Három nap. Ennyi telt el azóta, hogy
Max nyomtalanul eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Ennyi ideje kerülöm
el bravúrosan a rám vadászó Raphaёlt, akinek elsődleges céljává vált a nem
létező futballtudásom felmérése. Egyszerűen rettegek attól, hogy kitesz a
csapatból, lerombolva ezzel az öcsém alig elkezdődött karrierjét. Nem vallhatok
szégyent, de mégis mi más lehetne a szituáció kimenetele? Raphival együtt
természetesen a csapattársaimat is elkerülöm, ami nem jelenthet hosszú távú
megoldást. Előbb-utóbb rá kell szánnom magam arra, hogy beálljak a kapuba, és bizonyítsam,
hogy meg tudom csinálni. Mert igenis képes vagyok rá! Kár, hogy nem sok
értelmét látom az előbbi érveknek, ha még én magam sem hiszem el őket.
A Szajna partján fel-alá sétálgatva
próbálom előkeríteni Maxot, de minden igyekeztem hiábavaló: a kis kwami nem
bukkan fel a szólongatásomra, de néhány madarakat etető, idős néni felfigyel
rám, és látványosan odébb húzódnak, amikor feléjük közeledem.
– Micsoda rendbontó, a fél város hallja a
hangját! – sziszegi az egyik a padja lábánál üldögélő pitbullnak – Bezzeg az én
időmben!
Idegesen
fújtatok, de válasz nélkül hagyom a szavait, mert nem hiányzik a veszekedés egy
feltűnően sminkelt, műfogú nyanyával.
Két órányi kétségbeesett keresgélés
után végül csalódottan lehuppanok egy – a széles folyó partjához vezető –
lépcső tetején. Térdemre hajtott fejjel azon gondolkodom, hogy mégis miképpen
keríthetném elő Maxot, amikor a hátam mögül hangos nevetésre leszek figyelmes.
– Hé, itt van az újonc! – kiáltja a társaság
egyik tagja, majd közelebb lépked. Felismerem a másik kapus, Kim arcvonásait,
ennek hatására pedig az a rossz előérzetem támad, hogy a többiek között a
gondosan került Raphaёl is ott álldogál.
– Úgy érzem, menekülsz előlünk, Fortier – a
szobatársam kijelentésével kellemetlen gyanúm beigazolódik –, és mégis ki az a
Max? Úgy ordítottál, hogy még a parkon túli pékségből is hallottuk.
– Egy haverom – hazudok szemrebbenés nélkül –,
megbeszéltünk egy találkozót, de úgy tűnik, elfelejtette.
– Ezért vágsz annyira kétségbeesett képet? –
kérdi egy alacsony, szőke hajú fiú értetlen arckifejezéssel. Mivel nem jut
eszembe értelmes válasz, csupán megvonom a vállam, majd tovább bámulom a folyó
vizében tükröződő épületeket.
– Hagyd! – súgja oda Kim abban a tudatban,
hogy nem figyelek rájuk – Raphi is megmondta, hogy ez a gyökér a fiúkat
szereti, biztosan dobta a szíve választottja, ez a Max gyerek.
Éppen
rájuk ripakodnék, amikor a szemem sarkából meglátom, hogy a szobatársam
figyelmeztető jelleggel tarkón csapja a „másságomat” ecsetelő fiút.
– Már megmondtam neked, hogy csak ideges
voltam, és félreértettem a helyzetet. Szerencsétlen Fortier már így is retteg
tőletek, ne terjesszetek róla hülyeségeket bizonyítékok nélkül!
– Jól van, főnök – morogja Kim gúnyosan –, de
nem hiszem el, hogy pont te hazudtál. Az örök erkölcsösség szobra, Raphaёl
Beaumont személyesen?
– Nem hazudtam – közli Raphi magabiztosan –,
annyit mondtam neked, hogy megbámult, és ebből rögtön arra asszociáltam, hogy
meleg. Ki gondolta volna, hogy a mezemet nézi, könyörgöm? Az már a te egyéni
problémád, hogy gondjaid akadtak az azt
hittem szókapcsolat értelmezésével.
Asszociálni?
Hogy lehet valakinek - aki a kollégiumi híresztelések szerint az utcáról került
be az ország egyik legnevesebb ifjúsági futballcsapatába - ilyen gazdag
szókincse?
– Rendben, értem, én vagyok az idióta, te meg
szokásod szerint a csapat tökéletes üdvöskéje – A felbőszült Kim szinte köpi a
szavakat, majd ideges mozdulattal megigazítja a hátizsákja szíját, és fújtatva
elhagyja a társaságot.
– Mint egy lány, komolyan! – sóhajtja valaki
fáradtan – Miért nem tehetjük ki, Raph? Folyton megsértődik.
– Jó játékost nem küldünk el csupán a nem
kifejezetten kedvező személyiségjegyei miatt – vágja rá a szobatársam. Nem
kifejezetten kedvező személyiség? Ez fel akar vágni? Sajnos a rossz
tulajdonságaim közé tartozik, hogy az ilyesféle helyzetekben képtelenséget
jelent számomra a hallgatás.
– Honnan jön ez a kiterjedt szókincs, Herceg? –
tudakolom, de tekintetemet továbbra is a fodrozódó vízfelszínen nyugtatom.
– Semmi közöd hozzá, Fortier – hallatszik a
kissé bosszús felelet –, és nem megmondtam, hogy ne szólíts Hercegnek?
– Nem, uram! – válaszolok vigyorogva.
– Akkor most mondom! – A szobatársam szája is
fülig érő mosolyra húzódik, amikor észreveszi a hasonlóságot a Bűnvadászok című film egyik jelenetével.
A többieknek természetesen fogalmuk sincs a belső poénról, így hiába várom,
hogy valaki rávágja, hogy „Pedig mondta,
én hallottam!”.
– A Görögtűzbe megyünk ebédelni, te is jössz
újonc? – érkezik a kérdés egy elképesztően göndör hajú, rikító rózsaszín inget
viselő sráctól.
– Jön – jelenti ki Raphi határozottan.
– Nem – közlöm vele egy időben.
– Talán felsőbbrendűnek gondolod magad, hogy
nem akarsz velünk mutatkozni vagy csak szimplán beszari vagy? – kíváncsiskodik
a szobatársam felhúzott szemöldökkel. Erre nem tudok mit felelni, még
megszólalni sem vagyok képes a többiek felől érkező értetlen pillantások
kereszttüzében. Raphaёl öntelt vigyorral pásztázza az arcomat, tökéletesen tisztában
van azzal, hogy a kérdésével sarokba szorított. Végül kényszeredetten megadom
magam, és kelletlenül bólintok.
– Rendben, megyek – motyogom az orrom alatt.
– Megmondtam, hogy rá tudom venni – Raphi
lepacsizik a gallérját igazgató göndörrel, majd hozzám fordul – Az ízléstelen
inges itt mellettem Pascal Vipond, a gyors cselek mestere. Ők pedig itt Pierre,
Théo, Matthias, André és Abdul. Emberek, mint tudjátok, ő itt Ron Fortier, a
lehetséges új kapusunk. Már, ha megfelel a kitételeknek…
– Ne legyél már ilyen negatív, biztosan ügyes,
ha Buday ajánlotta be! – próbál biztatni az alacsony szöszi bátorító mosollyal.
Ő talán Matthias vagy André, nem vagyok benne biztos.
– Szóval, Ron, mióta focizol? – tudakolja a
kreol bőrű, minden bizonnyal arab származású Abdul, miközben elindulunk egy
keskeny, macskakövekkel kirakott mellékutcán. A torkomban lévő, fojtogató
gombóc az idegességtől egyre csak növekszik, de igyekszem lazán válaszolni.
– Egészen régen, körülbelül három éves
lehettem, amikor a nagyapám először kivitt minket a pályára a húgommal.
– A húgod is játszik? Menő csaj lehet! –
rikoltja izgatottan a szeplős Théo. Az arisztokrata vonásokkal rendelkező
Pierre ingerülten csendre inti a mellette haladó srácot, majd szorosabbra húzza
a vállára lógó copfját – Mit csitítasz Citrom, már megint besavanyodtál?
– Hangos vagy, mindenki minket figyel – közli
a hosszú hajú fiú bosszúsan.
– Miért fáj az neked? Hahó, emberek, Pierre
Lavoisier egy savanyú citrom! – ordibálja Théo valamennyi közelünkben
tartózkodó személy hallását veszélyeztető hangerővel.
– Kezdem azt hinni, hogy titokban ügynökként
dolgozol az egyik hallókészülékeket gyártó cégnél! Csend legyen, zenét hallgatok!
– csattan fel a feketét viselő… André? Matthias? Csak most veszem észre, hogy a
szemébe lógó haja alól egy fülhallgató zsinórja kandikál ki.
– Megszólalt a Világutálat is!
– Komolyan fogd be, Théo! André meg kapcsolja
ki egy kis időre a heavy metalt! – szól közbe Raphi. Meglepetésként ér, hogy
utasításainak mindenki habozás nélkül engedelmeskedik: a szeplős a földet
pásztázva elhallgat, a fülhallgatós pedig morogva összetekeri a zsinórokat. Úgy
tűnik, a szobatársam a csapat kapitányaként hatalmas tekintéllyel rendelkezik.
– Íme a hely, ahol a város legjobb gyrosa
kapható, a Görögtűz – jelenti ki ünnepélyesen Matthias, amikor egy teraszos
étterem elé érünk, amelynek asztalain ókori stílusú, vörös alakos vázák
díszelegnek. A kiszolgálópultnál üldögélő karvalyorrú, napbarnított görög az
érkezésünkre felkapja a fejét.
– Á, itt lenni Raphaёl és csapata! Jöhet
szokásos? – harsogja felvillanyozva.
Raphi
hitetlenkedve csóválja a fejét.
– Ugyan már, Seferino. Mind tudjuk, hogy
tökéletesen beszélsz franciául.
– Akcentus jót tesz az üzletnek, vonz sok vevő,
hinni Seferino teljesen görög, főzni jobban.
– Ez a sok vevő elég zakkant lehet – jegyzi meg
Pascal göndör tincseit rendezgetve.
– Seferino-t nem érdekli, amíg mind fizet.
Kedvenc focistáim mit kérnek?
Miután leadjuk a rendelésünket, helyet
foglalunk a pult melletti asztalt szegélyező padokon. A pöttyös terítőre
helyezett, nagyszabású lakomát ábrázoló váza veszélyesen megbillen, amikor Théo
laza mozdulattal felteszi a lábát. A dísztárgy néhány pillanatig baljósan rezeg,
majd teljes tartalma - egy fakó szegfű és az ezt frissen tartó állott víz - a
telefonját nyomkodó André sötét ingjén köt ki. A leöntött fiú lemondóan
végignéz a vigyorgó szeplősön, majd felpattan, és az ajtó felé indul, ahol
Seferino az imént eltűnt: minden bizonnyal erre található a mosdó.
– Végre! Mióta Dianne dobta, annyira rám van
tapadva, hogy nem tudom megszervezni a helyszínt – közli Théo az
ajakpiercingjét harapdálva. Eddig észre sem vettem a kis ékszert, de most
tüzetesebben is megvizsgálom a füstszínű karikát.
– Majd én megcsinálom – ajánlkozik a szöszi
Matthias –, de amúgy küldhettél volna üzenetet is.
– Mattie, drága! – sóhajt fel a szeplős
hitetlenkedve. – Ha elfelejtetted volna, André számítógépes zseni, aki imád
mások telefonján kísérletezgetni. Egy pillanat alatt feltör bármilyen
titkosított beszélgetést, ha úgy hiszi, kihagyjuk valamiből.
– Miről is van szó? – érdeklődöm zavarodottan.
A fiúk úgy kapják felém a tekintetüket, mintha elfelejtették volna, hogy én is
a társaságukban tartózkodom.
– André jövő héten lesz tizenhét – kezd rövid magyarázatba
a velem szemben ülő Raphi. – Bulit tartanánk neki, és felosztottuk a
feladatokat, de nem számítottunk rá, hogy két év harmonikus kapcsolat után
szakít a totálisan punk barátnőjével, így az összes szabadidejét a mi
társaságunkban kívánja eltölteni. Egyszerűen mozogni is lehetetlen tőle,
nemhogy titokban intézkedni.
– Én nyugodtan szervezkedhetnék, nem? –
ajánlom fel automatikusan, de azonnal megbánom az elhamarkodott
megszólalásomat. Elég gondom van mostanában, nincs szükségem arra, hogy egy
titkos parti megtervezése is a nyakamba szakadjon. Szerencsére Raphaёl is hasonlóan
gondolkodik, mert rövid tétovázást követően megrázza a fejét.
– Ne értsd félre, de inkább hagyjuk. Semmi jó
nem sülne ki egy tippelgetések alapján lebonyolított születésnapi
összejövetelből.
– Meg egyébként sem biztos, hogy maradsz addig
– teszi hozzá Pierre gőgös fintorral. – Amennyiben nem felelsz meg, a mi drága
kapitányunk bárminemű lelkiismeret furdalás nélkül tessékel haza.
Ha
ez a fickó továbbra is felfuvalkodott hólyagként viselkedik, hamarosan
elveszítem a türelmem, és ráordibálok.
– Ne akarja már mindenki lelombozni
szerencsétlent! – Az alacsony Matthias arca piroslik a dühtől: úgy tűnik, az ő
határait még az enyémeknél is könnyebb átlépni. – Te meg – pillant izzó
tekintettel a limonádét szürcsölő Pierre-re –, igazán elhagyhatnád ezt az
öntelt hozzáállást, mert torkig vagyok vele.
– Nyugi, méregzsák! – szólal meg az eddig
csendben szemlélődő Abdul feddőn. Eközben nyílik a keskeny személyzeti ajtó, és
a csurom vizes André lép ki rajta, a tálainkkal egyensúlyozó Seferino
társaságában. Az étterem tulajdonosa egy ínycsiklandozóan festő olívabogyós
pizzát dob le elém, a többiek kezébe pedig hússal és zöldségekkel töltött
papírzacskókat nyom.
– Pita elfogyott – jegyzi meg futólag, mielőtt
a pult mögé lépve egy színes magazint kezd el olvasgatni.
– Ez most komoly? – kiált fel Pascal
méltatlankodva – Nem eszem sárgarépát!
– Pedig jó a hajnak – közlöm, miközben a
késemet két olívabogyó között a pizzámba vágom.
– Hm? – kérdez vissza egy méretes húsdarabot
rágcsálva.
– Sok benne az A vitamin, ami megfelelő
mennyiségben jót tesz a szemnek, a hajnak, és a bőrnek – pontosítok
kelletlenül.
– Te ilyen okostojás típus vagy, Ron? –
kérdezi az arrogáns Pierre egyik szemöldökét felhúzva.
– Így is lehet nevezni – Igyekszem annyiban
hagyni a témát, mert fájó pontokat érint: régebben megrögzötten kerestem a
gyógymódot a rohamosan romló látásomra, ekkor magoltam be a legtöbb szemet
érintő vitamin pozitív hatásait és az ezeket tartalmazó élelmiszereket. Azóta
természetesen ráébredtem, hogy a próbálkozásaim hiábavalóak, így manapság már
nem kísérletezek internetes tippek alapján.
– A látást is javítja… – közli a szobatársam,
mélyen a szemembe meredve. Mégis hogyan képes ilyen rövid idő alatt ekkora
mértékben a vesémbe látni? – Mondd csak Fortier, mióta vagy szemüveges?
– Körülbelül tizennégy éve.
– Nem tizenhat vagy? – tudakolja Matthias
kíváncsian.
– De.
– Azta! Akkor már szinte a születésed óta! –
csodálkozik az asztal szélére rakosgatott répakarikákat ellenségesen bámuló
Pascal – Hogy focizol? Kontaktlencsével?
– Szemüvegben. Azt mondja, neki úgy jó – vágja
rá Raphaёl, mielőtt megszólalhatnék.
– Ha őt nem akadályozza, nekem mindegy – A
rózsaszín inges vállat von, majd elhatározza magát. Gyors mozdulattal a szájába
vesz egy kis narancssárga karikát, ezután azonban rágás nélkül, undorodó
grimasszal köpi azt a tenyerébe. – Ez még mindig borzasztó!
A meglepően jó hangulatban elköltött
ebédet követően Théo, André, Abdul és Pierre az egyik belvárosi klubba indulnak
egy előre megbeszélt találkozóra, így négyen sétálunk vissza a kollégiumba.
Matthias félúton a kopott számlapú karórájára pillant, majd pocsék időérzékét
átkozva valamit motyog a hegedűleckéiről, és elrohan az ellentétes irányba.
–
Matt sok oldalú tehetség, legalábbis a túlbuzgó szülei szerint. Egyébként úgy
nyúzza azt a szerencsétlen hangszert, hogy a játéka leginkább a macskák
párkereső nyávogására hasonlít. Én már csak tudom, szobatársak vagyunk –
magyarázza meg a helyzetet a járda szegélykövein egyensúlyozó Pascal. Ez a srác
tényleg hónapokon belül nagykorú lesz?
– A párzási nyavalygást meg ismered, otthon
kilenc macska vár rád – teszi hozzá Raphi elfojtott vigyorral.
– Mind a nővéremé!
– Ezért motyogod azt a részeges álmaidban,
hogy „Cirmi, téged szeretlek a legjobban
a világon!” vagy „Pamacs, te vagy a
kedvencem!”?
– A macskák sokkal kedvesebb lények, mint a
lányok. Ők legalább nem hitegetnek minden szeretet baromsággal – motyogja a
rózsaszín inges fiú durcásan, mire Raphaёl hangosan felröhög.
– Akkor szédíts macskákat, ember!
– Egy szóval sem említettem, hogy nem szeretem
a lányokat.
– Mondod ezt babarózsaszínben – közli a
szobatársam, miközben hátba vágja a másik srácot. – Attól tartok, ebből már nem
mászol ki, haver.
Pascal
megjátszott sértettséggel, ajkát lebiggyesztve fonja keresztbe maga előtt a
karjait, de végül nem tudja elfojtani önfeledt kacagását. Harsányan nevet, mint
egy vidám kisgyermek, én pedig magamban ismét megkérdőjelezem az érettségét.
Időközben megérkezünk a kollégiumba,
ahol a macskákról motyogó Pascal csatlakozik a nagy fenyőfa árnyékában labdát
rugdosó kisfiúkhoz. Raphaёl is megtorpan, és amikor tovább indulnék, a
mellényem nyakánál fogva ránt vissza.
– Ne menekülj, Fortier! – figyelmeztet, majd
magával rángat a focizók közé.
– Beállsz, Raphi? – kérdi reménykedve egy
ijesztően sovány fiúcska.
– Most nem, Dom – válaszolja a szobatársam
sajnálkozva –, meg kell néznem, hogy ez az újonc itt mellettem megfelel-e a
csapatba. Nálad van még a stadioni szertár kulcsa, Pascal?
– Ja – A megszólított srác egy ideig
kotorászik a különös színekben játszó ingjének zsebében, majd győztes
mozdulattal kiemeli és Raphaёl kezébe nyomja az említett tárgyat.
Az óriási pálya méretei ámulatba
ejtenek. Legutóbb, amikor Budayt keresve ugrottam be, nem néztem tüzetesebben
szét, csupán a feladatomra koncentráltam, most azonban a számat is elfelejtem
becsukni a csodálkozástól. Az ég felé törő lelátók leginkább a világversenyek
televíziós közvetítéseiben látottakra hasonlítanak, a négy oldalra felfüggesztett
képernyők pedig még inkább erősítik az érzést, miszerint egy nagyszabású
bajnokság világába csöppentem. A gondosan karbantartott zöld gyepre felfestett
fehér jelzések láttán elfog az aggodalom: Hogyan fogom én ezt végigcsinálni?
Már csupán abban reménykedhetek, hogy a szobatársam mégsem olyan kiváló
futballista. Egy kis szerencsével talán…
Az elmélkedésből egy hihetetlen
sebességgel egyenesen felém száguldó labda zökkent ki, ami elől éppen csak
sikerül elhajolnom.
– Te meg mi a jó eget művelsz? – ripakodom rá
a szertárak folyosójáról érkező Raphira, aki láthatóan kitűnően szórakozik a
bénázásaim sorozatát figyelve.
– Ha nem álmodoznál a pálya közepén, és rögtön
válaszolnál a kérdéseimre, megelőzhetnénk a kellemetlenségeket. Egyébként nem
hittem volna, hogy egy Buday által ajánlott kapusnak ekkora gondot jelent
arrébb ugrani egy gyengébb lövés elől.
– Gyengébb? – kérdezek vissza hitetlenkedve. –
Majdnem levitte a fejem!
– Márpedig ennél általában sokkal erősebbre
sikerül. Készülj fel, nem kíméllek!
A
félelmem egyre növekszik, miközben a neonszínű kesztyűimet igazgatva a bejárathoz
közelebbi kapu felé ballagok. A büntetőponthoz érve megpördülök a tengelyem
körül, és érdeklődő tekintettel meredek a távozni készülő szobatársamra.
– Melegíts be, addig szólok valamelyik
kicsinek, hogy jöjjön labdát szedni! – adja ki az utasítást, majd eltűnik a
vörös ajtószárnyak mögött.
Hogyan
szokott egy profi focista melegíteni? – teszem fel magamban a kérdést – A futásból semmi baj nem lehet – döntök
végül, és mérsékelt tempóban elkocogok az oldalvonal mentén a felezőig. A frissen
vásárolt stoplis cipőm széle a megtett lépéseket követően, már-már
elviselhetetlen mértékben nyomódik a bokámba. A szemüvegemet rögzítő pánt
elszorítja a koponyámat, az egyes számmal ellátott, hosszú ujjú mez mindenhol lóg
rajtam - kivéve mellben, ahol borzasztóan szűk - a semmitmondó, fekete rövidnadrágot
pedig még inkább bőnek érzem, különösen a… felsőbb régiókban. Az egyedüli
felszerelés, amivel nincsenek gondjaim az előzőleg gondosan kiválasztott,
sötétkék lábszárvédő. A szobánkba érve Raphi ragaszkodott hozzá, hogy amíg ő
elszalad valamiféle uzsonnáért a konyhára, addig én vegyem magamra a teljes öltözetet,
még Jean-Paul régi, a kollégiumban felejtett mezét is kezembe nyomta, hogy az
éles helyzetekhez hasonlatos körülményeket teremtsünk. Ez egyszer hálát adok az
égnek, amiért az irritáló Max felszívódott: ha meglátna ebben a nevetségesen
festő összeállításban, egy élet sem lenne elég, hogy megállítsam a
gúnyolódásainak véget nem érő áradatát.
Néhány laza karkörzés után
tanácstalanul álldogálok, amíg Raphaёl megérkezik a kantáros farmert viselő
Aldric társaságában. A kisfiú hirtelen feltűnése eszembe juttatja, hogy utána
kell néznem néhány dolognak vele kapcsolatban. Természetesen minden
egyszerűbben menne, ha a vörös kwami végre méltóztatna befejezni az értelmetlen
duzzogást, de nem is viselkednék magamhoz méltón, ha lehetőségem nyílna a
könnyebb utat választani. Aldric durcásan fonja keresztbe a karjait, azonban ő
sem tudja figyelmen kívül hagyni a stadion elképesztő méreteit. Az ajtón
belépve ámulatában kissé megtorpan, de hamar túlteszi magát a kezdeti sokkon,
és unott tekintettel halad tovább.
– Én lövök, te megpróbálod kivédeni, Aldric
pedig visszahozza nekem a labdákat – vázolja fel a szobatársam röviden –
Könnyűvel kezdünk messziről.
Bemelegítésként
ugrik néhányat, majd elhelyezkedik a felező vonalon túl. Ez most viccel? Eltalálja
onnan egyáltalán a kaput? A magamban feltett kérdésemre hamar határozott választ
kapok egy felpattanó valami képében, ami elsüvít a fülem mellet, és a háló
közepébe vágódik.
– Figyelj oda, Fortier! – kiáltja Raphi
indulatosan. Ezúttal közvetlenül a felező vonalra helyezi a labdát, majd néhány
lépést hátrál. A tekintete ide-oda cikázik, de hamarosan megállapodik a bal
alsó sarokban. Ezen lövését sikerül blokkolnom, ahogy az ezt követő néhányat
is. Már éppen bizakodni kezdenék, amikor Raphaёl feltűnően bekeményít, így
esélyem sincs ellene, a hihetetlen sebességgel száguldó labdák egytől egyig a
hálóba kerülnek. A szobatársam arckifejezése percről percre dühösebbé válik.
– Mégis hogy gondolhatod magad idevalónak, ha
még ezt sem tudod kivédeni? – ordibálja a tizenegyes pontról – Utolsó
lehetőség: ha nem megy, repülsz!
Mit
művelek? Gondatlanul elveszejtem az öcsém álmát? Nem tehetem meg! Ki kell
védenem! Pontosan bemérem a közelről ellőtt labdát: sebességével talán még
engem is képes lenne magával sodorni, de nem hagyhatom cserben Rolandot.
Karjaimat az arcom elé kapva ugrom előre, hogy elérhessem, mielőtt egyáltalán a
háló közelébe juthatna. A mozdulatot követően pedig… teljes sötétség.
Hogyan gondolhatta, hogy Roland Fortier esetleg képes
lehet arra, hogy a csapat tagjává váljon. Egy utolsó kategóriás, falusi meccsen
talán megfelelőnek bizonyulna a védekezése, de a Michel Platini Académie nem az
alsó körökben mozog. Fortiert még a bénácska belga együttes legügyetlenebb csatára
is a földbe döngölné!
Raphaёl természetesen nem gondolta komolyan ezt az utolsó
lehetőség dolgot. Biztos benne, hogy Ron nem fogja kivédeni a lövését. Az enyhe
csodát jelentene, olyat, amire még a veszélyesen éles szemű Jean-Paul képességei
sem bizonyultak elegendőnek. Ehhez olyan fokú bátorságra lenne szüksége, ami a
legtöbb embernek nem adatott meg. Raphi furcsállja a rá törő rossz előérzetet.
Nehogy már ez a reszkető lábú szerencsétlen tegye meg azt, ami a francia
ifjúsági válogatott legkiemelkedőbb kapusának is nehézséget jelentett!
Raphaёl egy jó méternyit előrébb helyezkedik - jobb
félni, mint megijedni -, majd ismét hátrál. Nagy levegőt véve indul a vonal elé
helyezett labda felé, ezután pedig hihetetlen erővel rúg bele. Talán ez az
eddigi legjobb lövése. Raphi elégedetten figyeli a bal felső sarok felé száguldó
labdát. Leírhatatlanul megdöbben, amikor az elsuhanó tárgy útját egy előre
ugró, alacsony alak állja el. Fortier kiteszi ugyan a kezeit, de az ütközés
ereje azokat is az arcába vágja. A labda végül kipattan, Ron pedig tarkóját a
kapufába ütve ér földet.
– A francba! – szitkozódik Raphaёl feldúltan, miközben odarohan az
eszméletlenül heverő kapushoz. – Ez az idióta újonc! Aldric, hozd ide Budayt, mert
nem tudom, ilyenkor fel lehet-e emelni az embereket! Lehetséges, hogy csak
ártanék vele.
A kisfiú felfogva a
helyzet súlyosságát, nem rója fel a durva hangnemet, és szó nélkül
engedelmeskedik az elhadart parancsnak.
Raphinak fogalma sincs, mi a teendő, ha valaki az ő
hibájából fekszik a lábai előtt ájultan. Vajon a fejét ért ütés tette, vagy még
a becsapódó labda? Minden egyszerűbben menne, ha Fortier nem viselkedett volna
valóságos bolondként. Tökéletesen látszott, hogy az a labda túl nagy erővel
közelít, miért ugrott mégis elé? Eddig nem tűnt úgy, hogy valóban szeretne a
csapat tagjává válni, de ez a tette gyökeresen megváltoztatja a tapasztalatokból
levont következtetéseket.
Raphaёl sosem viselkedett logikusan stresszhelyzetekben:
ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy tizenhárom évesen pénz és bárminemű
felszerelés nélkül szökött meg otthonról egy vitát követően, melynek ráadásul
kizárólag a szemlélője, nem pedig résztvevője volt. Ezúttal sincs másként:
rövid habozás után megállapítja, hogy Ron nehezen lélegzik, valamint rendkívüli
módon izzad, így gondolkodás nélkül hámozza le róla az egyes számmal díszített
mezt. Rögtön észreveszi, hogy valami nem stimmel, de csak rövid merengés után
válik számára világossá a dolog mibenléte.
Az első találkozásuktól kezdve sejtette, hogy valami
nincs rendjén az újdonsült szobatársával kapcsolatban, a határozottan nőies
idomokat rejtő fűzőt megpillantva pedig gyanúja bizonyítást nyer. Tehát Roland
Fortier valójában lány… Érdekes módon Raphi egy csipetnyi meglepetésen kívül
semmit nem érez. Még a szokásos dühe sem tör felszínre, ami akkor szokott, ha
valakit hazugságon kap. Ezért tiltakozott hát Ron elszántan a közös szoba ellen,
és ezért bújt ki a közös programok alól: retteg a lelepleződéstől. Mi vihette
rá a színjátékra? Buday Kálmán biztosan nem őt ajánlotta, de akkor ki lehet
valójában? Tulajdonképpen nem hazudott, hiszen sosem említette, hogy fiú lenne…
a kilétéről viszont így sem az igazat mondta. Tényleg mentségeket keres neki?
A rengeteg kérdés logikátlan lépésre készteti Raphaёlt,
aki gyorsan visszarángatja a mezt az eszméletlen kapusra. Ki kell derítenie az
okokat, egyszerűen gyűlöli az érzést, hogy valamiről nem tud. Addig pedig senki
más nem szerezhet tudomást Ron titkáról, hiszen akkor nagy valószínűséggel semmiről
nem értesülne. Raphi a titkok megtartásában pedig különösen jeleskedik, hiszen
neki is van néhány.
Az első dolog, amit ébredésemkor
észreveszek a fejemet hasogató fájdalom. Próbálom felidézni, hogy mi történt,
de a stadionba lépés óta eltelt percek homályos maszlagként kavarognak az
emlékezetem legmélyén. Lassan kitisztulnak a gondolataim, és résnyire nyitom a
szemem.
Automatikusan felpattannék, amikor
megpillantom az arcomba hajoló Raphi kémlelő tekintetét, melynek az
eredményeként a homlokunk összekoccan, a fejembe pedig még erőteljesebb
fájdalom nyilall.
– Elájultál – közli szobatársam a
nyilvánvalót. Nyugtalanító momentumok sorozatát fedezem fel rajta - kapkodja a
tekintetét, kerüli a szemkontaktust, valamint feszülten gyűrögeti a meze alsó
szegélyét – de mire mindezeket szóvá tehetném, a megszokott, nemtörődöm
mozdulattal vállat von. – Hívtam Budayt.
– Hogy segít az nekem? – értetlenkedek
felhúzott szemöldökkel.
– Ő itt afféle mindenes. Portás, kapusedző, orvos,
szabad idejében kertész… Elküldtem érte Aldric-ot.
– Ne! – Az elmémet elöntő lehetséges
végkifejletek okozta sokktól csupán ennyit bírok kinyögni. Nem lepleződhetek
le! – Akarom mondani – helyesbítek kisvártatva –, erre semmi szükség. Jól
vagyok, csak kicsit szédülök. Majd elmúlik.
Raphaёl
mindentudóan elmosolyodik, mintha pontosan ezt a választ várta volna. Igyekszem
leküzdeni a gyomromat összeszorító kellemetlen érzéseket. Túl ingoványos
talajon járok, közel a lebukáshoz. Csak imádkozni tudok, hogy ne süllyedjek el,
mielőtt az öcsém felépül.
A szobatársam segítőkészen felém
nyújtott karját elfogadva feltápászkodom, majd lehámozom magamról a
kényelmetlen, neonszínű kesztyűt. Ekkor fut be az elkeseredetten festő Aldric
lihegve.
– Nem találom Budayt – pihegi levegő után
kapkodva.
– Nincs is szükség rá, Fortier már jól van.
– Ezért futottam kétszer maratont? – mered rám
vádlón a kisfiú.
– Én nem tehetek róla – teszem fel az izzadt
kezeim védekezőn. Aldric bosszús sóhajjal letelepszik az alapvonalra.
– Ki ez a Páva? – tudakolja a gondosan nyírt,
élénkzöld füvet tépkedve.
– Lényegtelen – mormolom az orrom alatt.
Mindkét fiú érdeklődve fürkész, mire feszengve lesütöm a szememet.
– Kicsoda? – kíváncsiskodik Raphaёl.
– Amikor először meglátott, valami Pávát
emlegetett – feleli Aldric elgondolkodva –, fogalmam sincs, hogy jön ez ide, de
talán rajta keresztül kideríthetném, ki ajánlott be Budaynak.
– Mondom, hogy lényegtelen – hebegem bután –, csak
egy pillanatig összezavarodtam.
Szerencsére
annyiban hagyjuk a témát. Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy hirtelen újabb hazugságokat
kreáljak.
Páva mélyen gondolataiba merülve figyeli a város éjszakai
fényeit. Hová tűnhetett a Vöröske? Talán baja esett? Vagy csupán annyira
megrázta az első kudarca, hogy feladta a kötelességei teljesítését? Ha az
utóbbi igaz, akkor valószínűleg jobb is így, de ha tényleg megsérült… Nem az ő
hibája! Egyszerűen túl erősen fogják az ígéretek ahhoz, hogy beavathassa!
Egyébként sem bízna meg benne.
Három napja nem jelent meg. Három áldozat, akadályok
nélkül. Páva tudja, hogy a jó oldalon áll, és a kettejük közötti konfliktust
pusztán a félreértések okozzák. Meg kéne próbálnia elmagyarázni a szituációt.
Végül is nem sokat veszíthet vele. Érzi, hogy a sötétség már közel jár, és nem
lenne ellenére, ha a Vele való küzdelemben valaki másra is számíthatna.
Nem
fog sikerülni. Ő túl erős, túl fondorlatos, túl megszállott. Páva mindenkinél
jobban ismeri. De próbálkozniuk kell, nem tehetik meg, hogy cserben hagyják az
embereket, Párizst, a világot. Meg kell győznie Rókát. Ez az egyetlen járható
út, még akkor is, ha kénytelen lesz szélsőséges módszerekhez folyamodni.
Remélhetőleg hamarosan ismét találkoznak.
Kedves Olvasó!
Mindenek előtt elnézést kell kérnem tőled az óriási késésért, de kaptam egy negatív kritikát, ami után újra át kellett gondolnom a történetbeli események menetét, meg azért, be kell vallanom, ez egy időre elvette a kedvemet az írástól. A másik, kisebb indokom a foci EB megszállott követése, de ezt inkább nem részletezném. Ha minden a terveim szerint halad (ami nálam nem sokszor jön be) , ezentúl rendszeresen érkeznek majd a részek.
Ölel, Hyacinth