Chapitre 3

            Bizonytalanul álldogálok a Michel Platini Académie épülete előtt. A kezdeti elszántságom, amit Max, az idegesítő kis kwami fájdalmasan igaz megszólalása óta érzek, kezd elpárologni. A dac és az a tipikus „csak azért is” érzés dolgozik bennem, amikor nagy levegőt véve belököm a súlyos vaskaput.

            Az udvaron kövezett ösvény vezet keresztül, mellette füves focipályák sorakoznak. Egy kereszteződésnél a tábla útmutatása szerint a főépület felé fordulok. A távolban észreveszem a nyitható tetejű, üvegfalú stadiont is. Roland rengeteget mesélt a szupermodern építményről, amelyet Franciaország legjobb futballistáinak Svájc csapata elleni, barátságos meccsével avattak fel valamikor az előző év elején. Az öcsém és anya is részt vettek az eseményen. Roland elbeszélése szerint nagyapa is imádta volna a mérkőzést, a szurkolók ujjongását, és az új pálya természetfeletti csillogását.  Az intézmény vezetősége szintén rendkívül büszke a hatalmas stadionra, annak ellenére is, hogy valószínűleg ennek építési költségei okozták a nagy port kavaró korrupciós ügyet, valamint eltiltást a sportélettől az iskola névadójának és legfőbb támogatójának.

            Egy homokszínű épület elé érek, melynek két szárnyű ajtaján tábla hirdeti, hogy a recepció, a főépület és az igazgatói iroda előtt állok. Nem hagyom magam ismét elbizonytalanodni, határozottan lépek be az óriási hallból nyíló, még nagyobb aulába. A helyiség sarkában lévő pultnál bajszos bácsika üldögél, ódivatú kabátjának felső zsebében különböző színű és formájú tollak sorakoznak.

 – Hé, kisfiú! – kiált fel rekedtes hangon, amikor észrevesz. – Remélem, jó okod van rá, hogy takarodó után erre kószálj! Megint eleredt a Lévesque kölyök orra vére?

 – Nem igazán – válaszolok szégyellősen, de még időben észbe kapok. Az öcsém nem beszélne ilyen elveszetten, amikor éppen az álmát készül megvalósítani. – Új vagyok itt. Eltévedtem, ezért nem értem ide a megbeszélt időpontra – folytatom magabiztosabban. Szemtelennek érzem magam, amikor egyenesen a portás szemébe meredek, de kissé megnyugtat a tudat, hogy Roland is pontosan ezt tenné.

 – Csak nem Roland Fortier? Megnőttél – közli az öreg olyan hangnemben, mintha éppen hivatalos tényeket sorolna – Látom, nem emlékszel rám. A nagyapád is elfelejtett. Tíz évig nem adott hírt magáról, a haláláról is csak az édesanyádtól értesültem a napokban. Tényleg így kell bánni egy régi csapattárssal?

 – Biztosan jó oka volt arra, hogy ne jelentkezzen – kelek automatikusan a nagyapám védelmére.

 – Tessék? – kérdez vissza a portás, ráncos kezét a füléhez emelve. Szóval nem hall rendesen.

 – Lényegtelen – felelem lemondóan és egy fokkal hangosabban – Mit kell tennem?

 – Az igazgató már hazament, úgyhogy a hivatalos papírokat majd holnap elintézed. Vágj át az udvaron, az egyes kollégium ott lesz rögtön, a pályák túloldalán. A folyosón csendben közlekedj, mert már régen elmúlt a takarodó ideje! Itt van a tizenhatos szoba kulcsa.

            A portás útmutatásait követve hamar megtalálom a barnára festett, műanyagból készült ajtót, a rajta díszelgő tizenhatos számmal. A Roland részére címzett felvételi levél szerint minden diáknak külön szobát biztosítanak, ezért is lepődöm meg, hogy amikor a fém kilincshez érek, az ajtó magától kinyílik. Talán a takarító felejtette el kulcsra zárni? A helyiségbe lépve először egy gondosan bevetett ágyat pillantok meg, de amikor a másik sarok felé siklik a tekintetem, levegőt venni is elfelejtek. Ott is egy ágy áll, a jobb oldalival ellentétben a takaró összegyűrve hever a földön, a lepedőn nyitott füzetek és könyvek hevernek teljes összevisszaságban. Az egyik falat a padlótól a plafonig újságokból kivágott, fociról szóló cikkek borítják. Egy fehér ajtó mögül - ami sejtéseim szerint a fürdőszobát rejti - csobogó víz hangja szűrődik ki.  Ez csakis valamilyen félreértés lehet. A portás rossz szobaszámot adott volna? De akkor miért van itt két ágy?

            Még mindig tanácstalanul toporgok a helyiség közepén, amikor néhány pillanat múlva kinyílik a fürdő ajtaja. Egy fekete hajú, magas fiú lép ki rajta, meglehetősen izmos testét kizárólag egy hanyagul a dereka köré csavart törölköző takarja. A döbbenettől még sikítani is elfelejtek, ami jelen helyzetben kimondottan jól jön. A fiú engem észrevéve összeszűkíti sötétzöld szemeit.

 – Te jöttél Jean-Paul helyére? Nem tűnsz túl erősnek – közli, miközben lenézően végigmér. – Raphi vagyok. Mi történt, elvitte a cica a nyelvedet?

 – N-nem egyszemélyesek a szobák? – dadogom zavarodottan. A fiú válasz helyett a hátsó falhoz sétál, és behúz egy vaskos függönyt, ami így elválasztja a két térfelet.

 – Az igazgatóság szerint így már egyszemélyesnek számít. Nem nagyon érdekli őket, hogy a bejárat az én oldalamon, a fürdő meg nálad van. Meg az sem, hogy minden zaj átszűrődik. Élmény volt egy évig Jean-Paul hódításait hallgatni, prémium minőségben. Megtudhatnám a nevedet?

A sokktól elfelejtem, hogy az öcsémként vagyok itt, így a kérdésére automatikusan rávágom, hogy Roni. Amikor észbe kapok, a túl lányos nevet zavarodottan Ronra javítom ki. Ha nagyon csűrjük csavarjuk, akár még a Roland becézése is lehet.

 – Tehát, Ron, pápaszemes vagy? Kontaktlencsében játszol? – faggatózik, de látszik rajta, hogy kizárólag a szakmai részletek érdeklik.

 – Nem – felelem, mielőtt jobban átgondolhatnám.

 – Akkor?

 – Szemüvegben. Nincs olyan kontaktlencse, ami jó lenne. Túl sok dioptria, meg egyébként is irritálják a szemem. Nagyon rossz. Nem is látok semmit a szemüveg nélkül – fecsegek össze-vissza. Miért akarja minden keresztül húzni a számításaimat? Egy szobában kell laknom egy fiúval? Nem mintha ennyire prűd lennék, de ez nagyban növeli a lebukás veszélyét. Valahogy találnom kell egy másik helyet, ahol alhatok.

 – Kíváncsi vagyok, hogyan védsz. Gyere ki a pályára!

 – Most? – kérdezek vissza hitetlenkedve.

 – Mit gondoltál? Holnap kezdődik a tanév, rengeteg dolgunk lesz. Richard edző ragaszkodik az előírt pihenési időszakhoz, ezért szeptember közepéig nem lesz edzés. Csapatkapitányként kötelességem ellenőrizni, hogy a tagok nem bénáznak a pályán. Az én felelősségem, hogy ne vegyünk fel szerencsétlen balfácánokat.

 – Szóval ez olyan, mint egy vizsga? – tudakolom félve.

 – Nem olyan, mint. Az – közli kimérten, majd kivesz néhány ruhadarabot az ágya melletti, régies stílusú öltözőszekrényből. A kék szegélyes, fehér pólót áthúzza a fején, a mozdulat hatására hátizmai megfeszülnek. Különös bizsergést érzek a gyomrom tájékán. Sosem hittem a szerelemben, főleg az első látásra beleesek mézesmadzagos ostobaságban. Véleményem szerint az emberek hajlamosak elhitetni magukkal, hogy szeretik egymást, mert annyira vágynak az irodalomban egekig magasztalt és dicsőített gyengéd érzésekre. A szerelem olyan, mint a betegség: ha bebeszéled magadnak, hogy fáj a torkod, előbb utóbb tényleg elkezd kaparni. Éppen ezért, amíg hasonló helyzetben az álomvilágban élő regényhősnők rögtön a szobatársam karjaiba ájulnának Cupido feltételezett nyilától, én tüzetes belső elemzés után arra a következtetésre jutok, hogy a gyomron csupán jelezni próbálja, hogy egész nap nem ettem semmit, a tíz sárgadinnyés rágón kívül. Rossz szokás. Azonban a tekintetemet továbbra sem tudom levenni Raphi kidolgozott izmairól. Te jó ég, ez a gyerek hobbiból minden nap egy órát fekvőtámaszozik?

 – Mit bámulsz olyan kigúvadt szemekkel? Meleg vagy? – Csak bambán pislogok, fel sem fogom szavainak jelentését. – Atya világ, te tényleg meleg vagy! – állapítja meg, de nem tűnik mérgesnek, inkább csak szórakozottnak. – Ilyen az én szerencsém. Eddig éjjelenként hallgathattam, ahogy tőlem három méterre rámásznak egymásra, most meg félhetek majd, hogy rám másznak. Micsoda fordulat!

 – Állj, állj, állj! – kapok észbe. A szókincsem nem tér vissza rögtön, de kétségbeesetten próbálkozom. – Nem vagyok meleg. Egyszerűen csodálkozom, hogy tizenhármas a mezszámod. Nem hoz balszerencsét? – A színészi beállítottságú agyam gyorsan kapcsol. Ezt kapd ki, Emma néni!

 – Pedig olyan lányos arcod van – ráncolja össze a szemöldökét gyanakvóan.

 – Dehogy! – vágom rá kissé talán túl gyorsan – Az ikerhúgom hibája. Túlságosan hasonlítunk, és én húztam a rövidebbet.

Ez legalább valóban igaz. Roland arca a korához képest tényleg kissé lányos, de kárpótlásul máshol én vagyok pontosan olyan lapos, mint ő. Ez jelen helyzetben kivételesen kapóra jön, elég egy szorosra húzott fűző (igen, ilyesmit még manapság is árulnak), és máris kellően fiúsan nézek ki. A biztonság kedvéért azért nem szándékozom szűk pólókat hordani, tökéletesen megfelelnek majd az öcsém gondosan kiválogatott ingei és mellényei.

 – Aha – Raphi annyiban hagyja a kérdést, de az idétlenül elhúzott hangzói továbbra is kételkedést sugallnak – Ennyi idősen kerültem be ide. Emlékeztető, hogy ha maradni akarok, folyamatosan javulnom kell. Öt perc múlva éjfél, beindulnak a riasztók. Szándékosan húztad ki magad a próbatétel alól felesleges fecsegéssel? Nekem nagyon úgy tűnik.

 – Mégis honnan tudnám, hogy éjfélig mehetünk ki? Most jöttem – válaszolom habozás nélkül. Kezdek belerázódni a magabiztos és kissé flegma öcsém szerepébe.

 – Holnap mindenképpen ellenőrizlek. Az igazgató választásai legtöbbször borzalmasak, de téged az öreg Buday ajánlott be. Ettől függetlenül csak a saját ítéletemben bízom – közli, majd egy mozdulattal teljesen behúzza a bíborszínű függönyt. Még néhány percig motoszkálást hallok, aztán lekapcsolódik a villany.

 – Hé! – kiáltok át idegesen.

 – Alvásra van szükségem – érkezik az unott válasz.

 – De így nem látok.

 – Bocs, az nem az én gondom – feleli Raphi közömbösen. Mi sem leszünk egyhamar legjobb barátok.

            Raphaёl Beaumont üres tekintettel mered a fehér plafonra. Máskor legkedvesebb játékosai képei között megnyugvásra talál, de ezúttal az őt körülvevő újságcikkek sem csillapítják idegességét. Úgy választották ki az új kapust, hogy neki egy szót sem szóltak. Hogy magyarázza ezt meg a többieknek? Egy hajszálon múlt, hogy ne kezdjen el ordibálni Ronnal. Így is belekötött, rögtön az identitásába. De ki gondolta volna, hogy a tizenhármas mezt bámulja olyan áhítatosan? Valami akkor is határozottan furcsa ebben a fiúban.

            Raphi rég megtanulta titkolni az érzéseit, most mégis késztetést érez rá, hogy teljes erejével a falba üssön. Amilyen rozoga, valószínűleg hamarabb törne be, mint ahogy az ujjbegyei vérezni kezdenének. Holnap megmutatja Ronnak, milyen fából faragták. Fiú létére pityeregve menekül majd a megaláztatástól Ha pedig mégis maradna – aminek kicsi a valószínűsége – kénytelen lesz elfogadni. Raphi világ életében korrekt ember volt, és nem most készül ezen változtatni. Hazugságokból bőven jutott neki gyerekkorában.

            Nagy nehezen az ágyhoz botladozom, bár a bőröndöm nagy csattogás kíséretében eldől, melyet a szomszédban aludni próbáló fiú gúnyos horkantással díjaz. Nem baj, megérdemli, hogy ne tudjon miattam elaludni. A zuhanyról és az átöltözésről hamar lemondok, mert, amint megpróbálom kicipzárazni a táskámat, a szemüvegem nagy koppanással a földön landol. Lemondó sóhajjal dőlök be a gondosan elrendezett ágyneműk közé. Valószínűleg elnyom az álom, mert arra riadok fel, hogy nem kapok levegőt. A szemeimet kinyitva végtelen feketeséget látok. A két lehetőség közül, melyek szerint vagy még javában az éjszaka közepén járunk, vagy egyszerűen megvakultam, inkább az előbbire voksolok.

 – Hazug kisasszony! Akció van – hallom meg az irritáló hangot.

 – Hol a szemüvegem, Max? – kérdezem, elnyomva egy ásítást. A vörös kwami fújtatva a kezembe adja az említett tárgyat.

 – A lényeg a következő: – kezd el magyarázni, miközben feltápászkodom – Páva azokat az embereket képes a bűvkörébe vonni, akik lemondanak valamiről. A nagyobb, tartósabb hipnózist, amivel a seregét toborozza, csak teljesen kiüresedett személyeken képes bevetni, magyarul azokon, akik feladják a legnagyobb álmukat. A Miroir elvezet téged a Pávához, afféle kapocs van köztetek.

 – Honnan tudod, hogy a Páva akcióba lépett?

 – Érzem, hogyha a páva kwami átváltoztat valakit. Szintén a kapocs miatt, ha nem vagy a szuperhős alakodban, a Miroir a részemmé válik. A biztonság kedvéért úgy alkottuk meg Fu mesterrel, hogy az ostorod végéhez kapcsolódjon, de a kötés nem elég erős, így könnyen széteshet, vigyázz rá. Ha Páva megszerzi, szörnyű következményei lehetnek, az összes hősre nézve.

 – Az ostorom?

 – A fegyvered. Eredetileg egy fuvola volt, de az előző Róka… nem fontos.

 – Hogyhogy mindenkire következményei lesznek? Nem csak engem tud vele megtalálni?

 – Az a tükör több dologra képes, mint gondolnánk. Saját akarata van, ki tudja, kit választ, kinek áll szándékában segíteni. Ki tudja, mennyire keseredett meg ennyi idő alatt – Az utolsó mondatot már csak suttogja, de a túlcsorduló szomorúsággal teli hangja meglep. Nem gondoltam volna, hogy neki is fájnak dolgok, eddig jelét sem mutatta, hogy lennének érzései. Max várakozásteljesen pillant rám, mire elrebegek egy határozatlan „Változtass át”-ot. A vörös köddel járó émelygést már szinte régi ismerősként üdvözlöm.

            Amikor a homály elpárolog, az öcsém ingét és nadrágját ismét a narancssárga, testhez simuló ruha váltja fel. A látásom kiélesedik, olyannyira, hogy a vaksötét szobában a legkisebb formákat is képes vagyok kivenni. Igyekszem halkan átsurranni a helyiség függönyön túli felére. Hangtalanul osonok az ajtóhoz, a szuszogó Raphira csupán egy futó pillantást vetek.

            A szobatársam nagy szolgálatot tett, amikor akaratlanul is figyelmeztetett a riasztókra, így még időben kapcsolok, és a szűk lépcsőn felfelé veszem az irányt azt remélve, hogy egy nagyobb ablakon keresztül kimászhatok a tetőre. Úgy tervezem, hogy onnan átugrom egy közeli fára, aztán majom stílusban keresztülvágok az udvaron, anélkül, hogy a földet érinteném, de amikor felérek, és megpillantom az övemre tűzött, fekete nyelű ostort, egy másik ötlet körvonalazódik előttem. Ha ez olyan elven működik, mint Katica végtelen jojója, vagy Fekete Macska botja, akkor a segítségével valószínűleg azonnal átjuthatnék a kollégiummal szomszédos, elhagyatott téglagyár udvarára. Meglendítem az ostort, melynek vége az említett épület egyik vasgerendájára csavarodik. Néhány rántás után úgy ítélem meg, hogy a rögtönzött eszköz kellően stabil, és lehunyt szemekkel rugaszkodom el a sötétvörös cserepektől. Fogalmam sincs, mikor lettem ilyen vakmerő, de kimondottan élvezem a veszélyt, és a fülem mellett süvítő szelet, miközben a nagy semmiben suhanok. A gyár első emeletének magasságában landolok egy - az épület mellett felhalmozott - törött téglákból álló kupacon. A lendülettől előre esem, de sikerül letenni a kezemet, mielőtt megszabadulnék néhány fogamtól. Elsőre nem is rossz teljesítmény, csak a bal csuklóm sajog kissé, ami egyébként is abnormálisan gyenge.

            Az ostor végére erősített tükörre pillantva feltűnik, hogy a kis tárgy tompa fényt áraszt. Közelebbről megnézve apró, sötétlila nyilak rajzolódnak ki rajta. Mindegyikük balra, a város központja felé mutat. Rövid mérlegelés után úgy döntök, hogy nem érek rá a szűk sikátorok labirintusában kanyarogni, és a korbács segítségével felugrom egy négyemeletes háztömbre. A Miroir útmutatásait követve szökkenek épületről épületre, egészen addig, amíg a kis szerkezet fojtott hangú pityegésbe kezd. Azt hiszem, közel járok. Az idő kettő óra körül járhat, a város utcáin csupán néhány támolygó részeg botladozik.

            Körbepillantok, de a Párizsra leszálló ködtől nem sok dolgot látok. Fókuszálni próbálok, mire a látásom az éjjeli kamerákéhoz hasonlatos képre vált át. Kicsit megtántorodom, és egy antennába kapaszkodva igyekszem nem elveszíteni az egyensúlyérzékem. Már könnyen észreveszem az előttem elterülő park közepén veszekedő alakokat, valamint a tőlük néhány méterre, a fák alatt megcsillanó, színpompás tollazatot. Leugrom a ház tetejéről, hogy jobban szemügyre vehessem leendő ellenfelemet. Megdöbbenek, amikor felfedezem, hogy Páva fiú. Eddig valamiért rikító körömlakkos, szöszi cicababaként képzeltem el. Mondjuk, így jobban belegondolva, a páváknak kizárólag a hímje színpompás. Nem adok magamnak időt mérlegelni vagy megtántorodni, hogy ismét bezuhanjak a kétségeim tengerébe, inkább még közelebb lopózok. Innen már a fiú öltözete is jól látszik. Különös anyagú, királykék ruhát visel, melynek hátuljából deréktájon káprázatos tollak állnak ki. Fekete hajában élénk, zöldes fényű bóbita díszeleg, arcvonásait hasonló színű maszk takarja.

            A park túloldalán a vita halkulni látszik. Páva megvárja a megfelelő pillanatot, amíg kiszemelt áldozata egyedül marad, majd kibújik a fák takarásából.

 – Eddie Willis, ha nem tévedek. Vagy mondjam inkább, hogy Jacques Bonfils – szólal meg mély, kissé érdes hangon.

 – Honnan tudod? – kérdi remegő hangon a vele szemben álló szőke fiú. Úgy tizenkilenc esztendős lehet, de seszínű szemeiben hosszú évek reménytelensége, és a feladás fájdalma tükröződik.  – Apám küldött?

 – Ejnye, kicsi Jacques, elfelejtetted volna, hogy a név kötelez*? Nem viselkedtél éppen jó fiúként. Amikor dacosan leléptél, nem azt mondtad apádnak, hogy nélküle is híres táncossá válsz? Erre kétes hírű alakoknak közvetítesz drogügyletekben? Mi lett a nagy álommal? Végre rájöttél, hogy értelmetlen? – Páva hangja különös, hipnotikus színezetet kap. Hamarosan lépnem kell.

 – Igen. Nem leszek táncos, hazamegyek, és jelentkezem az egyetemre, ahogy apám akarja – érkezik a vontatott válasz.

 – Szóval feladod? – A fiú szomorú, de határozott bólintása után Páva furcsa mozdulatot tesz, melynek hatására tollai kinyílnak. Valamit suttog, de ilyen távolságból nem tudom kivenni a szavait. Szemei felől királykék, vékony fénycsóva közeledik a kővé dermedt áldozata irányába. Gondolkodás nélkül, a Miroirt magam elé tartva ugrom közéjük, kivételesen stabilan érek földet. A tükör szinte bekebelezi a hipnotikus sugarakat.

            Páva egy pillanatra meglepettnek látszik, de ezt az arckifejezését hamar felváltja egy féloldalas mosoly.

 – Számítottam rá, hogy jön valami. Jó tudni, hogy működnek a megérzéseim – közli elégedetten. – Valentina hogy van? Nem zavarja, hogy kihasználjátok? – mutat a tükör felé.

 – Valentina?

 – Ó, Max nem mondta el neked? Nem lövöm le a poént, érdeklődj a kwamidnál arról, hogy mi történt az előző Rókával. Bár, ha eddig nem árulta el, valószínűleg ezután sem szándékozik. Szívesen csevegnék még, de sajnos mennem kell – közli, amikor a gallérjára tűzött bross villogni kezd. – Most, hogy tudom, itt vagy, azt hiszem, legközelebb én is rákényszerítelek a gyors távozásra. Üzenem Maxnak, hogy aktiválom a védelmemet, remélem, átadod, Vöröske.

 – Nem mész te sehova, Madárka! – Nekirontanék, de hirtelen köddé válik. A távolodó kacagása visszhangzik az éjszakában. Csak ekkor veszem észre az egyik méretes cserje árnyékában kuporgó szőke fiút, aki reszket, mint a nyárfalevél. Amikor közeledni próbálok, nagyra nyílt szemekkel hátratántorodik.

 – Kik vagytok? – dadogja fátyolos tekintettel.

 – A nevem Ro… Róka – felelem, aztán eszembe jutnak Páva szavai – Miért adtad fel a táncot?

 – Nem beszélek erről idegenekkel – jelenti ki távolságtartó hangnemben –, és nem adtam fel. A pillanatnyi kétségbeesés beszélt belőlem. Nem tudom, mit folyik itt, de azt értem, hogy valamiképpen segítettél nekem. Köszönöm – mondja, miközben feltápászkodik a földről és leporolja a nadrágját. Bár tekintete még kissé zavaros, úgy érzem, hihetek neki. – Ne felejts el rám keresni! Néhány éven belül világhírű táncossá válok.

 – Sok sikert – motyogom. Kissé kellemetlenül érzem magam, hiszen nem szoktam hozzá az ismeretlenekkel való társalgáshoz. A fiú azonban valószínűleg járatosabb ebben, mert egy természetesnek tűnő, laza intéssel búcsúzik, majd kifelé indul a parkból, a rózsabokrokkal szegélyezett ösvényen.

            Páva gondterhelten figyeli a távozó Eddiet figyelő, elveszettnek látszó Rókát. Szegény kislány, teljesen új még, de rögtön beleküldték a dolgok sűrűjébe. Nem várhattak volna még vele, legalább egy kicsit? Vöröske veszélyes feladatra vállalkozott, ha megpróbálja akadályozni őt. Talán sikerülne a saját oldalára állítania, de a talán nem elég, biztosra kell mennie. Ezentúl figyelni fogja, ha pedig alkalmasnak találja rá, mindent elmagyaráz neki. Megrázza a fejét. Mégsem mindent. Egy régi ígéret kötelezi a legnagyobb titok rejtve tartására. Felépíthető-e a bizalom, ha a tisztán látást rejtélyek homályosítják? Páva nagyon szeretné megtudni a választ. Mindenesetre – amint Estel feltöltődött energiával – a rendőrségre kell mennie, beszéde van a kapitánnyal.

 – Sajnálom, Vöröske – suttogja bele az éjszakába – De ha harcolni akarsz, nem én fogok először kegyelemért könyörögni.

*A Bonfils vezetéknév franciául annyit tesz, hogy jó fiú(gyermek).

Köszönöm az előző részhez érkezett hozzászólásokat, és köszöntöm az újonnan feliratkozottakat! Ez a rész egy kicsit hosszúra sikerült, a következő valamikor a jövő hét közepe felé várható. Már csak egy vizsga van hátra, utána képes leszek az írásra koncentrálni anélkül, hogy egy idegesítő kis hangocska folyton azt suttogná a fejemben, hogy történelmet kéne tanulnom.

Mindenkit ölel, Hyacinth