Chapitre 3

            Bizonytalanul álldogálok a Michel Platini Académie épülete előtt. A kezdeti elszántságom, amit Max, az idegesítő kis kwami fájdalmasan igaz megszólalása óta érzek, kezd elpárologni. A dac és az a tipikus „csak azért is” érzés dolgozik bennem, amikor nagy levegőt véve belököm a súlyos vaskaput.

            Az udvaron kövezett ösvény vezet keresztül, mellette füves focipályák sorakoznak. Egy kereszteződésnél a tábla útmutatása szerint a főépület felé fordulok. A távolban észreveszem a nyitható tetejű, üvegfalú stadiont is. Roland rengeteget mesélt a szupermodern építményről, amelyet Franciaország legjobb futballistáinak Svájc csapata elleni, barátságos meccsével avattak fel valamikor az előző év elején. Az öcsém és anya is részt vettek az eseményen. Roland elbeszélése szerint nagyapa is imádta volna a mérkőzést, a szurkolók ujjongását, és az új pálya természetfeletti csillogását.  Az intézmény vezetősége szintén rendkívül büszke a hatalmas stadionra, annak ellenére is, hogy valószínűleg ennek építési költségei okozták a nagy port kavaró korrupciós ügyet, valamint eltiltást a sportélettől az iskola névadójának és legfőbb támogatójának.

            Egy homokszínű épület elé érek, melynek két szárnyű ajtaján tábla hirdeti, hogy a recepció, a főépület és az igazgatói iroda előtt állok. Nem hagyom magam ismét elbizonytalanodni, határozottan lépek be az óriási hallból nyíló, még nagyobb aulába. A helyiség sarkában lévő pultnál bajszos bácsika üldögél, ódivatú kabátjának felső zsebében különböző színű és formájú tollak sorakoznak.

 – Hé, kisfiú! – kiált fel rekedtes hangon, amikor észrevesz. – Remélem, jó okod van rá, hogy takarodó után erre kószálj! Megint eleredt a Lévesque kölyök orra vére?

 – Nem igazán – válaszolok szégyellősen, de még időben észbe kapok. Az öcsém nem beszélne ilyen elveszetten, amikor éppen az álmát készül megvalósítani. – Új vagyok itt. Eltévedtem, ezért nem értem ide a megbeszélt időpontra – folytatom magabiztosabban. Szemtelennek érzem magam, amikor egyenesen a portás szemébe meredek, de kissé megnyugtat a tudat, hogy Roland is pontosan ezt tenné.

 – Csak nem Roland Fortier? Megnőttél – közli az öreg olyan hangnemben, mintha éppen hivatalos tényeket sorolna – Látom, nem emlékszel rám. A nagyapád is elfelejtett. Tíz évig nem adott hírt magáról, a haláláról is csak az édesanyádtól értesültem a napokban. Tényleg így kell bánni egy régi csapattárssal?

 – Biztosan jó oka volt arra, hogy ne jelentkezzen – kelek automatikusan a nagyapám védelmére.

 – Tessék? – kérdez vissza a portás, ráncos kezét a füléhez emelve. Szóval nem hall rendesen.

 – Lényegtelen – felelem lemondóan és egy fokkal hangosabban – Mit kell tennem?

 – Az igazgató már hazament, úgyhogy a hivatalos papírokat majd holnap elintézed. Vágj át az udvaron, az egyes kollégium ott lesz rögtön, a pályák túloldalán. A folyosón csendben közlekedj, mert már régen elmúlt a takarodó ideje! Itt van a tizenhatos szoba kulcsa.

            A portás útmutatásait követve hamar megtalálom a barnára festett, műanyagból készült ajtót, a rajta díszelgő tizenhatos számmal. A Roland részére címzett felvételi levél szerint minden diáknak külön szobát biztosítanak, ezért is lepődöm meg, hogy amikor a fém kilincshez érek, az ajtó magától kinyílik. Talán a takarító felejtette el kulcsra zárni? A helyiségbe lépve először egy gondosan bevetett ágyat pillantok meg, de amikor a másik sarok felé siklik a tekintetem, levegőt venni is elfelejtek. Ott is egy ágy áll, a jobb oldalival ellentétben a takaró összegyűrve hever a földön, a lepedőn nyitott füzetek és könyvek hevernek teljes összevisszaságban. Az egyik falat a padlótól a plafonig újságokból kivágott, fociról szóló cikkek borítják. Egy fehér ajtó mögül - ami sejtéseim szerint a fürdőszobát rejti - csobogó víz hangja szűrődik ki.  Ez csakis valamilyen félreértés lehet. A portás rossz szobaszámot adott volna? De akkor miért van itt két ágy?

            Még mindig tanácstalanul toporgok a helyiség közepén, amikor néhány pillanat múlva kinyílik a fürdő ajtaja. Egy fekete hajú, magas fiú lép ki rajta, meglehetősen izmos testét kizárólag egy hanyagul a dereka köré csavart törölköző takarja. A döbbenettől még sikítani is elfelejtek, ami jelen helyzetben kimondottan jól jön. A fiú engem észrevéve összeszűkíti sötétzöld szemeit.

 – Te jöttél Jean-Paul helyére? Nem tűnsz túl erősnek – közli, miközben lenézően végigmér. – Raphi vagyok. Mi történt, elvitte a cica a nyelvedet?

 – N-nem egyszemélyesek a szobák? – dadogom zavarodottan. A fiú válasz helyett a hátsó falhoz sétál, és behúz egy vaskos függönyt, ami így elválasztja a két térfelet.

 – Az igazgatóság szerint így már egyszemélyesnek számít. Nem nagyon érdekli őket, hogy a bejárat az én oldalamon, a fürdő meg nálad van. Meg az sem, hogy minden zaj átszűrődik. Élmény volt egy évig Jean-Paul hódításait hallgatni, prémium minőségben. Megtudhatnám a nevedet?

A sokktól elfelejtem, hogy az öcsémként vagyok itt, így a kérdésére automatikusan rávágom, hogy Roni. Amikor észbe kapok, a túl lányos nevet zavarodottan Ronra javítom ki. Ha nagyon csűrjük csavarjuk, akár még a Roland becézése is lehet.

 – Tehát, Ron, pápaszemes vagy? Kontaktlencsében játszol? – faggatózik, de látszik rajta, hogy kizárólag a szakmai részletek érdeklik.

 – Nem – felelem, mielőtt jobban átgondolhatnám.

 – Akkor?

 – Szemüvegben. Nincs olyan kontaktlencse, ami jó lenne. Túl sok dioptria, meg egyébként is irritálják a szemem. Nagyon rossz. Nem is látok semmit a szemüveg nélkül – fecsegek össze-vissza. Miért akarja minden keresztül húzni a számításaimat? Egy szobában kell laknom egy fiúval? Nem mintha ennyire prűd lennék, de ez nagyban növeli a lebukás veszélyét. Valahogy találnom kell egy másik helyet, ahol alhatok.

 – Kíváncsi vagyok, hogyan védsz. Gyere ki a pályára!

 – Most? – kérdezek vissza hitetlenkedve.

 – Mit gondoltál? Holnap kezdődik a tanév, rengeteg dolgunk lesz. Richard edző ragaszkodik az előírt pihenési időszakhoz, ezért szeptember közepéig nem lesz edzés. Csapatkapitányként kötelességem ellenőrizni, hogy a tagok nem bénáznak a pályán. Az én felelősségem, hogy ne vegyünk fel szerencsétlen balfácánokat.

 – Szóval ez olyan, mint egy vizsga? – tudakolom félve.

 – Nem olyan, mint. Az – közli kimérten, majd kivesz néhány ruhadarabot az ágya melletti, régies stílusú öltözőszekrényből. A kék szegélyes, fehér pólót áthúzza a fején, a mozdulat hatására hátizmai megfeszülnek. Különös bizsergést érzek a gyomrom tájékán. Sosem hittem a szerelemben, főleg az első látásra beleesek mézesmadzagos ostobaságban. Véleményem szerint az emberek hajlamosak elhitetni magukkal, hogy szeretik egymást, mert annyira vágynak az irodalomban egekig magasztalt és dicsőített gyengéd érzésekre. A szerelem olyan, mint a betegség: ha bebeszéled magadnak, hogy fáj a torkod, előbb utóbb tényleg elkezd kaparni. Éppen ezért, amíg hasonló helyzetben az álomvilágban élő regényhősnők rögtön a szobatársam karjaiba ájulnának Cupido feltételezett nyilától, én tüzetes belső elemzés után arra a következtetésre jutok, hogy a gyomron csupán jelezni próbálja, hogy egész nap nem ettem semmit, a tíz sárgadinnyés rágón kívül. Rossz szokás. Azonban a tekintetemet továbbra sem tudom levenni Raphi kidolgozott izmairól. Te jó ég, ez a gyerek hobbiból minden nap egy órát fekvőtámaszozik?

 – Mit bámulsz olyan kigúvadt szemekkel? Meleg vagy? – Csak bambán pislogok, fel sem fogom szavainak jelentését. – Atya világ, te tényleg meleg vagy! – állapítja meg, de nem tűnik mérgesnek, inkább csak szórakozottnak. – Ilyen az én szerencsém. Eddig éjjelenként hallgathattam, ahogy tőlem három méterre rámásznak egymásra, most meg félhetek majd, hogy rám másznak. Micsoda fordulat!

 – Állj, állj, állj! – kapok észbe. A szókincsem nem tér vissza rögtön, de kétségbeesetten próbálkozom. – Nem vagyok meleg. Egyszerűen csodálkozom, hogy tizenhármas a mezszámod. Nem hoz balszerencsét? – A színészi beállítottságú agyam gyorsan kapcsol. Ezt kapd ki, Emma néni!

 – Pedig olyan lányos arcod van – ráncolja össze a szemöldökét gyanakvóan.

 – Dehogy! – vágom rá kissé talán túl gyorsan – Az ikerhúgom hibája. Túlságosan hasonlítunk, és én húztam a rövidebbet.

Ez legalább valóban igaz. Roland arca a korához képest tényleg kissé lányos, de kárpótlásul máshol én vagyok pontosan olyan lapos, mint ő. Ez jelen helyzetben kivételesen kapóra jön, elég egy szorosra húzott fűző (igen, ilyesmit még manapság is árulnak), és máris kellően fiúsan nézek ki. A biztonság kedvéért azért nem szándékozom szűk pólókat hordani, tökéletesen megfelelnek majd az öcsém gondosan kiválogatott ingei és mellényei.

 – Aha – Raphi annyiban hagyja a kérdést, de az idétlenül elhúzott hangzói továbbra is kételkedést sugallnak – Ennyi idősen kerültem be ide. Emlékeztető, hogy ha maradni akarok, folyamatosan javulnom kell. Öt perc múlva éjfél, beindulnak a riasztók. Szándékosan húztad ki magad a próbatétel alól felesleges fecsegéssel? Nekem nagyon úgy tűnik.

 – Mégis honnan tudnám, hogy éjfélig mehetünk ki? Most jöttem – válaszolom habozás nélkül. Kezdek belerázódni a magabiztos és kissé flegma öcsém szerepébe.

 – Holnap mindenképpen ellenőrizlek. Az igazgató választásai legtöbbször borzalmasak, de téged az öreg Buday ajánlott be. Ettől függetlenül csak a saját ítéletemben bízom – közli, majd egy mozdulattal teljesen behúzza a bíborszínű függönyt. Még néhány percig motoszkálást hallok, aztán lekapcsolódik a villany.

 – Hé! – kiáltok át idegesen.

 – Alvásra van szükségem – érkezik az unott válasz.

 – De így nem látok.

 – Bocs, az nem az én gondom – feleli Raphi közömbösen. Mi sem leszünk egyhamar legjobb barátok.

            Raphaёl Beaumont üres tekintettel mered a fehér plafonra. Máskor legkedvesebb játékosai képei között megnyugvásra talál, de ezúttal az őt körülvevő újságcikkek sem csillapítják idegességét. Úgy választották ki az új kapust, hogy neki egy szót sem szóltak. Hogy magyarázza ezt meg a többieknek? Egy hajszálon múlt, hogy ne kezdjen el ordibálni Ronnal. Így is belekötött, rögtön az identitásába. De ki gondolta volna, hogy a tizenhármas mezt bámulja olyan áhítatosan? Valami akkor is határozottan furcsa ebben a fiúban.

            Raphi rég megtanulta titkolni az érzéseit, most mégis késztetést érez rá, hogy teljes erejével a falba üssön. Amilyen rozoga, valószínűleg hamarabb törne be, mint ahogy az ujjbegyei vérezni kezdenének. Holnap megmutatja Ronnak, milyen fából faragták. Fiú létére pityeregve menekül majd a megaláztatástól Ha pedig mégis maradna – aminek kicsi a valószínűsége – kénytelen lesz elfogadni. Raphi világ életében korrekt ember volt, és nem most készül ezen változtatni. Hazugságokból bőven jutott neki gyerekkorában.

            Nagy nehezen az ágyhoz botladozom, bár a bőröndöm nagy csattogás kíséretében eldől, melyet a szomszédban aludni próbáló fiú gúnyos horkantással díjaz. Nem baj, megérdemli, hogy ne tudjon miattam elaludni. A zuhanyról és az átöltözésről hamar lemondok, mert, amint megpróbálom kicipzárazni a táskámat, a szemüvegem nagy koppanással a földön landol. Lemondó sóhajjal dőlök be a gondosan elrendezett ágyneműk közé. Valószínűleg elnyom az álom, mert arra riadok fel, hogy nem kapok levegőt. A szemeimet kinyitva végtelen feketeséget látok. A két lehetőség közül, melyek szerint vagy még javában az éjszaka közepén járunk, vagy egyszerűen megvakultam, inkább az előbbire voksolok.

 – Hazug kisasszony! Akció van – hallom meg az irritáló hangot.

 – Hol a szemüvegem, Max? – kérdezem, elnyomva egy ásítást. A vörös kwami fújtatva a kezembe adja az említett tárgyat.

 – A lényeg a következő: – kezd el magyarázni, miközben feltápászkodom – Páva azokat az embereket képes a bűvkörébe vonni, akik lemondanak valamiről. A nagyobb, tartósabb hipnózist, amivel a seregét toborozza, csak teljesen kiüresedett személyeken képes bevetni, magyarul azokon, akik feladják a legnagyobb álmukat. A Miroir elvezet téged a Pávához, afféle kapocs van köztetek.

 – Honnan tudod, hogy a Páva akcióba lépett?

 – Érzem, hogyha a páva kwami átváltoztat valakit. Szintén a kapocs miatt, ha nem vagy a szuperhős alakodban, a Miroir a részemmé válik. A biztonság kedvéért úgy alkottuk meg Fu mesterrel, hogy az ostorod végéhez kapcsolódjon, de a kötés nem elég erős, így könnyen széteshet, vigyázz rá. Ha Páva megszerzi, szörnyű következményei lehetnek, az összes hősre nézve.

 – Az ostorom?

 – A fegyvered. Eredetileg egy fuvola volt, de az előző Róka… nem fontos.

 – Hogyhogy mindenkire következményei lesznek? Nem csak engem tud vele megtalálni?

 – Az a tükör több dologra képes, mint gondolnánk. Saját akarata van, ki tudja, kit választ, kinek áll szándékában segíteni. Ki tudja, mennyire keseredett meg ennyi idő alatt – Az utolsó mondatot már csak suttogja, de a túlcsorduló szomorúsággal teli hangja meglep. Nem gondoltam volna, hogy neki is fájnak dolgok, eddig jelét sem mutatta, hogy lennének érzései. Max várakozásteljesen pillant rám, mire elrebegek egy határozatlan „Változtass át”-ot. A vörös köddel járó émelygést már szinte régi ismerősként üdvözlöm.

            Amikor a homály elpárolog, az öcsém ingét és nadrágját ismét a narancssárga, testhez simuló ruha váltja fel. A látásom kiélesedik, olyannyira, hogy a vaksötét szobában a legkisebb formákat is képes vagyok kivenni. Igyekszem halkan átsurranni a helyiség függönyön túli felére. Hangtalanul osonok az ajtóhoz, a szuszogó Raphira csupán egy futó pillantást vetek.

            A szobatársam nagy szolgálatot tett, amikor akaratlanul is figyelmeztetett a riasztókra, így még időben kapcsolok, és a szűk lépcsőn felfelé veszem az irányt azt remélve, hogy egy nagyobb ablakon keresztül kimászhatok a tetőre. Úgy tervezem, hogy onnan átugrom egy közeli fára, aztán majom stílusban keresztülvágok az udvaron, anélkül, hogy a földet érinteném, de amikor felérek, és megpillantom az övemre tűzött, fekete nyelű ostort, egy másik ötlet körvonalazódik előttem. Ha ez olyan elven működik, mint Katica végtelen jojója, vagy Fekete Macska botja, akkor a segítségével valószínűleg azonnal átjuthatnék a kollégiummal szomszédos, elhagyatott téglagyár udvarára. Meglendítem az ostort, melynek vége az említett épület egyik vasgerendájára csavarodik. Néhány rántás után úgy ítélem meg, hogy a rögtönzött eszköz kellően stabil, és lehunyt szemekkel rugaszkodom el a sötétvörös cserepektől. Fogalmam sincs, mikor lettem ilyen vakmerő, de kimondottan élvezem a veszélyt, és a fülem mellett süvítő szelet, miközben a nagy semmiben suhanok. A gyár első emeletének magasságában landolok egy - az épület mellett felhalmozott - törött téglákból álló kupacon. A lendülettől előre esem, de sikerül letenni a kezemet, mielőtt megszabadulnék néhány fogamtól. Elsőre nem is rossz teljesítmény, csak a bal csuklóm sajog kissé, ami egyébként is abnormálisan gyenge.

            Az ostor végére erősített tükörre pillantva feltűnik, hogy a kis tárgy tompa fényt áraszt. Közelebbről megnézve apró, sötétlila nyilak rajzolódnak ki rajta. Mindegyikük balra, a város központja felé mutat. Rövid mérlegelés után úgy döntök, hogy nem érek rá a szűk sikátorok labirintusában kanyarogni, és a korbács segítségével felugrom egy négyemeletes háztömbre. A Miroir útmutatásait követve szökkenek épületről épületre, egészen addig, amíg a kis szerkezet fojtott hangú pityegésbe kezd. Azt hiszem, közel járok. Az idő kettő óra körül járhat, a város utcáin csupán néhány támolygó részeg botladozik.

            Körbepillantok, de a Párizsra leszálló ködtől nem sok dolgot látok. Fókuszálni próbálok, mire a látásom az éjjeli kamerákéhoz hasonlatos képre vált át. Kicsit megtántorodom, és egy antennába kapaszkodva igyekszem nem elveszíteni az egyensúlyérzékem. Már könnyen észreveszem az előttem elterülő park közepén veszekedő alakokat, valamint a tőlük néhány méterre, a fák alatt megcsillanó, színpompás tollazatot. Leugrom a ház tetejéről, hogy jobban szemügyre vehessem leendő ellenfelemet. Megdöbbenek, amikor felfedezem, hogy Páva fiú. Eddig valamiért rikító körömlakkos, szöszi cicababaként képzeltem el. Mondjuk, így jobban belegondolva, a páváknak kizárólag a hímje színpompás. Nem adok magamnak időt mérlegelni vagy megtántorodni, hogy ismét bezuhanjak a kétségeim tengerébe, inkább még közelebb lopózok. Innen már a fiú öltözete is jól látszik. Különös anyagú, királykék ruhát visel, melynek hátuljából deréktájon káprázatos tollak állnak ki. Fekete hajában élénk, zöldes fényű bóbita díszeleg, arcvonásait hasonló színű maszk takarja.

            A park túloldalán a vita halkulni látszik. Páva megvárja a megfelelő pillanatot, amíg kiszemelt áldozata egyedül marad, majd kibújik a fák takarásából.

 – Eddie Willis, ha nem tévedek. Vagy mondjam inkább, hogy Jacques Bonfils – szólal meg mély, kissé érdes hangon.

 – Honnan tudod? – kérdi remegő hangon a vele szemben álló szőke fiú. Úgy tizenkilenc esztendős lehet, de seszínű szemeiben hosszú évek reménytelensége, és a feladás fájdalma tükröződik.  – Apám küldött?

 – Ejnye, kicsi Jacques, elfelejtetted volna, hogy a név kötelez*? Nem viselkedtél éppen jó fiúként. Amikor dacosan leléptél, nem azt mondtad apádnak, hogy nélküle is híres táncossá válsz? Erre kétes hírű alakoknak közvetítesz drogügyletekben? Mi lett a nagy álommal? Végre rájöttél, hogy értelmetlen? – Páva hangja különös, hipnotikus színezetet kap. Hamarosan lépnem kell.

 – Igen. Nem leszek táncos, hazamegyek, és jelentkezem az egyetemre, ahogy apám akarja – érkezik a vontatott válasz.

 – Szóval feladod? – A fiú szomorú, de határozott bólintása után Páva furcsa mozdulatot tesz, melynek hatására tollai kinyílnak. Valamit suttog, de ilyen távolságból nem tudom kivenni a szavait. Szemei felől királykék, vékony fénycsóva közeledik a kővé dermedt áldozata irányába. Gondolkodás nélkül, a Miroirt magam elé tartva ugrom közéjük, kivételesen stabilan érek földet. A tükör szinte bekebelezi a hipnotikus sugarakat.

            Páva egy pillanatra meglepettnek látszik, de ezt az arckifejezését hamar felváltja egy féloldalas mosoly.

 – Számítottam rá, hogy jön valami. Jó tudni, hogy működnek a megérzéseim – közli elégedetten. – Valentina hogy van? Nem zavarja, hogy kihasználjátok? – mutat a tükör felé.

 – Valentina?

 – Ó, Max nem mondta el neked? Nem lövöm le a poént, érdeklődj a kwamidnál arról, hogy mi történt az előző Rókával. Bár, ha eddig nem árulta el, valószínűleg ezután sem szándékozik. Szívesen csevegnék még, de sajnos mennem kell – közli, amikor a gallérjára tűzött bross villogni kezd. – Most, hogy tudom, itt vagy, azt hiszem, legközelebb én is rákényszerítelek a gyors távozásra. Üzenem Maxnak, hogy aktiválom a védelmemet, remélem, átadod, Vöröske.

 – Nem mész te sehova, Madárka! – Nekirontanék, de hirtelen köddé válik. A távolodó kacagása visszhangzik az éjszakában. Csak ekkor veszem észre az egyik méretes cserje árnyékában kuporgó szőke fiút, aki reszket, mint a nyárfalevél. Amikor közeledni próbálok, nagyra nyílt szemekkel hátratántorodik.

 – Kik vagytok? – dadogja fátyolos tekintettel.

 – A nevem Ro… Róka – felelem, aztán eszembe jutnak Páva szavai – Miért adtad fel a táncot?

 – Nem beszélek erről idegenekkel – jelenti ki távolságtartó hangnemben –, és nem adtam fel. A pillanatnyi kétségbeesés beszélt belőlem. Nem tudom, mit folyik itt, de azt értem, hogy valamiképpen segítettél nekem. Köszönöm – mondja, miközben feltápászkodik a földről és leporolja a nadrágját. Bár tekintete még kissé zavaros, úgy érzem, hihetek neki. – Ne felejts el rám keresni! Néhány éven belül világhírű táncossá válok.

 – Sok sikert – motyogom. Kissé kellemetlenül érzem magam, hiszen nem szoktam hozzá az ismeretlenekkel való társalgáshoz. A fiú azonban valószínűleg járatosabb ebben, mert egy természetesnek tűnő, laza intéssel búcsúzik, majd kifelé indul a parkból, a rózsabokrokkal szegélyezett ösvényen.

            Páva gondterhelten figyeli a távozó Eddiet figyelő, elveszettnek látszó Rókát. Szegény kislány, teljesen új még, de rögtön beleküldték a dolgok sűrűjébe. Nem várhattak volna még vele, legalább egy kicsit? Vöröske veszélyes feladatra vállalkozott, ha megpróbálja akadályozni őt. Talán sikerülne a saját oldalára állítania, de a talán nem elég, biztosra kell mennie. Ezentúl figyelni fogja, ha pedig alkalmasnak találja rá, mindent elmagyaráz neki. Megrázza a fejét. Mégsem mindent. Egy régi ígéret kötelezi a legnagyobb titok rejtve tartására. Felépíthető-e a bizalom, ha a tisztán látást rejtélyek homályosítják? Páva nagyon szeretné megtudni a választ. Mindenesetre – amint Estel feltöltődött energiával – a rendőrségre kell mennie, beszéde van a kapitánnyal.

 – Sajnálom, Vöröske – suttogja bele az éjszakába – De ha harcolni akarsz, nem én fogok először kegyelemért könyörögni.

*A Bonfils vezetéknév franciául annyit tesz, hogy jó fiú(gyermek).

Köszönöm az előző részhez érkezett hozzászólásokat, és köszöntöm az újonnan feliratkozottakat! Ez a rész egy kicsit hosszúra sikerült, a következő valamikor a jövő hét közepe felé várható. Már csak egy vizsga van hátra, utána képes leszek az írásra koncentrálni anélkül, hogy egy idegesítő kis hangocska folyton azt suttogná a fejemben, hogy történelmet kéne tanulnom.

Mindenkit ölel, Hyacinth

Chapitre 2

                   Túl nyugodtan viselkedem mostanában. Max valószínűleg továbbra is alkalmazza a kis trükkjeit, mert különösképpen sosem érzek dühöt az irányában. Pedig hogy megérdemelné az a mindent felforgató apró szörnyeteg! Egyszer itt van, egyszer ott, de garantáltan a legrosszabb helyen. Tegnap a portás orra előtt repkedett, amikor azt feltételezte, képes láthatatlanná tenni magát. Nem volt. Szegény öregembert meg kirúgták, amikor óriási, vörös, beszélő legyekről panaszkodott a szállodavezetőnek.

 – Ezt nem hiszem el! – robban be az említett morgolódva a nyitott ablakon – Amikor Fu mester megkapta a könyvet, azt gondoltuk, hogy a dolgok innentől egyenesbe jönnek, erre kiderül, hogy a városban van valami, ami elszívhatja a varázserőnket. Ó, mesés – fújtat, amikor észreveszi, hogy ébren vagyok.

 – Mi történt? – kérdezem igyekezve elnyomni egy ásítást – Ha már rám bocsátottad ezt a természetellenes közönyt, jogom van válaszokat kapni.

 – Éppen ez az! – kiáltja feldúltan, miközben ide-oda röpköd a meglehetősen méretes szobában. – Egy plusz varázslat sem maradhat! Mindet le kell venni.

 – Nem értem – nyögöm ki fáradtan.

 – Persze, hogy nem! Azok a nyavalyás, korlátolt emberi elmék! Nem használhatom többé a trükkjeimet. Fu mester mindenkinek parancsba adta, hogy a Nagy Könyvben szereplő varázslatok egyikét sem alkalmazhatjuk, mert Halálfejnek valószínűleg hozzáférése volt a kötethez, mielőtt az visszakerült a Nagy Őrzőhöz. Lehetséges, hogy módot talált rá, hogy a segítőik trükkjeit a hősök ellen fordítsa. Nem kockáztathatunk most, amikor a Páva miatt minden a feje tetejére állt.

 – Szóval most valószínűleg haragudni fogok rád? És végre képes leszek kidobni azt az idegesítő fejed az ablakon? – furcsa elégtételt érzek. Lehet, hogy a varázslat már gyengül.

 – Ez… – kezdi Max, de hirtelen elakad – Szükségünk lesz a segítségedre.

 – Honnan veszed, hogy segíteni fogok? – tudakolom rosszat sejtve.

 – Figyelj, hazug kisasszony, tudom, hogy nem leszel hős, inkább visítva hajítod el a láncot, amint levettem a bűbájt. Éppen ezért… – Egy kacskaringós szimbólumokkal körbefuttatott, vékony rézpálcát vesz elő, majd a jobb lábamhoz suhan. A fém összezárul a bokám körül. Már éppen megkérdezném Maxot, hogy mégis mi a csodát művel, amikor a szemeim előtt feje tetejére áll a világ. A koponyám lüktet, az agyam helyére mintha izzó lángtenger költözött volna. Egy pillanatra minden elsötétül, majd fájdalmasan nekiütődöm egy házfalnak. Az érkezésem napjának sikátorában. Jeges rémület marcangolja a torkomat, csodálom, hogy az ellentétes hőmérsékletektől nem párolgok el itt nyomban. Az addigi közönyös csend üresen tátongó helyére pillanatok alatt beissza magát a tehetetlen düh és a mértéktelen kétségbeesés, egy cseppnyi hitetlenkedéssel vegyítve. A rókafarkas nyakláncért, minden gondom okozójáért nyúlok, de meglepve tapasztalom, hogy az ékszer szőrén-szálán eltűnt. A megkönnyebbülés és az értetlenkedés vív bennem ádáz párharcot, melyből végül az utóbbi kerül ki győztesen.

 – Max, te rohadt kis szörnyeteg! Tudom, hogy ott vagy valahol! – ordítom idegbetegen – Most szépen idedugod azt a loncsos pofikádat, és elmagyarázod, mit keresek itt megint!

 – Bravó! – hallom meg fentről azt az irritáló hangot – Még a szemeid is vérben forognak!

 – Mi a jó eget csináltál, te… démonivadék? – Nem vagyok olyan hangulatban, hogy tüzetesebben is elemezzem a káromkodási repertoárom szűkösségét. Max után kapok, de már csak a levegőt markolom, ő pedig két méterrel arrébb üldögél egy virágláda szélén. – Elvetted az érzelmeimet! Egy hétre zombit csináltál belőlem!

 – Nem akarlak elkeseríteni, hazug kisasszony, de összesen két óra telt el az akumás incidens óta. Egy hétig az agyadban lenni, na, az még nekem is kihívást jelentene.

Lassan esik csak le, hogy miről beszél az a kis szörnyeteg.

 – Az agyamban? – kérdezek vissza döbbenten. A sokktól még ordítani is elfelejtek, de rögtön bepótolom az elmaradást – Manipuláltad a gondolataimat?

 – Mondtam én, hogy trükk, és nem varázslat. Be tudok mászni a fejedbe, az agyad irányításával meg tudom babrálni az időérzékedet, sőt, egy teljes párhuzamos dimenziót teremthetek neked, amíg én a problémán dolgozom. Természetesen az csak a gondolataidban létezett. Nem időigényes folyamat, és mivel kikapcsoltam az érzelmi központodat, a hisztériát is kihagyhattuk. Sajnos az információk, amiket azért adtam, hogy minél hamarabb megszabadulhassak tőled, túlságosan gyorsan kavarodtak el a saját gondolataiddal, ezzel pedig nem számoltam. Ne tátsd a szád, a te hibád, amiért olyan zavarodott és feldúlt vagy!

 – Még rám is fogod, te…

 – Ördög fattya? Esetleg Sátán masinisztája? A sértéseket inkább gyakorold egy kicsit! – Megáll az ész, még jól is szórakozik!

 – Miért vagy itt? Hol a nyaklánc?

 – Rajtad – közli, mintha csak egyértelmű lenne – Ha nem lenne, nem is szórakozhatnék itt az emberi balgaságon, vagy legalábbis senki nem hallhatna, ami feleannyira sem mulattató. Mielőtt még megállapítanád, hogy „De nincs is a nyakamban” vagy valami hasonló mély gondolatod lenne, nézz a jobb lábadra.

Lelki állapotomat remekül tükröző, darabos mozdulattal tűröm fel az öcsém bő farmerjának szárát. A lélegzetem is eláll, amikor megpillantom a bokám köré fonódó rézlapot, rajta a rókafarok alakú medállal. Gyönyörű ékszer lehetne, azonban nincs rajta kapocs. Sem más, ami arra utalna, hogy levehető.

 – Jól látod. Rajtad marad és ez még nem minden.

 – Dehogy marad. Valami betonvágóval csak le lehet operálni, egy fém sem olyan ellenálló. Amint ezen szavak elhagyják a számat, a rézlap összenyomódik, majd kegyetlenül égetni kezd.

 – Nem vágom le! – visszakozom elfúló hangon. A fájdalom rögvest tovatűnik. Vádló tekintettel rontok neki Maxnak: – Ezt azonnal fejezd be! Ha a fejembe másztál, igazán észrevehetted volna, hogy az elkövetkező időkben szükségem lesz a lábamra.

 – Nem én csinálom – vigyorodik el kárörvendően –, a medál az. Nekem nem is szabad használnom a trükköket, rémlik? Ha lehetne, már rég pihennék, mert nem kéne idióta stratégiákon törnöm a fejem. Fu mester adta azt a szalagot, hogy magamhoz tudjam láncolni a kiválasztott új hőst, ha szökni próbálna. Nem gondoltam, hogy használni fogom, de a véletlenek sorozata kihozta belőlem a régi, szorgalmas Maxot, és rád adtam, mielőtt belegondoltam volna, hogy milyen kötöttséget jelent. Mostantól kénytelen leszek elviselni azt a hisztis fejedet, hazug kisasszony.

– A hisztis fejemet? Te robbantál be csak úgy a semmiből, egy ideje semmit nem én irányítok magam körül! – Azt hiszem, ez a valódi és a legnagyobb problémám. Kicsúszott a kezemből a kontroll, és borzasztó érzés, hogy a dolgok egyáltalán nem a terveim szerint haladnak. Idegesít, hogy mostanában minden ember és körülmény a komfortzónám elhagyására kényszerít – És mit is jelent ez a „kénytelen leszek”? – eszmélek fel hirtelen.

 – Fu mester biztos volt benne, hogy annak, akit a Róka szerepére kiválaszt, annak lesz annyi esze, hogy ne akarjon ekkora felelősséget a vállára venni. A medál áthelyezésével, a mester szabadjára engedte a nyaklánc életerejének egy részét. Mondhatjuk úgy is, hogy a csinos kis bokaláncod minimálisan ugyan, de saját öntudatra kelt. Ahányszor csak megtagadod a kötelességedet Rókaként, addig kínoz majd, amíg nem teljesíted, amit meg kell tenned. Ha túl sokáig figyelmen kívül hagyod - ami, megjegyzem, azzal a törékeny halandó testeddel elég nehéz lesz - maradandó sérülést okozhat. Viszlát, futball!

 – Te kis… – rontanék neki, de elégedett mosolya megtorpanásra kényszerít.

 – Úgy vélem, a medál nem nézné jó szemmel, ha kinyírnád a hozzá tartozó kwamit. Cserben szeretnéd hagyni az öcsédet? A gondolataidban ebbe a lehetőségbe is belebotlottam.

Tudom, hogy az apró szörnyeteg csupán bűntudatot akar ébreszteni bennem, mégis sikerül előcsalogatnia azt az ismerős, fojtogató érzést, ami a repülőn is magával ragadott. Roland annyiszor segített ki különböző, kínosabbnál kínosabb helyzetekből, nekem mégis az jár a fejemben, hogyan tudnék elhátrálni ettől a nevetséges tervtől, ahelyett, hogy az öcsém boldogságára gondolnék. Roland nem haragudna rám, ha egyszerűen elfutnék, mint azt már számtalan alkalommal megtettem, mégis, nem bírnám ki az életteli tekintetébe visszaköltöző kétségbeesést. Ideje, hogy én húzzam ki őt egy szorult helyzetből. Ez egyszer nem a könnyű utat fogom választani. Talán a kialvatlanságom is közrejátszik, hogy a melegebb égtájakra küldése helyett viszonylag normális hangnemben szólok Maxhoz.

 – Tehát együtt ragadtunk?

A kis kwami megismerkedésünk óta először mutat érzelmet a gúnyon és az elégedetlenségen kívül.

 – Elfogadod? Semmi hiszti, gyilkossági kísérlet vagy hajtépés? –kérdi meglepetten.

 – Van más választásom?

 – Határozottan nincs – feleli – Ha lenne, hidd el, már megtaláltam volna.

 – Remek – sóhajtom fáradtan – Követed minden lépésemet, vagy csak akkor jelensz meg, ha kellek? Az utóbbinak jobban örülnék. Vagyis leginkább annak, ha sosem kellenék.

 – Egek ura, jobb dolgom is van annál, hogy minden pillanatban a szerencsétlenségedet figyeljem, hazug kisasszony. Nem is látsz addig, amíg nem muszáj, de a dolgok menetéről még be kell számolnom. A lényeg a következő: Már meséltem neked a hősök párosításáról, remélem, emlékszel, mert nem mondom el még egyszer. Azt is említettem, hogy ők tudják egymást a legegyszerűbben legyőzni. Létezik egy tükör, a Miroir, ami képes hatástalanítani a Páva különleges képességét. Az ő ereje a hipnózisban rejlik, de mindezt csak átváltozásonként egyszer tudja véghez vinni. Az a dolgod, hogy ne engedd a Pávának, hogy hadsereget toborozzon: ahányszor csak próbálja, el kell nyeletned az erejét a tükörrel.

 – Átváltozásonként? – kérdezek vissza döbbenten. – Mivé változik? Valódi pávává?

 – Ez pedig a másik. Ha át akarsz változni, csak mondd, hogy „Változtass át!”.

 – Változtass át? Na de… – elakadok, amikor látom, hogy Max pirosas felhővé válik, ami sebesen közeledik a medál irányába.

 – Idióta! – hallom a dühödt kiáltását, mielőtt eltűnne. Furcsán kezdem magam érezni, majd vörös köd gyűlik körém. Amikor a homály eltűnik, tanácstalanul pillantok körbe Max után kutatva, de tekintetem megakad a ruházatomon. Az öcsém kockás ingje és kopott nadrágja helyett narancssárga, testhez simuló öltözéket viselek, a hasamon egy fehér folttal. A lábaimat pedig hasonló színű, masszív csizma takarja. Miközben fordulok egyet, mozgást veszek észre a hátam mögött. Ez tényleg egy rókafarok? Hirtelen a fejemhez kapok. Az arcomat Katicáéhoz hasonló alakú maszk fedi, ami minden bizonnyal szintén narancssárga. Hitetlenkedve sétálok el egy apró ruhaüzlet kirakatáig, melynek üvegét halvány neonok világítják meg. A lélegzetem is elakad, amikor megpillantom a tükörképemet: úgy nézek ki, mint egy valódi szuperhős. Mint Katica, vagy Fekete Macska. Most már te is közéjük tartozol – emlékeztetem magamat – Legalábbis egy időre. Aprót sikkantok, amikor észreveszem, hogy hátközépig érő hajam ismét a régi, az alsó, fehér részét leszámítva. A fonatom vöröses fénye is egy árnyalattal intenzívebbé vált. A rókafarkas lánc pedig ismét a nyakamban lóg. És a látásomnak… semmi baja. Ugyanolyan éles a kép, mintha rajtam lenne a szemüvegem, pedig a ruháimhoz hasonlóan az is felszívódott. Mégis hogyan lehetséges mindez?

 – Max, hol a jó égben vagy? Ez nem humoros, te mini szörnyeteg! Változtass vissza!

Feltűnik a vörös köd, majd ismét megjelennek a saját ruháim, a medál pedig visszakerül a bokámra. Max szitkozódva jelenik meg a szemeim előtt.

– Megvárhattad volna, hogy elmondjam, amikor átváltozol, nem tudom tartani veled a kapcsolatot. Szerencsére a rendkívül kreatív visszaváltoztató mondatra magadtól is rájöttél. Egyébként a végkimerülésemig úgy maradtunk volna. Mellesleg egy fontos dolgot még tudnod kell: a te képességed, hogy bárki alakját felveheted, akivel előtte valamilyen módon kapcsolatba kerültél, azonban kizárólag addig, amíg nem érintkezel másik emberrel. Viszont ezután öt perc múlva visszaváltozol, mert az alakváltás elveszi az energiámat. Az amuletted jelzi majd, hogy mennyi időd maradt.

 – Láttam, Max. Tökéletesen láttam. – bököm ki áhítatosan.

 – Ez egyértelmű, hazug kisasszony. Egy szuperhősnek hátrányt jelenthet, ha nem tudja megkülönböztetni az ellenséget egy tál spagettitől. Apropó spagetti, igazán kereshetnél nekem valami ennivalót.

 – De én sosem láttam, hát nem érted? Mindig azt a millió dioptriás pápaszemet kellett viselnem miatta, most meg hirtelen… bumm.

 – Ez aztán a szókincs. Már mondtam, hogy a szemednek muszáj tökéletesen működnie. De igazán figyelhetnél egy kicsit rám is. Éhes vagyok!

 – Mit csináljak? Fogjak neked mini tyúkokat? – kérdezem gúnyosan.

 – Elegem van! – fakad ki drámaian – Keresek valami ehetőt és kellemesebb társaságot. Ha szükségem van rád, majd megtalállak.

Az utolsó mondata inkább fenyegetésnek hangzik, mint ígéretnek, de ezt a részletet elengedem a fülem mellett. Hiszen az imént, abban a furcsa ruhában minden forma tökéletesen körvonalazódott előttem, annak ellenére is, hogy a szemüveg nem nyomta az orromat. Mindig is az életem legkellemetlenebb részeként tekintettem a sötétkék keretes tárgyra, de az idők során megtanultam figyelmen kívül hagyni. Próbálkoztam kontaktlencsével is, de a szemem rosszul reagálta le a belé kerülő idegen eredetű anyagokat, így azt is feladtam. Erre jön ez az idegesítő lény, és egy pillanat alatt visszaadja azt, amim sosem volt: az éles látás örömét.

            A gondolataimba ragadva csak homályosan észlelem, hogy Max felröppen a vörös cserepes háztetők közé, majd elsuhan egy közeli tér felé, ahol egy háztömb alatti pékségből ínycsiklandozó illatok szűrődnek ki.

            Páva tökéletesen tisztában van vele, hogy a róka kwami megjelenése csak bajt jelenthet, amikor jelmeze nélkül, Tom Dupain pékségének beülős részéből figyeli az édességes pult finomságait dézsmáló lényt. Ezek szerint életbe léptettek ellene egy másik amulettet. Ezentúl minden bonyolultabb és fárasztóbb lesz. A fiú nagyot sóhajt, majd rámosolyog a rendelése felvevésére kiküldött Marinette-re. Aranyos kislány, jó Katica válhatna belőle. Azonban ha sikerül az, amit Halálfej tervez, nem lesz ideje kibontakozni. Kár érte. Marinette udvariasan mosolyog, de ujjai türelmetlenül dobolnak a kezében tartott jegyzetfüzet borítóján. Páva ezt észrevéve elüldözi a nyomasztó gondolatait.

 – Egy szelet rókafarkat kérnék – mondja ki az első sütemény nevét, aminél a cikornyás aranyindákkal díszített étlap kinyílik. A sors iróniája kísérteties.

Hali!

Egy - feltehetőleg sikeres - vizsga letudva, már csak kettő van hátra. Mostanában meglepően sok az ihletem, úgyhogy a hétvégén elképzelhető, hogy befejezek még egy részt, de semmi nem biztos. Minden nemű visszajelzésnek örülök, és köszöntöm az új feliratkozókat! Elképesztő élmény, hogy már tizenegyen vagytok.

Továbbra is mindenkit ölel, 

Hyacinth

Chapitre 1

Sosem gondoltam volna, hogy Párizs még meglepetést tud okozni számomra. Az meg végképp eszembe sem jutott, hogy képes vagyok eltévedni a saját szülővárosomban, mely felett fix tájékozódási pontként ott magasodik az Eiffel-torony. Magasodott. Ugyanis ma délután, pontban öt óra negyvenöt perckor mintha a föld nyelte volna el a robosztus acélhegyet, ami csak a turisták szerint mutatós. Párizs jelképe, mi? Miért nem lehet a Louvre, annak legalább valami haszna is van, és nem csak áll a város közepén, ahol, megjegyzem, cseppet sem passzol bele a látképbe. De a térképekkel és kamerákkal felpakolt külföldiek másképp gondolják. Éppen ezért is okozott óriási felbolydulást, amikor a város jelképe egyszerűen felszívódott. Boltosok rohantak ki az üzleteikből, kíváncsi tekintetű gyermekek lestek ki a társasházak apró ablakaiból, és turisták rohangáltak pánikba esve, akár egy megvadult marhacsorda. De úgy tűnt, a párizsi lakosok nem féltek. Sikerült elcsípnem néhány beszédfoszlányt, miszerint Katica és Fekete Macska majd ismét megmenti a várost. Hallottam már a város legújabb szuperhőseiről, de villámcsapásként ért a hír, hogy valószínűleg nem csupán illuzionisták, mint eredetileg gondoltam. Vagy ha azok, remek érzékük van a többemeletes építmények elpárologtatásához, amit azért nehezen hiszek el.

A gondolataimat marcangoló értetlenség akkor sem tűnik tova, amikor az acélmonstrum visszatér eredeti helyére, és az utcákon üdvrivalgás zaja söpör végig. Az egyik elektronikai szaküzlet televízióinak képernyőin a rendkívüli híradó szlogenje jelenik meg, majd Nadja Chamack jelentkezik élőben a frissen előkerült Eiffel-torony mellől. A hang nem hallatszik át a kirakat vastag üvegén, de a távolban, kamerákkal körülvéve egy piros, fekete pöttyökkel tarkított maszkos lány, és egy cicafüles, tetőtől talpig bőrt viselő fiú mosolyog türelmetlenül. A lány villogó fülbevalójára mutat, majd akrobatikus mozdulattal felugrik az egyik ház tetejére, és eltűnik az éjszakában. A fiú csibészes mosolyt villantva meghajol, majd ő is követi társát. Megrázom a fejem, miközben tovább haladok, immár célirányosan Párizs jelképe felé. Mindig is nyitott ember voltam, de ennyi fejlemény túl sok egy napra. 

A város utcáit már rég a hold ezüstszínű fénye világítja meg. Egy keskeny sikátorba befordulva furcsa zajra leszek figyelmes. Idegesen pillantok körbe, az egyik szemetesláda tövében pedig mozgó árnyakat veszek észre. Egy emberalak hatalmas, repülő lénnyel hadakozik. Elég horrorfilmet láttam már ahhoz, hogy azonnal tovább akarjak állni, de valamiféle láthatatlan erő miatt földbe gyökerezik a lábam. Nézem még pár pillanatig a küzdelmet, amikor valami megcsillan a szemem sarkában. Egy különös, jojószerű tárgy az, rajta egy teknős páncéljának jellegzetes hatszögeivel. Óvatosan közelebb merészkedek a küzdőkhöz, mire szinte mellbe vág a felismerés: Amit addig óriási, repülő szörnyetegnek gondoltam, valójában egy kimondottan apró, de meglehetősen erőszakos, éjfekete pillangó. Érzem a belőle áradó sötét energiákat. A másik küzdő fél egy idős, ázsiai férfi, süt róla a harci jártasság, azonban sajnos az is, hogy az évek múlásával csontjaival együtt mozdulatai is berozsdásodtak. Amikor a férfi lábai összecsuklanak, egy kisebb sikoly kíséretében, ösztönből hajítom oda neki a jojót. Gyors mozdulattal sikerül elkapnia, majd a zsinórjánál fogva néhányszor megforgatja, számomra felfoghatatlan gyorsasággal. Mire észbe kapok, a pillangó már fehér színű, és békésen telepszik rá egy láda muskátlira. A férfi felém pillant, miközben leporolja piros, liliommintás ingét.

 – Köszönöm, kishölgy – szólal meg kisvártatva. Csodás! Az első ember, aki szembejön velem az utcán kitalálja, hogy nem vagyok fiú. Tényleg hiába fosztottak meg a gesztenyebarna tincseim nagy részétől?

 – Az a sikoly elég árulkodó volt – jegyzi meg visszafojtott mosollyal az öregember, én pedig csak ekkor veszem észre, hogy gondolataim akaratlanul is kiszöktek a számon. A helyzet egyre ijesztőbbé válik. Az rendben van, hogy néhány könyvben a főszereplő nem szándékosan mondja ki azt, ami elméje mélyén rejtőzik, de ez a valóságban cseppet sem hat olyan természetesnek.

 – Mi volt az a pillangó, ami csak úgy árasztotta magából a rosszat? – faggatózom enyhén sokkos állapotban.

 – Egy akuma – válaszolja a férfi.

 – Köszönöm szépen, most már tényleg mindent értek – vágom rá enyhén hisztérikus hangnemben, de amint rádöbbenek, milyen udvariatlanul szóltam egy idős emberhez, rögtön elszégyellem magam, és elmotyogok egy erőtlen elnézéskérést.

 – Gonosszá változtatott kis lény, akit Halálfej irányít. Megszállja azokat, akikben túl sok a negatív érzelem, Halálfej rajtuk keresztül akarja megszerezni Katica és Fekete Macska amulettjét, amelyek segítségével övé lehetne a világuralom.

 – Világuralom? Komolyan? Kissé klisés cél, nem? – hitetlenkedek.

 – Senki nem tudja pontosan, mik az igazi ambíciói, de a világuralom a legkézenfekvőbb megoldás –feleli, miközben a tarkóját vakargatja – De most, hogy itt van ez a Páva is… – ekkor alig észrevehetően felcsillan a szeme. Kotorászni kezd az elnyűtt, bőrből készült táskájában, és egy kis faládikót emel ki belőle.

 – Ajándék – közli, majd a terepmintás oldaltáskám zsebébe tuszkolja a dobozt. – Remélem, nem bánom meg – mormolja az orra alatt szórakozottan. Meglepően légies mozdulatokkal suhan el mellettem, akár egy könnyed nyári fuvallat. Mikor hátranézek, a sikátor már üresen tátong mögöttem. Borzongás fut végig a gerincemen. Vajon mennyi az esélye annak, hogy ha kinyitom ezt a ládát, felrobban az egész város? Végül úgy határozok, hogy a kíváncsiságom károsabb hatással lehet rám, mint egy tenyérnyi méretű doboz tartalma, és mivel a kis tárgyat a fülemhez emelve nem hallok belőle kiszűrődő gyanús ketyegést, óvatos mozdulattal felpattintom a szépen faragott fedelét. Egy érdekes alakú – leginkább rókafarokhoz hasonlító – medál néz vissza rám. Na, nem szó szerint, de ha a pillangónak sötét aurája volt, akkor ez csak úgy ontja magából a fényt és az életet. Vigyázva emelem ki a ládából, a hozzá tartozó lánccal együtt, majd egy furcsa késztetésnek eleget téve átvetem a fejemen. A medál úgy simul a kulcscsontomra, mintha mindig is hozzám tartozott volna.

 – Tudjuk le a kötelező köröket – hallatszik mellőlem egy vékony hang –, ijedj meg, vedd le a nyakláncot, aztán hagyd itt az utcán, Fu mester úgyis érte jön.

A parányi, rókaszerű lényt megpillantva akaratlanul is ugrom egyet hátra. Vörös bundája csapzottan, szerte-széjjel áll, nagy, sárga szemeiben végtelen unalom ül.

 – T-te meg mi vagy? – dadogom meghökkenve.

 – Muszáj ezt? Max, róka kwami. Mondanám, hogy örvendek, de az orbitális hazugság lenne – válaszolja a kis lény nyúzott hangon. – Figyelj, én sem akarok veled dolgozni, te sem szeretnél spontán szuperhőssé válni. Csak vedd le a nyakláncot, és tégy úgy, mintha mi sem történt volna. Hiába beszélek én Fu mesternek, ő nem hallgat rám. Katicával és Macskával hatalmas szerencséje volt, de én nem vagyok olyan segítőkész, mint Tikki vagy Plagg. Nincs kedvem összetört szíveket ápolni, önbizalmat építgetni, hogy aztán végül úgyis meghaljanak vagy depresszióba zuhanjanak. Nekem nincs gusztusom jó képet vágni ehhez.

 – Mi van? – Kezdek pánikba esni. A hangom legalább egy oktávval feljebb cseng, mint egyébként. Nagy nehezen nyugalmat erőltetek magamra, és igyekszem megzabolázni vágtázó pulzusom, de Max gúnyos hangja ismét kizökkent.

 – Áh, szóval még lány is vagy! Kiváló. Mivel a kezdeti sokk még nem múlt el, addig elmesélek neked egy szép történetet. úgyis hamarosan elfeledtetem veled az egészet. Reméltem, hogy mindezt sikerül megspórolnom, de úgy tűnik, mostanában semmi nem alakul a kedvem szerint. Az utóbbi időben Halálfej egyre aktívabb, ez eléggé leköti Katica és Fekete Macska, Párizs jelenlegi védelmezőinek idejét. Ez még nem lenne gond, jól boldogulnak vele, de néhány hete új szuperhős tűnt fel, aki minden valószínűség szerint Halálfejnek dolgozik. A Páva hipnózissal az uralma alá hajtja az embereket, valószínűleg sereget toboroz a hősök ellen. Fu mester tart tőle, hogy a dolog előbb-utóbb nagy méreteket ölt, ezért már napok óta keres valakit, aki alkalmas a Róka erejére, és megfékezheti a Pávát. Tudod, ez afféle alapdolog: minden amulett hordozójának van egy másik pólusa: Fekete Macskának Katica, a Teknősnek a Méh, míg a Pávának a Róka. Ők képesek megfékezni a másikat, de egyben ki is egészítik egymást. Jó csapatot alkotnak, de ha nem egy oldalon állnak, egymást győzhetik le a legkönnyebben. A Pillangó másik pólusáról senki nem tud semmit, éppen ezért számít nagy vállalkozásnak megkísérelni Halálfej legyőzését. A legenda szerint van egy rég eltűnt amulett, amiről a Nagy Őrző sem rendelkezik információkkal. Ezért a Pillangó posztja a legalkalmasabb a visszaélésre. Úgy tűnik, te lettél a kiválasztott, de biztosíthatlak, hogy a mester ezen döntését kizárólag a kétségbeesés szülte.

 – Szóval… – kezdem nyugtalanul – Vannak ezek az amulettek, amik szuperhőssé teszik az embereket. De azt a Halálfej fickót az övé valamiért gonosszá tette…

 – Inkább ő tette gonosszá az amulettet – vág közbe türelmetlenül Max.

 –… és most megjelent ez a Páva – folytatom a kis kwa…valami megszólalását figyelmen kívül hagyva. – Sürgősen kell valaki, aki megállítja, ez a Fu mester pedig az első sikátorban szembejövő embert választotta.

 – Biztos látott benned valamit – von vállat Max. Hirtelen kellemes bizsergést érzek a mellkasomban, amitől pillanatokon belül lenyugszom.

 – Ezt te csináltad? – tudakolom a helyzethez képest közömbösen.

 – Kwami trükk. Nem akarom, hogy infarktust kapj a rád áramló információtengertől. Most szépen elfogadtad, hogy létezek, nagyobb hisztéria nélkül, sőt, megkaptad rólunk az alaptudást is. Mint egy aranyos, tömörített fájl a számítógépen. Köszönd meg szépen!

 – Miféle tömörített... – kérdezném, de a hangom elcsuklik, mert az elmémet képek és szavak kavalkádja kezdi ostromolni. Hasogat a halántékom, mintha egy vésővel feszegetnék a koponyámat. Amikor a sajgás alábbhagy, vádló tekintettel meredek Max irányába.

 – Azt nem mondtam, hogy fájdalom nélküli. Most minden lehetséges kérdésedre megkaptad a választ. Nincs több kíváncsiskodás. Na, térjünk a lényegre, nem akarsz szuperhős lenni, egy legyintés, és elfelejted az egész mai estét.

            Hirtelen ülök fel az ágyban, a rugók megreccsenek az egyenetlen terheléstől. Már megint ez az álom. Vagy emlék? Az érkezésem éjszakájának képei zavarosak. Egy hete lakom az André Bourgeois, Párizs polgármesterének tulajdonában álló óriási hotelkomplexumban. A mai napon kell beköltöznöm a Michel Platini Académie kollégiumába. Hogy felejthetném el? Max lépten-nyomon emlékeztet rá. Várjunk csak! Max. Nem álom volt. Az első este képei kezdenek egyre inkább körvonalazódni előttem. Amikor a kwami megpróbálta kitörölni a memóriám, semmit sem éreztem, Max tanácstalanul állt a helyzet előtt, véleménye szerint a „trükknek” – mert erre a varázslat szó elcsépelt és nem megfelelő - működnie kellett volna, azonban én továbbra is mindenre emlékeztem. A kwami végül arra jutott, hogy addig kénytelen lesz velem maradni, amíg meg nem találja a módját annak, hogy sikeresen eltüntesse a fejemből a kéretlen szoftverfrissítést, mert az nagyon könnyen veszélyessé válhat a hősök számára.

            Az eltelt hét alatt megszoktam a vörös kwami társaságát, és valamilyen szinten ő is megbékélt velem, már ha a csípős megjegyzéseit nem számítjuk. Ennek ellenére természetesen nem vágyom a felelősségre, hogy a párizsiak jövője múljon rajtam, így amint Max megtalálja a módszert a teljes törlésre, én boldogan engedem majd útjára. Jelenleg viszont az a legfontosabb, hogy az öcsémre koncentráljak, és minél életszerűbben játsszam el Rolandot a Michel Platini Académie falai között.

Páva érdeklődve pásztázza végig a várost az Eiffel-torony tetejéről. Valami megváltozott, de fogalma sincs arról, mégis mi lehet az a dolog. Mindenesetre ezentúl óvatosabb lesz. A messze földről híres megérzései azt súgják, hogy valaki hamarosan megpróbálja megakadályozni a ténykedéseit. 

Köszönöm szépen a prológushoz érkezett hozzászólásokat és üdvözlöm a feliratkozókat! Remélem, nem fogok nektek csalódást okozni, bár még bele (vissza) kell rázódnom az írásba. Nem szeretek a részek után ilyen felesleges szösszeneteket írni, valószínűleg nem is lesz sok, de fontosnak tartottam közölni, hogy a jövő héten vizsgázom történelemből, úgyhogy hétvégén valószínűleg nem lesz új rész.

Mindenkit ölel, Hyacinth

Prologue

            Bosszankodva csapom be magam után a kórházi szoba fehér ajtaját. A kezdeti aggódást és féltést Roland iránt felváltotta a kontrollálhatatlan düh a meggondolatlansága miatt. Ha én ilyen lehetőséget kapnék, biztosan nem kockáztatnám az épségem holmi háztetőre mászással. Vagy legalábbis nem pottyannék le olyan ügyetlenül, mint az öcsém. Három emeletnyit zuhanni, miközben Párizsban vár a Michel Platini Académie futballcsapata, ahonnan szinte egyenes az út az ifjúsági válogatottba kerüléshez, enyhén fogalmazva is a szerencsétlenség egy kimondottan magas foka.

            Az öcsémnek szerencséje van, hogy életben maradt. Nem értek az orvosi szakkifejezésekhez (és egyébként is rühellem a biológiát), de abban biztos vagyok, hogy nem azért műtötték egész éjjel, és kapott nyaktól lábujjig gipszet, mert olyan jól van, hogy egy hét múlva vigyorogva utazhasson Franciaországba. Pedig nagypapa is hányszor mondta neki, hogy ne másszon fel mindenhova a labda után! Neki aztán lehet beszélni, mert mi baj történhetne? Ez, öcsi, ez! Egy életre szóló lehetőséget szalasztasz el, csak mert nem számoltál a veszéllyel! Még volt képe mosolyogva tréfálkozni, miközben látszott rajta, hogy legszívesebben nyüszítene a fájdalomtól, amikor hozzáértem a kezéhez! Ha csak valaki pótolható lenne, vagy biztosan meggyógyulna az első meccsekig! De egy kapust nehéz, sőt, lehetetlen hosszabb ideig nélkülözni. Valaki mást fognak berakni a helyére, és onnantól kezdve semmi szükség nem lesz rá.

            Felbőszült bikaként trappolok végig a fertőtlenítő szagú folyosón. A dühödt fújtatásomtól bepárásodik a szemüvegem lencséje. Ideges mozdulattal veszem le, majd végighúzom rajta a törlőkendőt. Már meg sem próbálom közben kinyitni a szemem. Pontosan tudom, mit látnék: nagy, színes, táncot járó foltokat. Egy ideje már az álldogáló embereket sem tudom megkülönböztetni az élettelen tárgyaktól, ha nincs rajtam az idétlen alakú pápaszem. Valaki megérint hátulról, mire nagyot ugrok. Megfordulok, de fogalmam sincs, ki az, amíg meg nem szólal.

 – Véronique Juliette Fortier! Mégis mit képzeltél, hogy csak úgy kirohansz a bátyád mellől, amikor éppen mondani akarunk valamit? – kérdezi ingerülten.

 – Először is – válaszolok hasonló hangnemben –, te tudod a legjobban, hogy kerek öt perccel idősebb vagyok Rolandnál, tehát biztosan nem a bátyám. Másodszor pedig, irritált, hogy olyan jól van, amikor a szeme előtt fut ki a hajó telepakolva az álmaival, csak éppen ő kési le.

 – Mindig is tudtam, hogy a drámai érzékedet apádtól örökölted – jegyzi meg anya. A hangja sokkal nyugodtabban cseng – Érdekes, hogy neked jobban fáj, mint neki. Nem lehet, hogy azon a hajón valójában a te álmaid sorakoznak, és csak azért akarod erőszakkal feltuszkolni melléjük a fivéredet, mert félsz?

Megint kezdi. Nem képes megérteni, hogy az csak egy gyerekkori álomkép volt. Olyan, mint amikor öt évesen minden kislány világhírű balerina akar lenni, csak aztán rájön, hogy az élet nem habos torta.

 – Nem kergetek elérhetetlen ábrándokat. Jóformán vak vagyok. Egy kapusnak azért előnyt jelent, ha lát is valamit. A félelem pedig egy hasznos érzés, az életösztön része, egyeseknek juthatott volna belőle egy kicsit több is – utalok vissza ismét Rolandra.

 – Hidd el, Roni szívem, néha megéri kockáztatni. Kislányként én is ilyen voltam, mint te, végül apád ébresztett rá, hogy nem zárkózhatok be örökké.

Ismét témánál vagyunk.

 – Nem zárkózom be, anya! – sóhajtom fáradtan – Színész akarok lenni, mint apa. Ez nekem épp elég ambíció.

 – Te tudod, szívem. De még mindig mondani akarunk valamit – mondja, majd karon ragadva visszahúz a kórterembe. A sarokban üldögélő, örökké morcos Emma néni biztatóan mosolyog rám, mire még a vér is megfagy az ereimben. Ha a nagynéném egy pillanatra is elhagyja a zsémbes arckifejezését, akkor valami világméretű összeesküvés húzódik a háttérben. Vajon áll még az Eiffel-torony?

 – Jó, hogy visszajöttél, húgi – vigyorodik el Roland, amikor meglát.

 – Csönd legyen, múmia! – pillantok rá mérgesen, de a könyörgő tekintetét meglátva megenyhülök, és kérdőn nézek körbe a szobában. Anya az ajtó előtt strázsál, valószínűleg így akarja megelőzni, hogy ismét kirohanhassak. Emma néni egy műanyag szék felé int, de én csak megrázom a fejemet. Érzem, hogy valami kellemetlen következik.

 – Roni, kincsem, mint tudod, az öcséd a szerencsétlen baleset miatt elveszítheti a lehetőségét, hogy bekerüljön a francia válogatottba – kezdi anya bizonytalanul. – Az orvosok szerint a rehabilitációval együtt akár hónapokig is tarthat, amíg Roland ismét a pályára állhat. A Michel Platini Académie csapata pedig jövő hétre várja őt, hiszen a kapusuk túllépte az ifjúsági korhatárt és kilenc hét múlva megkezdődnek a Francia Utánpótlás Bajnokság elődöntői. Van még egy kapusuk, de nem tudják nélkülözni a cserét, mert bármi történhet addig, szóval valószínűleg, amint szólunk nekik, mást keresnek az öcséd helyére.

 – Éppen ezért – veszi át a szót Emma néni, mintha csak megbeszélték volna –, arra jutottunk, hogy Roland nem szalaszthat el egy ilyen lehetőséget, neked pedig jót tenne egy kis klímaváltozás, mielőtt végleg a színészi iskola mellett döntenél. Tudjuk, hogy te sem vagy biztos magadban a választást illetően. Tehát, te mész Párizsba, miközben eljátszod az öcsédet. Ideiglenes állapotról van szó, valószínűleg a fontosabb meccsekre már Roland is felépül.

Nem jutok szóhoz. Komolyan, ha kinyitnám a számat minden bizonnyal válogatott káromkodások sorai szöknének ki belőle. Látom az öcsém arcán, hogy őt is épp úgy meglepték a fejlemények, mint engem. Jó tudni, hogy legalább ő nem asszisztál ehhez a teljességgel ésszerűtlen tervhez. Mi ütött Emma nénibe, szeretné látni, ahogy szenvedek?

 – Ezt ti sem gondolhatjátok komolyan! – nyögöm ki végül – Ez olyan, mint egy rossz amerikai filmben! Micsoda srác ez a lány, rémlik? Annyi a különbség, hogy abban a csaj nem félig vak! Mit gondoltok, hogy fogok így védeni? Többet ártok majd, mint amit használok. Én vagyok itt az egyetlen érett gondolkodású? Fel fognak ismerni!

 – Szóval mégsem akarsz annyira színész lenni? – vágja rá Emma néni.

 – Ez most egy fenyegetés volt? – kérdezek vissza hitetlenkedve. – Nem veszel fel a Színészképzőbe, ha nem csinálom, amit akartok? Miféle összeesküvés ez? Megteheted egyáltalán?

 – Az iskola az én tulajdonom. Bármit megtehetek. Egyébként meg, ha jól játszod a szereped, senki nem jön rá. Rolandnak lányos arca van. Ha levágod a hajad, olyanok lesztek, mint két tojás.

Szavainak hatására automatikusan a fonatomhoz kapok. Az egyetlen, amit kimondottan szeretek magamban az a különleges, vöröses fényű hajam.

 – Nem mondhatjátok komolyan! Ez abszurd! Anya, hogy egyezhettél ebbe bele? Apa sosem fog rábólintani!

Anya fáradtan sóhajt.

 – Úgy vélem, az új tapasztalat jót tenne neked. Nem hiányzik Párizs?

 – Ne kanyarodjunk el a témától! – nézek mélyen a szemébe – Ugye, úgy terveztétek, hogy az egészről nem szóltok apának? Amerikában van, úgysem jön rá, mi? Nem jutott eszetekbe, hogy haza fog jönni, ha megtudja, hogy a fia lezuhant a tetőről?

 – Apádék éppen a forgatás közepénél járnak. Egy órája hívtam, lelkiismeret furdalása van, de leghamarabb három hét múlva tud hazajönni. Ha rajta múlik, rögtön rohant volna, amint megtudta, mi történt Rolanddal, de sikerült lebeszélnünk róla. Akkor már tudtuk, hogy az öcséd jól van.

 – Ez természetellenes, haza kéne jönnie! Egy hollywoodi film sem olyan fontos, mint a fia épsége! Mostanában mindenki megőrül? Még ha a világ másik végében lennénk! De miatta költöztünk ide, Kanadába! Elegem van! – forrongok. Valami hideg érinti meg az oldalamat. Odafordulva Roland fájdalmas tekintetét pillantom meg. Látszik rajta, hogy az a kis mozdulat is nagy erőfeszítésébe került. Lassan kedves mosolyra húzódik a szája. Bár ne tükröződne a szemében az a nyavalyás kétségbeesés! Dühöngve rontok ki a kórteremből, de már tudom, hogy végül bele fogok egyezni ebbe a teljességgel abszurd tervbe.

 – Biztos helyes volt ilyen szélsőséges megoldáshoz folyamodnunk? Ha kicsit is ismer, tudja, hogy nem zárnád ki az iskolából – fordul Emma Fortier-hez sógornője, miután lánya mögött a nap során már másodszor csapódik be az ajtó.

 – Nem is ez fogja meggyőzni – válaszolja Emma –, hanem az az átkozottul jó szíve, és a fivére iránti szeretete.

 – Tudjátok, hogy ez érzelmi zsarolásnak számít? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Roland is.

 – Másképp sosem kezdené újra a focit. Akadályokat gördít maga elé. Retteg a kudarctól. Később nagyon megbánná, ha hagyná elveszni az álmát, csupán azért, mert rossz a szeme, vagy, mert elhiteti magával, hogy színész lesz.

 – Remélem, igazad van. Nem szeretnék ártani a saját lányomnak.

 – Nem fogsz. Tehetsége van a futballhoz. Már ötévesen is látszott. Én bízom benne.

 – Az sem tetszik nekem, hogy fiúnak fogja kiadni magát – teszi hozzá az aggódó anya.

 – Meg kell hozni a kellő áldozatot. Nem féltsd túl, megoldja. Sikerült csellel, csupán a szavainak kifordításával rávennie az egyik tanárt, hogy az igazgató előtt elismerje, szándékosan adott nehezebb és kétértelmű feladatsort egyeseknek az év végi vizsgákon. Véronique Fortier ravasz, mint a róka.

– Inkább a róka ravasz, mint Véronique Fortier – vágja rá Roland vigyorogva. Ebben kivételesen mindhárman egyetértenek.