2016. augusztus 29., hétfő

Chapitre 8

            A fehérre meszelt plafont bámulva heverek a nem éppen tiszta - mondhatjuk úgy is, hogy elképesztően mocskos - padlón. Amikor a szobába értem, hirtelen hasogatni kezdett a fejem, így jobbnak láttam azonnal leülni, amiből végül egy lusta elterülés lett. Nem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy feltápászkodjak, és az ágyra másszak. Biztos vagyok benne, hogy Raphaёl azért rohant el sebesen, miután felkísért a lépcsőn, mert meg akarta tárgyalni a kirakásomat az igazgatósággal. Hiszen siralmasan teljesítettem, az utolsó védésemkor még az eszméletemet is elvesztettem, ami kisebb sokként ért, hiszen sosem voltam az az ájuldozós típus. Talán mégis meg kéne nézetnem a fejem egy orvossal, de hol találok olyasvalakit, aki nem kérdezősködik?
            Riadtan kapom fel a fejem, amikor a résnyire nyitott ablak irányából türelmetlen köhécselés hallatszik.
 – Te vagy az eddigi legszörnyűbb Róka, hazug kisasszony! Hogyan képzeled, hogy amíg én távol vagyok, te csak úgy veszélybe sodorod magad? – ripakodik rám a besurranó Max, majd kimerülten elterpeszkedik a régies éjjeliszekrényemen.
 – Te meg hol kódorogtál? – tudakolom hitetlenkedve.
 – Megmondtam, hogy nem lógok majd a nyakadon – vágja rá teljes természetességgel, mintha nem viselkednék tökéletesen ésszerűen azután, hogy három napja nyomtalanul eltűnt, azt sem tudtam, visszatér-e még, aztán pedig a szokásos felsőbbrendűségében megjelenik azon szoba ablakában, ahonnan - mellékesen megjegyzem - a lebukás veszélye miatt legutóbb határozottan kitiltottam. – Ki akartam deríteni, hogyan tudnánk elszakadni egymástól, de semmire nem jutottam, viszont Páva addig is dolgozott.
 – Hány áldozat? – kérdezek vissza rosszat sejtve.
 – Talán három vagy négy, nem számoltam – vonja meg a vállát. Az elmémet mérhetetlen harag önti el, ami elhomályosítja a logikus gondolataimat. Ez a kis szörnyeteg az önző indokai miatt hagyta, hogy négy ártatlan ember Páva szolgájává váljon!
 – És még van képed idejönni? – kiáltok rá dühösen.
 – Nem ez a néhány szerencsétlen, hipnózis alatt álló polgár fogja eldönteni a csata végkimenetelét. Valószínűleg már így is sokkal több a Páva uralma alá hajtott személy, mint amennyivel pár felelőtlen szuperhőspalánta képes megküzdeni.
 – Még én vagyok a felelőtlen, amikor te hagytad, hogy három embert megfosszanak a szabad akaratuktól?
 – Ide figyelj, hazug kisasszony! – förmed rám bosszúsan – Te is láttad azt az Aldric kölyköt, semmi baja azon kívül, hogy nincs ínyére Buday folytonos parancsolgatása. Ne aggódj minden pici láncszemért! Ez a bajom a csökkent értelmű emberekkel, sosem látjátok a következményeket! Ezerszer nagyobb problémával kell majd szembenéznünk, ha a hipnotizáltak besorolnak Halálfej magánhadseregébe, és a város ellen vonulnak.
 – Mit is tettél te ez ellen az elmúlt napokban? – kíváncsiskodom gúnyosan – Nem tetszem neked, ezért megpróbáltál eltüntetni a képből.
 – Az ügy érdekében tettem – közli teljes meggyőződéssel – Találnom kell egy alkalmasabb Rókát, aki képes lehet megfékezni a Pávát. Nincs szükségem picsogó tinédzserekre, csak akadályoznak a munkában, és felelőtlenül megöletik magukat.
 – Félsz – vonom le a fejemben körvonalazódó következtetést. – Valami történt ezzel a Valentinával, te pedig nem mersz ismét együtt dolgozni velem, mert kezdesz megkedvelni, és attól tartasz, hogy én is úgy végzem, mint ő.
 – Megkedvelni? Téged? Badarság – Fejét csóválva legyint, de a hangja különösen cseng – Miért érdekelne engem, ha egy hisztis kölyökkel rossz dolog történik? Csak a te hibád lenne, de Valentina más eset volt. Azt megakadályozhattam volna…
 – Mi történt? – A szavak kiszaladnak a számon, mielőtt végiggondolhatnám őket.
 – Még mindig semmi közöd hozzá! – vált újra ellenséges hangnemre, ezzel pedig elveszítem a reményt, hogy valaha is sikerül több dolgot kiderítenem az esetről. Egy másik Róka… Vajon milyen lehetett? Magas és szeplős? Biztosan tűzvörös haja volt, talán világító, élénkzöld szemekkel. A gondolataimba merülve fel sem tűnik, hogy Max éppen hevesen gesztikulálva magyaráz valamit. – Hazug kisasszony, igazán figyelhetnél, ha már olyan felelősségteljesnek hiszed magad!
 – Öhm, miről is van szó? – kapok észbe hirtelen.
 – Éppen azt ecsetelem, hogy Páva itt van az iskolában – közli lesajnálóan.
 – Tessék? – kiáltom, miközben reflexes mozdulattal felpattanok.
 – Az imént még a tetőről figyelte az Aldric kölyök szerencsétlenkedését a focipályán, és láthatóan elégedettnek tűnt magával. Fogalmam sincs, mire készül, de nem tetszett az arckifejezése.
Habozás nélkül adom ki a vörös kwaminak az átváltoztatásomra vonatkozó utasítást, majd immár narancsszínű kosztümben surranok végig a takarodót követően elnéptelenedett, sötét folyosókon. Valószínűleg kínomban elbóbiskoltam a padlón fetrengve, ha már ilyen későre jár. Az utam az első küldetésem során használt lépcsősoron keresztül vezet ismét egyenesen a tetőre, ahol nem várt látvány fogad. Az aprócska gépház mellett álló Páva magába roskadva támaszkodik a korláton, észre sem veszi az érkezésemet. Szemeit szorosan összeszorítja, mintha a fejében keringő negatív gondolatörvény térhódítását próbálná megfékezni. Annyira… sebezhetőnek tűnik, egyáltalán nem hasonlít az undok, veszélyes fiúra, akire előző találkozásaink alapján visszaemlékszem. Egy pillanatra még az is átfut az agyamon, hogy tulajdonképpen nem különbözünk akkora mértékben: az ellenségem összezavarodott, talán valójában nem is akarja végrehajtani ezt az egész hipnózisos seregtoborzást. A sorstársam segítségére sietni akaró részemet legyőzve, a történéseket figyelve megbújom az árnyékban. Nem szimatolok csapdát, de a megérzéseim eddig már többször is kilátástalan helyzetbe csaltak, ezúttal nem kockáztathatok.
            Óvatosan közelebb merészkedem, bízva abban, hogy a gépek monoton zúgása elnyomja a lépteimmel megbolygatott fémhulladék kupac csörömpölését. A számításaim sajnos hibásak, Páva éberen kapja fel a fejét, sötét tekintete éles, akár a borotva. Ennyit a sebezhetőségről. Kissé meglepődöm, amikor anélkül sikerül lebuknom a gépház mögé, hogy észrevenné a jelenlétemet.
 – Ki van ott? – kérdi határozottan. Furcsa ezt a mondatot nem félelemtől remegő hangon hallani. Igazán jól szórakoznék, ha a hatalmas Páva berezelne néhány gyanús nesztől, és vékony egérhangon tudakozódna a zajok forrása felől, de ez természetesen nem történik meg. A királykék ruhás fiú tesz néhány lépést felém, majd beleszippant a levegőbe.
 – Hát itt vagy, Vöröske? Már kezdtem azt hinni, hogy feladtad az ellenem folytatott, hiábavaló küzdelmet – jelenti ki drámaian. Nem válaszolok, ő pedig visszafordul a város pislákoló fényei felé. – Oh, szóval így játszunk? Nem jössz elő? Mára nincs új „áldozatom”, ahogyan te nevezed őket. Minden nyugodt. Vihar előtti csend.
Ezt meg hogy érti? Miféle „viharról” beszél?
 – Tehát továbbra is néma maradsz, bár én biztosan tudom, hogy ott rejtőzöl a gépház mögött. Akár el is mehetsz, ha ma terveznék valamit, nem halasztanám ilyen későre. Minek is magyarázkodom, úgysem bízol bennem. Nem fogsz csak úgy itt hagyni. Meséljek neked?
 – A hallgatásodat beleegyezésnek veszem. Kétszáznál is többen vannak, de mindre pontosan emlékszem. Régebben csinálom, mint Katica és Fekete Macska együttvéve, de Jacques Bonfils volt az első kudarcom. Miattad. Nem esett jól az önbecsülésemnek.
Kell egy kis idő, amíg rájövök, hogy az áldozatairól beszél. Mi célja lehet ezzel? Fékeznem kell magam, nehogy felsikkantsak, amikor eljut az agyamig, hogy milyen számot említett az elején. Kétszáznál is több ártatlant tett a szolgájává!
 – A legtöbben közülük már rég az álmaik megvalósításán dolgoznak. A hipnózis nem úgy megy, ahogy ti gondoljátok. Gyengének kell lenniük, így fel kell adniuk hozzá az álmaikat, de én ezeket a hipnózis után bármikor visszaadhatom nekik. Nem maradnak üresek belül, a parancsaimra várva, ahogy a legtöbben elképzelik. A saját, eddigi személyiségük dominál, az erősebbek még nekem is képesek ellenszegülni, már ha észreveszik a ráhatásomat. Ez a Michel Platini Académie, bizonyosan hallottál már róla. Azt a borostyánszemű kisfiút, Aldricot idehoztam. Focista akart lenni, és most egy lépéssel közelebb van a céljaihoz. Nem állok a rossz oldalon.
Miért meséli el mindezt? Bizalmat akar ébreszteni bennem, hogy aztán könnyedén a földbe tiporhasson? Vagy talán az igazat mondja? Nem, az lehetetlen. A mániákus főgonosz is mindig szentül meg van győződve arról, hogy a jó oldalon áll, valószínűleg itt is ugyanez a helyzet. Páva viszont nem tűnik fanatikusnak… és tessék, megingott az álláspontom. Pontosan ezt akarja elérni!
 – Az arckifejezésedből ítélve nem hiszel nekem. Kár. – Hogyan került mögém? Amikor zavarodottan felé kapom a tekintetemet, egy laza mozdulattal széttárja a színpompás tollait. A szivárvány valamennyi árnyalatának tökéletes kompozíciója ámulatba ejt. A tollkorona szemből nézve igézően fest. Megfordul a fejemben, hogy Páva hipnotizálni akar, de a következő pillanatban hátat fordít nekem, és egy hatalmas ugrással a szomszédos gyárépület egyik poros ablakkeretében terem.
 – Viszlát, Vöröske! – Szórakozottan int, majd eltűnik a sötét éjszakában.

            Egy Maxszal lefolytatott kisebb vita után a vörös kwami belátja, hogy a lebukás veszélye miatt nem tanácsos folyamatosan a közelemben tartózkodnia, így zsörtölődve valamiféle ennivaló keresésére indul. A szobába visszaérve egyenesen szembetalálom magam az íróasztalnál ülő, dühös tekintetű Raphaёllel.
 – Hol voltál? – kérdi bosszúsan. – Megsérültél, pihenned kéne.
 – Neked nem mindegy? Úgyis éppen az igazgatónak ecsetelted a kirakásom miértjeit. – Ekkor veszem észre, hogy az ágyamra ledobott laptopomon villog a zöld lámpa, azaz néhány perccel ezelőtt kapcsolódott ki. Amikor teljesen biztosan nem tartózkodtam a helységben. – Még a gépemhez is hozzányúltál az engedélyem nélkül? – Meg sem próbálom palástolni a felháborodásomat. Raphi tekintetét bűnbánóan a padlóra vezeti, azonban nem válaszol. Feldúltan pattintom fel a laptop fedelét, de csupán az ismerős, „Ez hagymás bab? Nem, krumplis hal.” felirat mellett ínycsiklandozóan festő ételt kevergető Bud Spencer néz vissza rám, amit még a múlt hónapban állítottam be háttérképnek az addigi alapértelmezett téma helyett. Emma néni javasolta, mondván, hogy nem ártana nekem egy kis személyiség. Akkor kivételesen elengedtem a fülem mellett a durva szavait, és tettem, amit kért, azt remélve, hogy a közeljövőben békén hagy. Nagyobbat nem is tévedhettem volna, fogadni mernék, hogy az egész szerepcsere az öcsémmel az ő elvetemült ötletei közül került ki.
 – Egyelőre nem akarlak kirakni – töri meg a szobatársam a kínosan hosszúra nyúló hallgatást – Kíváncsi vagyok, mit hozol ki magadból.
A laptoppal kapcsolatos kérdésemre viszont továbbra sem felel.
 – Szeretnél a szerencsétlenkedésemen röhögni? – kíváncsiskodom gyanakvóan.
 – Nem – vágja rá Raphaёl hitetlenkedve. – Te mindig a legrosszabbat feltételezed az emberekről?
 – Ki is vádolt ferde hajlamokkal rögtön az első találkozásunk alkalmával? – tudakolom gúnyos mosollyal.
 – Már bocsánatot kértem. Egyébként meg nem vagy annyira reménytelen. A reflexeiddel semmi baj, a mozdulataid alapvetően jók, viszont süt róluk a tapasztalatlanság, ami elég érdekes, tekintve a tényt, hogy elméletben jelenleg is edzésben vagy. Ha hosszabb kihagyást követően jöttél volna, akkor még érteném, de így… – gondolkodik el. Megint azzal a furcsa, átható tekintettel mered rám, mintha tudna valamit, ami által a lelkembe lát. Igyekszem a beszélgetést biztonságosabb mederbe terelni, így az első edzések időpontjáról érdeklődöm.
 – Hétfőn kezdünk. Egy hetünk van visszarázódni, aztán pénteken indulunk a provence-i edzőtáborba, ahonnan éppen visszaérünk a keddi első meccsünkre. A svájci riválisunkkal játszunk, szóval nem ártana, ha addig felvennéd a tempót, mert egyébként hatalmasat bukhatsz. Veszélyes csatáraik vannak, és hihetetlenül felkészültek. Miattuk csúszunk le mindig az Ifjúsági Bajnokság dobogójáról.
Négy napos edzőtábor? Kellően kétségbeesett lehet a pillantásom, mert a szobatársam a szemembe nézve először megrökönyödik, majd nagyot sóhajt.
 – Nem kell betojni. Külön, egy személyes szobákban leszünk elszállásolva.
Megkönnyebbülten kifújom a benntartott levegőt, de a következő pillanatban ismét megdermedek.
 – H-honnan? – dadogom értetlenül.
 – Leginkább a közös lakhelyünkre mutatott reakciódból ítélve szűrtem le, hogy ez a gondod. Borzasztóan antiszociális a viselkedésed, Fortier.
Nem tetszik a tekintete. Megint úgy pillant felém, mintha valamennyi titkomat kifürkészhetné, mindössze egyetlen véletlenül elejtett szavamból.
 – Miért pont Provence? Ott nincs nagy forróság ilyenkor? – Raphi a hirtelen témaváltásomra pimasz mosollyal reagál.
 – Sajnos de. Általában a másik, Strasbourg melletti táborban tartjuk az őszi meccsekre való felkészülést, de az ottani épületeket megrongálták az augusztusi viharok, most renoválnak, úgyhogy kénytelenek voltunk áttenni az egészet a tavaszi edzőtábor helyszínére. Készülj fel rá, hogy az edző rögeszméi a csapatépítő feladatok!
Ez esetben valószínűleg rengeteg időt kell majd eltöltenem a szobatársam feszélyező társaságában. Remek. A hanyagul az asztalra hajított, ősrégi telefon hirtelen szaggatott pityegésbe kezd. Raphaёl óvatosan felbillenti a fekete szerkezet tetejét, mire az két darabra esik szét. A fiú káromkodva, de rutinos mozdulattal ismét összeilleszti az ezüstszürke mobilt, majd az újból felvillanó képernyőre pillant.
 – Átmegyek Pascalékhoz, jössz?
 – Nem, mert öhm… – kezdeném a mentegetőzést, de Raphi belém fojtja a szót.
 – Költői kérdés volt – teszi hozzá vigyorogva, majd a vállamnál fogva kilökdös a folyosóra.
 – Éjszaka közepe van! – kiabálom, de a következő pillanatban egy meleg tenyér tapad a számra.
 – Idióta, felvered a fél iskolát! – suttogja. – Nem tűnsz fáradtnak, és egyébként is péntek van. Vagy már szombat, de ez részletkérdés. Viszont, ha felébreszted a felügyelőket, mindannyiunk szórakozása ugrik, szóval leszel szíves befogni.
Különös módon valóban annyira fáradt vagyok, hogy már nem is érzem az alváshiányt. Bölcs döntés lenne lefeküdni, de azt hiszem, átléptem azon a bizonyos küszöbön, amikor még gond nélkül képes lettem volna nyugodt álomra hajtani a fejemet, így kelletlenül bólintok, a fiú tenyere azonban továbbra sem mozdul. Valószínűleg a túlzott fáradtság okozta enyhe bódulat vezérel, amikor játékosan beleharapok a szobatársam kezébe.
 – Te megvesztél! – rázza a fejét rosszallón, miközben tenyerén kirajzolódó piros fognyomokat méregeti. Nem tudom abbahagyni az idétlen vigyorgást, valamiféle furcsa elégtételt érzek. Te jó ég, tényleg aludnom kéne!


Pascalék ajtaja kivágódik előttünk, és egy zavarodott tekintetű, kócos hajú Matthias zuhan ki rajta.
 – Pascal elment valami kajáért, én meg itt maradtam a többiekkel. Kiraktak, mert idegesítette őket, hogy angolt tanulok – magyarázza a tarkóját vakargatva. Kétségbeesett hangjából érződik, hogy alig egy hajszál választja el a teljes pániktól. – Holnap vizsgázom, és még mindig nem dolgoztam ki az összes tételt!
 – Hány hiányzik? – tudakolja a szobatársam.
A szőke fiú feltűnően feszengeni kezd.
 – Hát… nem volt nagyon időm, meg jött ez a szülinapi izé, szóval khm… tíz a tizenötből.
Nem igazán tudom, mit lehetne erre felelni, de nincs is szükség rá, mert a következő pillanatban a neon zöld inges Pascal fordul be a folyosó végén, nyomában a vitatkozó Théoval és Andréval.
 – Mentsetek meg! – kiáltja a göndör hajú, hangjában színlelt félelemmel, majd a rendhagyó igék alakjait soroló Matthias karjai közé veti magát. A szöszi döbbenetében elveszti az egyensúlyát, így mindketten a padlóra zuhannak. Még hogy én fogom felkelteni a felügyelőket!
 – Menj a francba, Matt! Összenyomod a karom! – méltatlankodik Pascal röhögve.
 – A lapockámban van a könyököd! – vágja rá a másik jómadár, miközben elkeseredetten próbál levegőhöz jutni a mellkasára nehezedő test súlya alatt.
 – Az a bordád, te szerencsétlen, a lapocka teljesen máshol van – világít rá a neon inges, majd még intenzívebb hahotázásba kezd.
 – Ott a vállnál, nem? – kérdi az időközben mellénk érkező Théo. Úgy tűnik, a folyosó mocskos padlóján való fetrengés náluk teljesen hétköznapi, mert a szeplős fiú arcán nyoma sincs megrökönyödésnek.
 – Igen. Utálom a biológiát, de ezt még én is tudom – felelem, mivel senki más nem veszi a fáradságod a válaszadásra. – Egyébként André hova tűnt?
 – Bement – bök az ajtó felé bosszúsan –, elege lett az ésszerű indokaimból.
 – Milyen indokok? – kíváncsiskodom.
 – Dianne felkereste, azt akarja, hogy kezdjék újra. Az a kis ribanc képes volt dobni, aztán meg vissza akarja könyörögni magát! A dolgok jelenlegi állása szerint az az idióta pedig meg is bocsát neki. Fel akarom végre nyitni a szemét!
 – Mi a baj ezzel a Dianne-nel?
 – Azon kívül, hogy egy kétszínű boszorkány? Igazán semmi – gúnyolódik keserű mosollyal.
 – Hékás! Én nem tettem ellened semmit! – védekezem kezeimet feltartva.
 – Bocs – nyögi ki nem túl meggyőzően, majd kitárja az ajtót, amelyen vállalhatatlan ábrákkal kiegészített, kopott harminckettes szám díszeleg. – Be kéne mennünk, ha nem akarjuk Sárkányt a nyakunkba az elkövetkező hónapokra.
Ezzel egyetlen probléma van: Dracaena Travert említésére mind egyszerre akarnak befurakodni a keskeny nyíláson, így nekinyomják az igeidők szabályait ismétlő Matthiast az ócska kilincsnek, ami végül az egész folyosón visszhangzó koppanással hullik a padlóra. A lépcső melletti üvegablakban tükröződve látszik, hogy a felügyelő szobájában egy kékes fényű lámpa kapcsolódik fel.
 – Jön! – suttogja Théo, mire a bal szemét fájlaló Raphin kívül mindannyian beverekszik magukat a szobába. Az újabb gondot az jelenti, hogy nagy igyekezetükben az ajtót becsapják az orrunk előtt.
 – Szép kis barátok – morogja a szobatársam, majd a karomat megragadva elhúz a lépcső felé. Késő. A felügyelő lakhelye felől kulcsok zörgése hallatszik. – Máskor is vannak zajok, mi a francért kell épp most kijönnie?
Irányt változtatva a folyosó vége felé rohanunk tovább, ami az ottani hatalmas ablakból ítélve egyértelműen zsákutca. A tornacipőm műanyag talpa minden sebesen megtett lépéskor hangos csattanást idéz elő a négyzetes padlólapokon. Hátrafordulva tanúja lehetek annak, ahogy a felügyelő terjedelmes árnyéka rávetül a lépcsősorra. Legfeljebb öt másodpercünk maradt felszívódni. Egy. Raphi megtorpan, majd elgondolkodik, de arckifejezéséből ítélve a megoldás felfedezése továbbra is túlságosan távol áll. Fogy az idő. Kettő. Immár én is töröm a fejem. A harmadik emeleten vagyunk. Az udvar több pontjára kihelyezett tájékoztató térkép szerint itt Dracaena, a felügyelő lakhelyén kívül öt szoba, és egy szertár található. A betörés az ismeretlen diákokhoz beláthatatlan következményekkel járna, így rá kell jönnünk, melyik ajtó rejti a tárolót. Három. Lépések hallatszanak, a felügyelő hamarosan befordul a sarkon. Négy. Lenyomok egy - a többihez képest kevésbé kopott borítású - kilincset, mire egy takarítószerekkel telepakolt raktárhelyiség tárul elém. Öt. Arrébb lökök egy koszos felmosót, és a pulóvere ujjánál fogva berántom magammal Raphaёlt. A nyitott ajtót épphogy sikerül félig behúznunk, amikor Dracaena Travert nehézkes léptekkel halad el mellettünk. Megkönnyebbülten fellélegzem, azonban - mint néhány pillanat múlva kiderül - túl hamar.
 – A villám csapjon abba a szenilis vénemberbe, hogy már megint nyitva hagyta ezt a szerencsétlen ajtót! – hallatszik a fojtott hangú szitkozódás, majd hirtelen baljós sötétség telepszik ránk.
 – Azt hiszem, bezárt minket – jelenti ki Raphi nyugodtan. A kilincsért tapogatózom, de kellemetlen meglepetés ér: a szertár ajtaja csak kívülről nyitható.
 – És nem szabadulunk, amíg valaki ki nem enged minket – teszem hozzá letörten.
 – Kell lennie egy lámpának. A takarító is lát valahogy, amikor bejön ide.
Megpróbálom kitapogatni a kapcsolót, de ezzel csak azt érem el, hogy egy eldűlő seprűnyél láncreakciót indítva felborít néhány instabilan egymásra helyezett vödröt, melyek megingatják az egyik szekrényt. A későbbiekről nem szerzünk tudomást, mert az utóbbi ledönti a szobatársamat a lábáról. A csöpögős romantikus regények jeleneteihez hasonló pozícióban kötünk ki a földön, az egyetlen hibádzó pont, hogy nem a pehelysúlyú hősnő, hanem az izmos focista kerül felülre. Meg mondjuk Raphaёl tudomása szerint mindketten fiúk vagyunk, így egyértelműnek veszi, hogy semmi gond azzal, ha teljes testsúlyával az egész nap hordott fűző miatt egyébként is enyhülésért könyörgő tüdőmre nehezedik.
 – Milyen kis cingár vagy, Fortier! – csodálkozik el.
 – Hálás lennék – nyögöm ki levegőért kapkodva –, ha leszállnál rólam, mielőtt megfulladok.
 – Ez jelenleg lehetetlen, tekintve, hogy egy komplett cirokseprűkészlet nyom lefelé.
Az ajtó elől ismét léptek zaja hallatszik. Feszült csendben várjuk, hogy elhallgassanak.
 – Azt hiszem, visszament a szobájába – suttogja Raphi néhány pillanat múlva.
            Hajnali kettőkor bennragadni egy lepukkant szertárban, egy - a légzésemet akadályozva - rajtam heverő focista társaságában, egyáltalán nem volt az ez évi terveim között. Te jó ég, mi lesz ebből?

            Ki gondolná, hogy ezen a végzetes augusztusi délutánon valósulnak meg Páva életének legszörnyűbb momentumai? A nap ragyogóan tűz, a tizenéves fiú pedig feszengve álldogál a tizenhármas lakás gondosan bereteszelt ajtaja előtt. Furcsállja Halálfej útbaigazítását, de nem találja a buktatót a tervben. Pedig hogyha egy picikét jobban a dolgok fenekére nézne, megfejthetné, hogy valami igazán borzalmas összeesküvés készülődik a háttérben, amiben ráadásul neki is kulcsszerep jut! A fiaként azonban kötelességének érzi, hogy teljesítse az utasításait, különösen akkor, ha az engedelmessége által Halálfej büszke lesz rá. Olyan ritkán látta boldognak egyetlen élő szülőjét. Sosem viselkedett vele kedvesen, sosem elégedett meg azzal, akivé a fia vált. Mindig felemlegette, hogy túl sok érzés lakozik benne, ennek ellenére Trudy, a drága szomszédasszony, akit szinte már a nagyanyjaként imádott, azt hangoztatta, hogy az érzelmeinek terjedelmes skálája teszi őt különlegessé.
            Az ő ajtajánál áll most, kezében egy tálcányi ropogósra sült süteménnyel, amit Halálfej küldött. Páva lelkére kötötte, hogy ne árulja el az édesség forrását, mert az öregasszony még hatalmas ellenszenvében visszautasítaná. A kisfiú gyomra görcsbe rándul, ha arra gondol, hogy hazudnia kell Trudynak. Az alig hatvan esztendős Gertrud Meyer kisgyermekkora óta az egyetlen barátja és játszótársa volt, hiszen Halálfej a ritka otthon tartózkodásai alatt sem tűrte meg gyermekét a közelében. Páva eleinte megpróbált megfelelni, de a sokadik kudarcánál végül beletörődött a sorsába, és megelégedett a szomszédban lakó, pirospozsgás asszonyság feltétel nélküli szeretetével. Állítólag a nevét is tőle kapta, mert Trudy szerint kisbabaként úgy nézett ki, mint egy, a mennyek végtelen birodalmából alászállt angyal.
            A kisfiú végül elszánt sóhajjal megzörgeti a sötétbarna ajtón függő rozsdás kopogtatót. Később ezerszer átkozza még magát az elhatározásáért. Egymáshoz ütődő láncok csörgése hallatszik, majd a karikás szemű Trudy elnyűtt arca jelenik meg az alig néhány centis résben. Megkönnyebbülten kifújja a benn tartott levegőt, amikor pillantását lejjebb vezetve tekintete találkozik a kisfiú sötétbarna szemeivel.
 – Csak te vagy az, kedvesem? – Az öregasszony idegességét leginkább a feszült helyzetekben előtörő német akcentusa jelzi.
 – Ki más lenne? – kérdezi Páva értetlenkedve, miközben a szűk előtéren keresztül beljebb somfordál az impozánsnak nem igazán mondható nappaliba.
 – Ő – suttogja Trudy átszellemülten. Nincs szükség a pontosításra, mindketten tudják, hogy Halálfejről beszélnek.
 – Ugyan már! Mit keresne Ő itt?
 – Nagyon is sokat – motyogja az öregasszony az orra alatt. A kisfiú nem tulajdonít ennek nagy jelentőséget, az időskorral járó paranoia mellékhatásaként fogja fel. Pedig bár visszakérdezne!
 – Nem értem, miért félsz ennyire tőle. Csak egy kicsit szigorú, nem valami sorozatgyilkos. Egyébként hoztam sütit – Amíg nem feltétlenül muszáj, nem hazudik.
 – Ő készítette? – tudakolja Trudy, világoskék szemeit összehúzva.
 – Láttad már őt valaha is a konyhában? Én sütöttem – közli a fiú egyenesen az öregasszony szemébe meredve. A tökéletesen kivitelezett, kifürkészhetetlen hazugság volt az első dolog, aminek elsajátítását Halálfej szorgalmazta.
 – Akkor jó. – Trudy először csak megszagolja, aztán egy kis darabot harap le, majd szép lassan elmajszolja az aranybarna teasütemény felét, ekkor azonban különös érzés kezdi fojtogatni. Átkozza magát az óvatlanságáért. Persze, semmiféle méreg, nehogy gyanakodni kezdjen, egyszerűen telepakolták mogyoróval, amire köztudottan allergiás. A kedves öregasszony homlokát a kínzó fájdalom ráncai barázdálják. A kisfiú halálra vált arccal mered a továbbra is kezei közt tartott tálcára.
 – Először hívd a… mentőket – nyögi ki Trudy óriási nehézségek árán. A megrázkódtatás hatására még inkább előjön a vaskos német akcentusa, máskor oly könnyed hangzói ezúttal durván csengnek –, aztán… Őt.
Páva kivételesen kérdezősködés nélkül teljesít mindent. Halálfej feltűnően bosszús, amikor kiugrasztja a világméretű tervei mellől, de végül vele tart a tizenhármas lakásba. Az ajtónál elküldi a kisfiút, de ő nem tud uralkodni a kíváncsiságán, így a postaládául szolgáló nyílás fedelét felbillentve leskelődni kezd.
 – Világosan megmondtam, hogy tartsa távol magát tőle, mégis beleültette a fejébe azt a habos világimádó szemléletet. Mit kezdjek egy engedetlen gyerekkel?
Ismeretlen, hátborzongatóan mély tónusban beszél. Páva már megszokta, hogy Halálfej hangja, olykor megjelenése is drasztikus változáson megy át, akár egyik pillanatról a másikra is. Amikor erre rákérdezett, azt a választ kapta, hogy valamiféle amulett egy szerencsés baleset folytán nagyobb hatást gyakorol a hétköznapi énjére, mint eredetileg kellene. Nem mintha a fiúcska megértette volna. Nem mintha bármit is értett volna az őt körülvevő káoszból.
 – Viseld… gondját!
 – Hogyisne! Nem azért hoztam ide azt az anyátlan kölyköt, hogy nevelgessem. Terveim voltak vele, ez a műfogú banya meg személyiséget nevel bele! Hogy lehetne így a segédem? Minden bizonnyal már azt is kikövetkeztette, hogy én kevertem mogyorót a süteményekbe, valószínűleg a szobájában sírdogál. Sírdogál! Az én védencem, ez hallatlan. Maga miatt nem fogom hasznát venni, Gertrud, és már a beköltözésem napján megmondtam, hogy megkeserüli, ha az utamba áll. Ha szerencséje van, a mentők időben kiérnek, de nem esküdnék meg rá. Legközelebb többször is meggondolja visszatér-e ide! Már ha lesz legközelebb. – A hátborzongató kacaja libabőrbe vonja Páva karját.
 – De hát… a fiad…
 – Nem a fiam! Egy otthontalan árva, akihez voltam olyan kedves, hogy befogadtam.
 – De… ő nem… tudja.
 – Persze, úgy kevésbé lenne készséges.
 – Átkozott démon! – Trudy szemeiben gyilkos indulatok tombolnak, azonban ekkor újabb köhögő roham ragadja magával, Halálfej pedig egyszerűen kisétál a lakásból, magára hagyva ördögi terveinek sokadik áldozatát.
            Könnyek. A lépcsőház oszlopai mögé rejtőző kisfiú arcán seregestül csordulnak le a sós cseppek. Nem lehet, ő sosem sír! Szipogva pulóvere ujjába törli a kipirosodott szemeit, majd magában összegez, ahogy Halálfejtől tanulta. Tehát Ő még csak nem is a rokona. Halálfej valamiféle segéddé akarja kiképezni, de Trudy beavatkozásai után nem sok esélyt lát a sikerre, így valószínűleg hamarosan beadja őt egy elhagyatott árvaházba. Ezért nem szerette! Teljesen normális, ha gyűlölik egymást! Kissé megdöbben, amikor szívéről mázsás súly gördül le a felismerés hatására. A belsőjét megszálló üresség ijesztő, ugyanakkor megnyugtató. Mindössze egy dologban biztos: nincs többé keresnivalója itt.
            Gyors döntést hoz. Halálfej sosincs otthon hat óra után. Az addig hátralévő időben összepakol néhány létfontosságú holmit, és amikor Ő távozik, a nehéz táskáját a hátára véve kilopózik. A nappaliban egy pillanatra megtorpan, majd rövid töprengést követően a csomagjába csúsztatja a zsúfolt könyvespolcon díszelgő brosst. Talán el tudja adni, hogy egy kis pénzhez jusson. Halálfej idegenek előtt mindig pótolhatatlan „családi örökségként” hivatkozott a pávatollakat ábrázoló kitűzőre, de a kisfiúnak már fogalma sincs mennyi igaz a befogadója meséiből. A várost elárasztják az aprólékosan kidolgozott ékszer másolatai. Óvintézkedés. Sokkal nehezebb megtalálni az eredetit, ha rengeteg hasonló között keresgélünk, akár egy tűt a szénakazalban. Nem sok az esélye, hogy sikerül tekintélyes összeget kikuncsorognia érte az alvilági kereskedőktől, de néhány kósza euró is jobb a semminél.
            Az utcára kiérve megpillantja a ház előtt parkoló mentőautót, amelybe éppen két egyenruhás alak próbálja behelyezni a hordágyon hánykolódó Trudyt. A tekintetük egy pillanatra találkozik. A kisfiú gyomra görcsbe rándul, a torkában növekvő gombóc alig hagyja levegőhöz jutni. Ez az egész az ő hibája! Soha többé nem hazudik, és betartja az ígéreteit! Akkor nem okozhat ismét katasztrófát. Az ebben a pillanatban születő az esküjét erősnek és megtörhetetlennek érzi.

            A mentősök végül a helyére igazítják a hordágyat, Trudy suttog valamit, ahogy eltűnik a sárga autó belsejében. Csupán a kicserepesedett ajkai mozognak, Páva azonban tökéletesen megérti. Három rövid szótag, ami megpecsételi a fogadalmát: A neve, melyet az egyetlen olyan embertől kapott, akit igazán szeret, egy keresztény mitológiai hős után. Tóbiás útitársa, a szandálos arkangyal, a vándorok védője. Raphaёl.

Hali!
Öhm... szóval... ja, elég rosszul jött ki, hogy ekkora kihagyás után ilyen horderővel bíró részt hoztam, de ilyen az én szerencsém. Jön a szeptember, vissza kell rázódnom az írásba, remélem, menni fog. Annyit mondok még, hogy nem minden az, aminek tűnik, ezt innentől akár az összes rész előtt megismételhetném, de valószínűleg nem fogom. Tartsátok észben!
Minden megmaradt olvasót ölel: Hyacinth

5 megjegyzés:

  1. Drága elkallódott írónő!

    Mivel nem követem az eredeti sorozatot - nem tudom, ott Róka és Páva mennyi szerepet kap, egyszer nézegettem róluk képeket, de ennyi volt -, szóval engem nagyon meglepett a név, amit Trudy eltátogott. De biztos jól olvasta le a szájáról? Páva jó szájról olvasó?

    Jó olvasni, hogy Páva mennyire eltökélt, hogy hiszi a jó oldalon áll, s így nem lesz fekete-fehér az egész, hanem... bizonytalan és kiszámíthatatlan, érződik rajta, hogy tartogat még meglepetéseket.

    Sok sikert kívánok a szeptemberi életbe való belerázódáshoz és remélem, nemsokára olvashatjuk - mi megmaradt olvasók - is a folytatást :)

    üdv, Zsazsi :3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Zsazsi!
      Az eredeti sorozatban Róka és Páva még nem tűnt fel (csak egy Róka-utánzat, meg Páva amulettje az Agreste-ház egyik titkos szekrényében. )
      Sok még az elvarratlan szál, de annyit elárulhatok, hogy Páva jól olvas szájról :)
      Igen, igen Páva eltökéltségének még lesz szerepe (vagy mondhatnám úgyis, hogy a Pávák eltökéltségének, de ez a jelen körülmények között elég zavarossá tenné a történetet... khmm késő :D ).
      Köszönöm szépen a hozzászólásod, valószínűleg gyorsan vissza fogok rázódni, ez nálam általában könnyű. Szerettem volna nyáron is írni, de valami mindig közbejött, így végül úgy döntöttem, szünetelek szeptemberig, amikor visszaáll a időérzékem és kicsit felrázódom a lusta nyári napokból. A következő résszel pedig igyekszem, ahogy csak tudok :)
      Ölel, Hyacinth :)

      Törlés
  2. Áhh, alig várom a folytatást!! Nagyon izgalmasra sikerült, és érdekel mi lesz még itt :D Mint azt te is tudod, imádom az írásaidat, és egyszerűen nem tudok betelni velük. <3
    Béke veled, Tudod te ki vagyok én ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy hozzászóltál, még ha én is utasítottalak :D :)
      Lesz még itt minden... de tényleg :) Na jó, furcsa HP-s shippek nem, az majd a másikban :D
      Persze, hogy tudom <3 Béke veled is!

      Törlés