Sosem gondoltam volna, hogy Párizs még meglepetést
tud okozni számomra. Az meg végképp eszembe sem jutott, hogy képes vagyok
eltévedni a saját szülővárosomban, mely felett fix tájékozódási pontként ott
magasodik az Eiffel-torony. Magasodott. Ugyanis ma délután, pontban öt óra
negyvenöt perckor mintha a föld nyelte volna el a robosztus acélhegyet, ami
csak a turisták szerint mutatós. Párizs jelképe, mi? Miért nem lehet a Louvre,
annak legalább valami haszna is van, és nem csak áll a város közepén, ahol,
megjegyzem, cseppet sem passzol bele a látképbe. De a térképekkel és kamerákkal
felpakolt külföldiek másképp gondolják. Éppen ezért is okozott óriási
felbolydulást, amikor a város jelképe egyszerűen felszívódott. Boltosok
rohantak ki az üzleteikből, kíváncsi tekintetű gyermekek lestek ki a társasházak
apró ablakaiból, és turisták rohangáltak pánikba esve, akár egy megvadult
marhacsorda. De úgy tűnt, a párizsi lakosok nem féltek. Sikerült
elcsípnem néhány beszédfoszlányt, miszerint Katica és Fekete Macska majd ismét megmenti
a várost. Hallottam már a város legújabb szuperhőseiről, de villámcsapásként ért
a hír, hogy valószínűleg nem csupán illuzionisták, mint eredetileg gondoltam.
Vagy ha azok, remek érzékük van a többemeletes építmények elpárologtatásához,
amit azért nehezen hiszek el.
A gondolataimat marcangoló értetlenség
akkor sem tűnik tova, amikor az acélmonstrum visszatér eredeti helyére, és az
utcákon üdvrivalgás zaja söpör végig. Az egyik elektronikai szaküzlet televízióinak
képernyőin a rendkívüli híradó szlogenje jelenik meg, majd Nadja Chamack
jelentkezik élőben a frissen előkerült Eiffel-torony mellől. A hang nem hallatszik
át a kirakat vastag üvegén, de a távolban, kamerákkal körülvéve egy piros, fekete
pöttyökkel tarkított maszkos lány, és egy cicafüles, tetőtől talpig bőrt viselő
fiú mosolyog türelmetlenül. A lány villogó fülbevalójára mutat, majd
akrobatikus mozdulattal felugrik az egyik ház tetejére, és eltűnik az
éjszakában. A fiú csibészes mosolyt villantva meghajol, majd ő is követi
társát. Megrázom a fejem, miközben tovább haladok, immár célirányosan Párizs
jelképe felé. Mindig is nyitott ember voltam, de ennyi fejlemény túl sok egy
napra.
A város utcáit már rég a hold ezüstszínű fénye világítja meg. Egy keskeny sikátorba befordulva furcsa zajra
leszek figyelmes. Idegesen pillantok körbe, az egyik szemetesláda tövében pedig
mozgó árnyakat veszek észre. Egy emberalak hatalmas, repülő lénnyel hadakozik.
Elég horrorfilmet láttam már ahhoz, hogy azonnal tovább akarjak állni, de
valamiféle láthatatlan erő miatt földbe gyökerezik a lábam. Nézem még pár
pillanatig a küzdelmet, amikor valami megcsillan a szemem sarkában. Egy
különös, jojószerű tárgy az, rajta egy teknős páncéljának jellegzetes
hatszögeivel. Óvatosan közelebb merészkedek a küzdőkhöz, mire szinte mellbe vág
a felismerés: Amit addig óriási, repülő szörnyetegnek gondoltam, valójában egy
kimondottan apró, de meglehetősen erőszakos, éjfekete pillangó. Érzem a belőle
áradó sötét energiákat. A másik küzdő fél egy idős, ázsiai férfi, süt róla a
harci jártasság, azonban sajnos az is, hogy az évek múlásával csontjaival együtt
mozdulatai is berozsdásodtak. Amikor a férfi lábai összecsuklanak, egy kisebb sikoly
kíséretében, ösztönből hajítom oda neki a jojót. Gyors mozdulattal sikerül
elkapnia, majd a zsinórjánál fogva néhányszor megforgatja, számomra felfoghatatlan
gyorsasággal. Mire észbe kapok, a pillangó már fehér színű, és békésen telepszik
rá egy láda muskátlira. A férfi felém pillant, miközben leporolja piros, liliommintás
ingét.
– Köszönöm, kishölgy – szólal meg kisvártatva.
Csodás! Az első ember, aki szembejön velem az utcán kitalálja, hogy nem vagyok
fiú. Tényleg hiába fosztottak meg a gesztenyebarna tincseim nagy részétől?
– Az a sikoly elég árulkodó volt – jegyzi meg visszafojtott
mosollyal az öregember, én pedig csak ekkor veszem észre, hogy gondolataim akaratlanul
is kiszöktek a számon. A helyzet egyre ijesztőbbé válik. Az rendben van, hogy
néhány könyvben a főszereplő nem szándékosan mondja ki azt, ami elméje mélyén
rejtőzik, de ez a valóságban cseppet sem hat olyan természetesnek.
– Mi volt az a pillangó, ami csak úgy
árasztotta magából a rosszat? – faggatózom enyhén sokkos állapotban.
– Egy akuma – válaszolja a férfi.
– Köszönöm szépen, most már tényleg mindent
értek – vágom rá enyhén hisztérikus hangnemben, de amint rádöbbenek, milyen
udvariatlanul szóltam egy idős emberhez, rögtön elszégyellem magam, és
elmotyogok egy erőtlen elnézéskérést.
– Gonosszá változtatott kis lény, akit
Halálfej irányít. Megszállja azokat, akikben túl sok a negatív érzelem,
Halálfej rajtuk keresztül akarja megszerezni Katica és Fekete Macska
amulettjét, amelyek segítségével övé lehetne a világuralom.
– Világuralom? Komolyan? Kissé klisés cél,
nem? – hitetlenkedek.
– Senki nem tudja pontosan, mik az igazi
ambíciói, de a világuralom a legkézenfekvőbb megoldás –feleli, miközben a
tarkóját vakargatja – De most, hogy itt van ez a Páva is… – ekkor alig
észrevehetően felcsillan a szeme. Kotorászni kezd az elnyűtt, bőrből készült
táskájában, és egy kis faládikót emel ki belőle.
– Ajándék – közli, majd a terepmintás oldaltáskám
zsebébe tuszkolja a dobozt. – Remélem, nem bánom meg – mormolja az orra alatt
szórakozottan. Meglepően légies mozdulatokkal suhan el mellettem, akár egy
könnyed nyári fuvallat. Mikor hátranézek, a sikátor már üresen tátong mögöttem.
Borzongás fut végig a gerincemen. Vajon mennyi az esélye annak, hogy ha kinyitom
ezt a ládát, felrobban az egész város? Végül úgy határozok, hogy a kíváncsiságom
károsabb hatással lehet rám, mint egy tenyérnyi méretű doboz tartalma, és mivel
a kis tárgyat a fülemhez emelve nem hallok belőle kiszűrődő gyanús ketyegést, óvatos
mozdulattal felpattintom a szépen faragott fedelét. Egy érdekes alakú –
leginkább rókafarokhoz hasonlító – medál néz vissza rám. Na, nem szó szerint,
de ha a pillangónak sötét aurája volt, akkor ez csak úgy ontja magából a fényt
és az életet. Vigyázva emelem ki a ládából, a hozzá tartozó lánccal együtt,
majd egy furcsa késztetésnek eleget téve átvetem a fejemen. A medál úgy simul a
kulcscsontomra, mintha mindig is hozzám tartozott volna.
– Tudjuk le a kötelező köröket – hallatszik
mellőlem egy vékony hang –, ijedj meg, vedd le a nyakláncot, aztán hagyd itt az
utcán, Fu mester úgyis érte jön.
A
parányi, rókaszerű lényt megpillantva akaratlanul is ugrom egyet hátra. Vörös
bundája csapzottan, szerte-széjjel áll, nagy, sárga szemeiben végtelen unalom
ül.
– T-te meg mi vagy? – dadogom meghökkenve.
– Muszáj ezt? Max, róka kwami. Mondanám, hogy
örvendek, de az orbitális hazugság lenne – válaszolja a kis lény nyúzott hangon.
– Figyelj, én sem akarok veled dolgozni, te sem szeretnél spontán szuperhőssé
válni. Csak vedd le a nyakláncot, és tégy úgy, mintha mi sem történt volna.
Hiába beszélek én Fu mesternek, ő nem hallgat rám. Katicával és Macskával
hatalmas szerencséje volt, de én nem vagyok olyan segítőkész, mint Tikki vagy
Plagg. Nincs kedvem összetört szíveket ápolni, önbizalmat építgetni, hogy aztán
végül úgyis meghaljanak vagy depresszióba zuhanjanak. Nekem nincs gusztusom jó
képet vágni ehhez.
– Mi van? – Kezdek pánikba esni. A hangom
legalább egy oktávval feljebb cseng, mint egyébként. Nagy nehezen nyugalmat
erőltetek magamra, és igyekszem megzabolázni vágtázó pulzusom, de Max gúnyos
hangja ismét kizökkent.
– Áh, szóval még lány is vagy! Kiváló. Mivel a
kezdeti sokk még nem múlt el, addig elmesélek neked egy szép történetet. úgyis hamarosan elfeledtetem veled az egészet. Reméltem, hogy mindezt sikerül megspórolnom, de úgy tűnik, mostanában semmi nem alakul a kedvem szerint. Az utóbbi időben Halálfej egyre
aktívabb, ez eléggé leköti Katica és Fekete Macska, Párizs jelenlegi
védelmezőinek idejét. Ez még nem lenne gond, jól boldogulnak vele, de néhány
hete új szuperhős tűnt fel, aki minden valószínűség szerint Halálfejnek
dolgozik. A Páva hipnózissal az uralma alá hajtja az embereket, valószínűleg
sereget toboroz a hősök ellen. Fu mester tart tőle, hogy a dolog előbb-utóbb
nagy méreteket ölt, ezért már napok óta keres valakit, aki alkalmas a Róka
erejére, és megfékezheti a Pávát. Tudod, ez afféle alapdolog: minden amulett
hordozójának van egy másik pólusa: Fekete Macskának Katica, a Teknősnek a Méh,
míg a Pávának a Róka. Ők képesek megfékezni a másikat, de egyben ki is
egészítik egymást. Jó csapatot alkotnak, de ha nem egy oldalon állnak, egymást
győzhetik le a legkönnyebben. A Pillangó másik pólusáról senki nem tud semmit,
éppen ezért számít nagy vállalkozásnak megkísérelni Halálfej legyőzését. A
legenda szerint van egy rég eltűnt amulett, amiről a Nagy Őrző sem rendelkezik információkkal.
Ezért a Pillangó posztja a legalkalmasabb a visszaélésre. Úgy tűnik, te lettél a kiválasztott, de biztosíthatlak, hogy a mester ezen döntését
kizárólag a kétségbeesés szülte.
– Szóval… – kezdem nyugtalanul – Vannak ezek
az amulettek, amik szuperhőssé teszik az embereket. De azt a Halálfej fickót az
övé valamiért gonosszá tette…
– Inkább ő tette gonosszá az amulettet – vág
közbe türelmetlenül Max.
–… és most megjelent ez a Páva – folytatom a
kis kwa…valami megszólalását figyelmen kívül hagyva. – Sürgősen kell valaki,
aki megállítja, ez a Fu mester pedig az első sikátorban szembejövő embert
választotta.
– Biztos látott benned valamit – von vállat
Max. Hirtelen kellemes bizsergést érzek a mellkasomban, amitől pillanatokon
belül lenyugszom.
– Ezt te csináltad? – tudakolom a helyzethez
képest közömbösen.
– Kwami trükk. Nem akarom, hogy infarktust
kapj a rád áramló információtengertől. Most szépen elfogadtad, hogy létezek, nagyobb hisztéria nélkül, sőt,
megkaptad rólunk az alaptudást is. Mint egy aranyos, tömörített fájl a
számítógépen. Köszönd meg szépen!
– Miféle tömörített... – kérdezném, de a
hangom elcsuklik, mert az elmémet képek és szavak kavalkádja kezdi ostromolni.
Hasogat a halántékom, mintha egy vésővel feszegetnék a koponyámat. Amikor a
sajgás alábbhagy, vádló tekintettel meredek Max irányába.
– Azt nem mondtam, hogy fájdalom nélküli. Most
minden lehetséges kérdésedre megkaptad a választ. Nincs több kíváncsiskodás.
Na, térjünk a lényegre, nem akarsz szuperhős lenni, egy legyintés, és
elfelejted az egész mai estét.
Hirtelen ülök fel az ágyban, a rugók megreccsenek az egyenetlen terheléstől. Már megint
ez az álom. Vagy emlék? Az érkezésem éjszakájának képei zavarosak. Egy hete
lakom az André Bourgeois, Párizs polgármesterének tulajdonában álló óriási
hotelkomplexumban. A mai napon kell beköltöznöm a Michel Platini Académie
kollégiumába. Hogy felejthetném el? Max lépten-nyomon emlékeztet rá. Várjunk
csak! Max. Nem álom volt. Az első este képei kezdenek egyre inkább
körvonalazódni előttem. Amikor a kwami megpróbálta kitörölni a memóriám, semmit
sem éreztem, Max tanácstalanul állt a helyzet előtt, véleménye szerint a „trükknek”
– mert erre a varázslat szó elcsépelt és nem megfelelő - működnie kellett
volna, azonban én továbbra is mindenre emlékeztem. A kwami végül arra jutott,
hogy addig kénytelen lesz velem maradni, amíg meg nem találja a módját annak,
hogy sikeresen eltüntesse a fejemből a kéretlen szoftverfrissítést, mert az
nagyon könnyen veszélyessé válhat a hősök számára.
Az eltelt hét alatt megszoktam a vörös
kwami társaságát, és valamilyen szinten ő is megbékélt velem, már ha a csípős megjegyzéseit nem számítjuk. Ennek ellenére
természetesen nem vágyom a felelősségre, hogy a párizsiak jövője múljon rajtam,
így amint Max megtalálja a módszert a teljes törlésre, én boldogan engedem majd
útjára. Jelenleg viszont az a legfontosabb, hogy az öcsémre koncentráljak, és
minél életszerűbben játsszam el Rolandot a Michel Platini Académie falai
között.
Páva érdeklődve pásztázza végig a várost az Eiffel-torony tetejéről. Valami
megváltozott, de fogalma sincs arról, mégis mi lehet az a dolog. Mindenesetre
ezentúl óvatosabb lesz. A messze földről híres megérzései azt súgják, hogy valaki
hamarosan megpróbálja megakadályozni a ténykedéseit.
Köszönöm szépen a prológushoz érkezett hozzászólásokat és üdvözlöm a feliratkozókat! Remélem, nem fogok nektek csalódást okozni, bár még bele (vissza) kell rázódnom az írásba. Nem szeretek a részek után ilyen felesleges szösszeneteket írni, valószínűleg nem is lesz sok, de fontosnak tartottam közölni, hogy a jövő héten vizsgázom történelemből, úgyhogy hétvégén valószínűleg nem lesz új rész.
Mindenkit ölel, Hyacinth
Szia :) nekem nagyon tetszik, jó az alapsztori, és türelmetlenül várom az új részt ;)
VálaszTörlésHali! Örülök neki, és remélem, minél hamarabb tudom majd hozni a következőt :)
Törlés