Te meg mi a jó eget művelsz? – ripakodom rá a szertárak folyosójáról érkező Raphira, aki láthatóan kitűnően szórakozik a bénázásaim sorozatát figyelve.

 – Ha nem álmodoznál a pálya közepén, és rögtön válaszolnál a kérdéseimre, megelőzhetnénk a kellemetlenségeket. Egyébként nem hittem volna, hogy egy Buday által ajánlott kapusnak ekkora gondot jelent arrébb ugrani egy gyengébb lövés elől.

 – Gyengébb? – kérdezek vissza hitetlenkedve. – Majdnem levitte a fejem!

 – Márpedig ennél általában sokkal erősebbre sikerül. Készülj fel, nem kíméllek!

A félelmem egyre növekszik, miközben a neonszínű kesztyűimet igazgatva a bejárathoz közelebbi kapu felé ballagok. A büntetőponthoz érve megpördülök a tengelyem körül, és érdeklődő tekintettel meredek a távozni készülő szobatársamra.

 – Melegíts be, addig szólok valamelyik kicsinek, hogy jöjjön labdát szedni! – adja ki az utasítást, majd eltűnik a vörös ajtószárnyak mögött.

            Hogyan szokott egy profi focista melegíteni? – teszem fel magamban a kérdést – A futásból semmi baj nem lehet – döntök végül, és mérsékelt tempóban elkocogok az oldalvonal mentén a felezőig. A frissen vásárolt stoplis cipőm széle a megtett lépéseket követően, már-már elviselhetetlen mértékben nyomódik a bokámba. A szemüvegemet rögzítő pánt elszorítja a koponyámat, az egyes számmal ellátott, hosszú ujjú mez mindenhol lóg rajtam - kivéve mellben, ahol borzasztóan szűk - a semmitmondó, fekete rövidnadrágot pedig még inkább bőnek érzem, különösen a… felsőbb régiókban. Az egyedüli felszerelés, amivel nincsenek gondjaim az előzőleg gondosan kiválasztott, sötétkék lábszárvédő. A szobánkba érve Raphi ragaszkodott hozzá, hogy amíg ő elszalad valamiféle uzsonnáért a konyhára, addig én vegyem magamra a teljes öltözetet, még Jean-Paul régi, a kollégiumban felejtett mezét is kezembe nyomta, hogy az éles helyzetekhez hasonlatos körülményeket teremtsünk. Ez egyszer hálát adok az égnek, amiért az irritáló Max felszívódott: ha meglátna ebben a nevetségesen festő összeállításban, egy élet sem lenne elég, hogy megállítsam a gúnyolódásainak véget nem érő áradatát.

            Néhány laza karkörzés után tanácstalanul álldogálok, amíg Raphaёl megérkezik a kantáros farmert viselő Aldric társaságában. A kisfiú hirtelen feltűnése eszembe juttatja, hogy utána kell néznem néhány dolognak vele kapcsolatban. Természetesen minden egyszerűbben menne, ha a vörös kwami végre méltóztatna befejezni az értelmetlen duzzogást, de nem is viselkednék magamhoz méltón, ha lehetőségem nyílna a könnyebb utat választani. Aldric durcásan fonja keresztbe a karjait, azonban ő sem tudja figyelmen kívül hagyni a stadion elképesztő méreteit. Az ajtón belépve ámulatában kissé megtorpan, de hamar túlteszi magát a kezdeti sokkon, és unott tekintettel halad tovább.

 – Én lövök, te megpróbálod kivédeni, Aldric pedig visszahozza nekem a labdákat – vázolja fel a szobatársam röviden – Könnyűvel kezdünk messziről.

Bemelegítésként ugrik néhányat, majd elhelyezkedik a felező vonalon túl. Ez most viccel? Eltalálja onnan egyáltalán a kaput? A magamban feltett kérdésemre hamar határozott választ kapok egy felpattanó valami képében, ami elsüvít a fülem mellet, és a háló közepébe vágódik.

 – Figyelj oda, Fortier! – kiáltja Raphi indulatosan. Ezúttal közvetlenül a felező vonalra helyezi a labdát, majd néhány lépést hátrál. A tekintete ide-oda cikázik, de hamarosan megállapodik a bal alsó sarokban. Ezen lövését sikerül blokkolnom, ahogy az ezt követő néhányat is. Már éppen bizakodni kezdenék, amikor Raphaёl feltűnően bekeményít, így esélyem sincs ellene, a hihetetlen sebességgel száguldó labdák egytől egyig a hálóba kerülnek. A szobatársam arckifejezése percről percre dühösebbé válik.

 – Mégis hogy gondolhatod magad idevalónak, ha még ezt sem tudod kivédeni? – ordibálja a tizenegyes pontról – Utolsó lehetőség: ha nem megy, repülsz!

Mit művelek? Gondatlanul elveszejtem az öcsém álmát? Nem tehetem meg! Ki kell védenem! Pontosan bemérem a közelről ellőtt labdát: sebességével talán még engem is képes lenne magával sodorni, de nem hagyhatom cserben Rolandot. Karjaimat az arcom elé kapva ugrom előre, hogy elérhessem, mielőtt egyáltalán a háló közelébe juthatna. A mozdulatot követően pedig… teljes sötétség.

            Hogyan gondolhatta, hogy Roland Fortier esetleg képes lehet arra, hogy a csapat tagjává váljon. Egy utolsó kategóriás, falusi meccsen talán megfelelőnek bizonyulna a védekezése, de a Michel Platini Académie nem az alsó körökben mozog. Fortiert még a bénácska belga együttes legügyetlenebb csatára is a földbe döngölné!

            Raphaёl természetesen nem gondolta komolyan ezt az utolsó lehetőség dolgot. Biztos benne, hogy Ron nem fogja kivédeni a lövését. Az enyhe csodát jelentene, olyat, amire még a veszélyesen éles szemű Jean-Paul képességei sem bizonyultak elegendőnek. Ehhez olyan fokú bátorságra lenne szüksége, ami a legtöbb embernek nem adatott meg. Raphi furcsállja a rá törő rossz előérzetet. Nehogy már ez a reszkető lábú szerencsétlen tegye meg azt, ami a francia ifjúsági válogatott legkiemelkedőbb kapusának is nehézséget jelentett!

            Raphaёl egy jó méternyit előrébb helyezkedik - jobb félni, mint megijedni -, majd ismét hátrál. Nagy levegőt véve indul a vonal elé helyezett labda felé, ezután pedig hihetetlen erővel rúg bele. Talán ez az eddigi legjobb lövése. Raphi elégedetten figyeli a bal felső sarok felé száguldó labdát. Leírhatatlanul megdöbben, amikor az elsuhanó tárgy útját egy előre ugró, alacsony alak állja el. Fortier kiteszi ugyan a kezeit, de az ütközés ereje azokat is az arcába vágja. A labda végül kipattan, Ron pedig tarkóját a kapufába ütve ér földet.

 – A francba! – szitkozódik Raphaёl feldúltan, miközben odarohan az eszméletlenül heverő kapushoz. – Ez az idióta újonc! Aldric, hozd ide Budayt, mert nem tudom, ilyenkor fel lehet-e emelni az embereket! Lehetséges, hogy csak ártanék vele.

A kisfiú felfogva a helyzet súlyosságát, nem rója fel a durva hangnemet, és szó nélkül engedelmeskedik az elhadart parancsnak.

            Raphinak fogalma sincs, mi a teendő, ha valaki az ő hibájából fekszik a lábai előtt ájultan. Vajon a fejét ért ütés tette, vagy még a becsapódó labda? Minden egyszerűbben menne, ha Fortier nem viselkedett volna valóságos bolondként. Tökéletesen látszott, hogy az a labda túl nagy erővel közelít, miért ugrott mégis elé? Eddig nem tűnt úgy, hogy valóban szeretne a csapat tagjává válni, de ez a tette gyökeresen megváltoztatja a tapasztalatokból levont következtetéseket.

            Raphaёl sosem viselkedett logikusan stresszhelyzetekben: ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tizenhárom évesen pénz és bárminemű felszerelés nélkül szökött meg otthonról egy vitát követően, melynek ráadásul kizárólag a szemlélője, nem pedig résztvevője volt. Ezúttal sincs másként: rövid habozás után megállapítja, hogy Ron nehezen lélegzik, valamint rendkívüli módon izzad, így gondolkodás nélkül hámozza le róla az egyes számmal díszített mezt. Rögtön észreveszi, hogy valami nem stimmel, de csak rövid merengés után válik számára világossá a dolog mibenléte.

            Az első találkozásuktól kezdve sejtette, hogy valami nincs rendjén az újdonsült szobatársával kapcsolatban, a határozottan nőies idomokat rejtő fűzőt megpillantva pedig gyanúja bizonyítást nyer. Tehát Roland Fortier valójában lány… Érdekes módon Raphi egy csipetnyi meglepetésen kívül semmit nem érez. Még a szokásos dühe sem tör felszínre, ami akkor szokott, ha valakit hazugságon kap. Ezért tiltakozott hát Ron elszántan a közös szoba ellen, és ezért bújt ki a közös programok alól: retteg a lelepleződéstől. Mi vihette rá a színjátékra? Buday Kálmán biztosan nem őt ajánlotta, de akkor ki lehet valójában? Tulajdonképpen nem hazudott, hiszen sosem említette, hogy fiú lenne… a kilétéről viszont így sem az igazat mondta. Tényleg mentségeket keres neki?

            A rengeteg kérdés logikátlan lépésre készteti Raphaёlt, aki gyorsan visszarángatja a mezt az eszméletlen kapusra. Ki kell derítenie az okokat, egyszerűen gyűlöli az érzést, hogy valamiről nem tud. Addig pedig senki más nem szerezhet tudomást Ron titkáról, hiszen akkor nagy valószínűséggel semmiről nem értesülne. Raphi a titkok megtartásában pedig különösen jeleskedik, hiszen neki is van néhány.

            Az első dolog, amit ébredésemkor észreveszek a fejemet hasogató fájdalom. Próbálom felidézni, hogy mi történt, de a stadionba lépés óta eltelt percek homályos maszlagként kavarognak az emlékezetem legmélyén. Lassan kitisztulnak a gondolataim, és résnyire nyitom a szemem.

            Automatikusan felpattannék, amikor megpillantom az arcomba hajoló Raphi kémlelő tekintetét, melynek az eredményeként a homlokunk összekoccan, a fejembe pedig még erőteljesebb fájdalom nyilall.

 – Elájultál – közli szobatársam a nyilvánvalót. Nyugtalanító momentumok sorozatát fedezem fel rajta - kapkodja a tekintetét, kerüli a szemkontaktust, valamint feszülten gyűrögeti a meze alsó szegélyét – de mire mindezeket szóvá tehetném, a megszokott, nemtörődöm mozdulattal vállat von. – Hívtam Budayt.

 – Hogy segít az nekem? – értetlenkedek felhúzott szemöldökkel.

 – Ő itt afféle mindenes. Portás, kapusedző, orvos, szabad idejében kertész… Elküldtem érte Aldric-ot.

 – Ne! – Az elmémet elöntő lehetséges végkifejletek okozta sokktól csupán ennyit bírok kinyögni. Nem lepleződhetek le! – Akarom mondani – helyesbítek kisvártatva –, erre semmi szükség. Jól vagyok, csak kicsit szédülök. Majd elmúlik.

Raphaёl mindentudóan elmosolyodik, mintha pontosan ezt a választ várta volna. Igyekszem leküzdeni a gyomromat összeszorító kellemetlen érzéseket. Túl ingoványos talajon járok, közel a lebukáshoz. Csak imádkozni tudok, hogy ne süllyedjek el, mielőtt az öcsém felépül.

            A szobatársam segítőkészen felém nyújtott karját elfogadva feltápászkodom, majd lehámozom magamról a kényelmetlen, neonszínű kesztyűt. Ekkor fut be az elkeseredetten festő Aldric lihegve.

 – Nem találom Budayt – pihegi levegő után kapkodva.

 – Nincs is szükség rá, Fortier már jól van.

 – Ezért futottam kétszer maratont? – mered rám vádlón a kisfiú.

 – Én nem tehetek róla – teszem fel az izzadt kezeim védekezőn. Aldric bosszús sóhajjal letelepszik az alapvonalra.

 – Ki ez a Páva? – tudakolja a gondosan nyírt, élénkzöld füvet tépkedve.

 – Lényegtelen – mormolom az orrom alatt. Mindkét fiú érdeklődve fürkész, mire feszengve lesütöm a szememet.

 – Kicsoda? – kíváncsiskodik Raphaёl.

 – Amikor először meglátott, valami Pávát emlegetett – feleli Aldric elgondolkodva –, fogalmam sincs, hogy jön ez ide, de talán rajta keresztül kideríthetném, ki ajánlott be Budaynak.

 – Mondom, hogy lényegtelen – hebegem bután –, csak egy pillanatig összezavarodtam.

Szerencsére annyiban hagyjuk a témát. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy hirtelen újabb hazugságokat kreáljak.

            Páva mélyen gondolataiba merülve figyeli a város éjszakai fényeit. Hová tűnhetett a Vöröske? Talán baja esett? Vagy csupán annyira megrázta az első kudarca, hogy feladta a kötelességei teljesítését? Ha az utóbbi igaz, akkor valószínűleg jobb is így, de ha tényleg megsérült… Nem az ő hibája! Egyszerűen túl erősen fogják az ígéretek ahhoz, hogy beavathassa! Egyébként sem bízna meg benne.

            Három napja nem jelent meg. Három áldozat, akadályok nélkül. Páva tudja, hogy a jó oldalon áll, és a kettejük közötti konfliktust pusztán a félreértések okozzák. Meg kéne próbálnia elmagyarázni a szituációt. Végül is nem sokat veszíthet vele. Érzi, hogy a sötétség már közel jár, és nem lenne ellenére, ha a Vele való küzdelemben valaki másra is számíthatna.

Nem fog sikerülni. Ő túl erős, túl fondorlatos, túl megszállott. Páva mindenkinél jobban ismeri. De próbálkozniuk kell, nem tehetik meg, hogy cserben hagyják az embereket, Párizst, a világot. Meg kell győznie Rókát. Ez az egyetlen járható út, még akkor is, ha kénytelen lesz szélsőséges módszerekhez folyamodni. Remélhetőleg hamarosan ismét találkoznak.

Kedves Olvasó!

Mindenek előtt elnézést kell kérnem tőled az óriási késésért, de kaptam egy negatív kritikát, ami után újra át kellett gondolnom a történetbeli események menetét, meg azért, be kell vallanom, ez egy időre elvette a kedvemet az írástól. A másik, kisebb indokom a foci EB megszállott követése, de ezt inkább nem részletezném. Ha minden a terveim szerint halad (ami nálam nem sokszor jön be) , ezentúl rendszeresen érkeznek majd a részek.

Ölel, Hyacinth