Chapitre 6

                A főépület harmadik szintjének erkélyén álldogálok, kezemben a menzán szerzett, gumi ízű hideg kakaóval figyelem a Párizst hajnali fénybe borító, felkelő napot. Tegnap természetesen elaludtam a hideg padlón fekve, a szobatársam pedig nem igyekezett felrázni, így reggel ötkor arra keltem, hogy a távirányító nyomja a gerincemet, az ajtó alatt beáramló hideg levegőtől pedig szinte már vacogok. Raphi valamikor behúzta a két térfelet elválasztó függönyt, így abba kapaszkodva igyekeztem megtalálni az egyensúlyomat, és kitapogatni, merre hagyhattam el a szemüvegemet. Végül az ágy alatt bukkantam rá, egy vastag rétegnyi por és néhány cukorkás papír társaságában. A szobatársam ekkor már nem tartózkodott a helyiségben, így lehetőségem nyílt nyugodtan lezuhanyozni. Az ebédlőhöz az udvaron elhelyezett térkép vezetett el, itt egy bágyadt tekintetű, szakállas konyhás nénitől sikerült kikönyörögnöm egy vajas pirítóst és egy bögre kakaót a menza nyitása előtt. Nem fűlt hozzá a fogam, hogy tömegben, kíváncsi pillantások kereszttüzében fogyasszam a reggelimet.

            Elmerengve pillantok az Eiffel-torony irányába, de a gondolataim máshol járnak. Hogyan kerülhettem két napon belül ilyen bonyolult, szövevényes szituációba? Miért történik mindez pont velem? Tekintetem a bokámra függesztett medálra vezetem, melyet nagyrészt eltakar a bő farmerom szára. A bajok egy részét ez az alig két centis tárgy okozza. Érdekes módon már nem akarok olyannyira megszabadulni tőle, Pávát meg kell fékezni. Nem hagyhatom, hogy másokkal is az történjen, mint tegnap Aldric-kal. Néhány pillanaton múlt, ha kicsit gyorsabban cselekszem, talán azt is megakadályozhattam volna. A bűntudat keserű hullámai marcangolnak belülről. Mi történhetett a kisfiúval, hova vitte az ellenségem?

 – Fortier! – csattan fel valaki a hátam mögött – Hol csámborogtál a reggelinél? A többiek már tűkön ülve várják, hogy megismerhessenek.

Lassan, kelletlenül fordulok a kérdő tekintetű Raphi irányába.

 – Nincs kedvem a társasághoz. Főleg akkor, ha velük is közölted, hogy meleg vagyok.

 – Oké, bocs. Mérges voltam, és le kellett vezetnem valahogyan – szabadkozik – Jobban jártál úgy, hogy Kimmel ordibáltam, nem pedig veled.

 – Nem gond. Megszoktam, hogy engem itt mindenki lenéz – sóhajtok lemondóan.

 – Pontosan olyan vagy, mint egy hisztis kislány! – ripakodik rám – Nem is próbálsz meg beilleszkedni, nem vagy jelen a közös étkezéseken, kerülöd a többi csapattagot. Így ne várd, hogy befogadjanak! A jó csapat titka, hogy a tagok egyenrangúak, és összetartanak, bármi történjék. Ha közénk akarsz tartozni, bizonyítanod kell, először is nekem.

 – Nos, ez a vizsga dolog… nem biztos, hogy jó ötlet. Nem vagyok túl jó formában. – Próbálok óvatosan fogalmazni, de szavaim még az én füleimnek is védekezésként csengenek.

 – Berezeltél, újonc? A meccsen sem segít, ha közlöd az ellenféllel, hogy kíméljen, mert rossz időszak áll mögötted. Minél hamarabb bele kell rázódnod a munkába. Csak nem lehetsz olyan béna, mégiscsak Buday edző ajánlott! – közli dorgáló hangnemben, az azonban tisztán hallatszik, hogy az utolsó mondattal inkább saját magát igyekszik meggyőzni, nem pedig engem akar biztatni.

 – És ha mégis béna vagyok? – kérdezek rá félve.

 – Ne várd, hogy az önbizalmadat fogom pátyolgatni. Ha nem felelsz meg, repülsz. A csapat szóvivőjeként jogom van ilyen döntést tolmácsolni az igazgatóság felé. Délután a stadion melletti pályán találkozunk, most az edzőterembe megyünk a többiekkel, ha akarod, csatlakozhatsz.

 – Mi van az iskolával? – értetlenkedek.

 – Megnézted te azt az órarendet? Kedden, szerdán és csütörtökön csak a harmadik órától kell jelen lennünk a reggeli edzések miatt. Jössz?

 – Inkább nem – jelentem ki határozottan.

Egy edzőteremben túl sok lehetőségem nyílna arra, hogy rájöjjenek, lány vagyok. Már az öltözőben is gondjaim lennének, a gépek használatakor pedig a fizikai teherbírásom teljes hiánya ejtene kétségbe annyira, hogy hamar elmenjen a kedvem az egésztől. Nem hiányzik, hogy a szenvedésemet a leendő csapattársaim is végignézzék, és nyámnyila szerencsétlennek könyveljenek el. Nem szeretném elrontani a beilleszkedést, hiszen az öcsém jövője múlik azon, hogyan sikerül helytállnom. Nincs sok gyakorlatom a társasági életben, tanácsra van szükségem.

Gyorsan elhatározom magam: a szobába indulok a laptopomért. Amikor visszaérek, az erkélyen már két karbantartó cigarettázik, így jobb lehetőség híján a stadion előtti rózsalugas egyik egyszemélyes, kacifántos mintákkal telefaragott padján foglalok helyet. A hívás indítása után kicsit tovább várakozom, de végül egy fáradt hang szól a mikrofonba, és az öcsém nyúzott arca jelenik meg a képernyőn.

 – Hajnali egy van, zoknifej! Mit akarsz?

 – Beszélgetni – jelentem ki – Ha már miattad vagyok itt, az a minimum, hogy akkor állsz a rendelkezésemre, amikor én mondom.

 – De nem az éjszaka közepén, ember! Hívj reggel, vagy mit tudom én! Leteszem!

 – Meg ne próbáld! Szétszaggatom a Metallica-s pólódat – figyelmeztetem. A fenyegetés hatására Roland barna szemei rögtön éberebbé válnak.

 – Ne mondd, hogy elvitted! – siránkozik.

 – Anya pakolta be. Az összes undorítóan kockás ingeddel, meg stréberes textilmellényeddel együtt. Lehet, hogy rajtad stílusos az összeállítás, de a pápaszememmel úgy nézek ki bennük, mint az univerzum leghatalmasabb lúzere. Nem ez a lényeg – váltok témát –, hogyan szoktak a fiúk egymás között viselkedni?

 – Ez most honnan jött?

 – Emlékeztetnélek, hogy téged kell eljátszanom egy focicsapatnyi ember előtt, és fogalmam sincs, mit tennél egyes helyzetekben.

 – Viselkedj természetesen! – vágja rá gondolkodás nélkül – Ha meg ideges vagyok, elviccelem a helyzetet, az be szokott válni.

 – Nekem nem jutnak eszembe olyan idióta viccek, mint a tieid.

 – Őszintén, hugi, mit gondoltál, milyen tanácsokat fogok neked adni? Semmi értelme nem lenne megtervezni a helyzetet, nem láthatjuk előre a körülményeket. Egyébként is, hulla fáradt vagyok. – Állítását egy mélyről jövő ásítás támasztja alá. – Ki kell aludnom magam, ha fel akarok épülni, leteszem.

 – Rendben, jó éjszakát – köszönök el lemondóan. Csak a vonal megszakadása után jövök rá, hogy továbbra sem osztottam meg az öcsémmel azt, hogy egy fiúval lakom egy szobában. Talán jobb is így, ki tudja, hogyan reagálna.

Kényelmetlenül lézengek a kicsik edzéseinek helyet adó pálya mellet. Nincs merszem bemenni, bár pontosan tudom, hogy előbb-utóbb le kell ellenőriznem, emlékszem-e egyáltalán a labdarúgás alapjaira, melyeket még nagyapa vert a fejembe tíz éve. Jobban tenném, ha most fedezném fel a hiányosságaimat, és nem a jövő heti első edzésen, ahol már a többi csapattag is jelen lesz.

            Ekkor izgatott beszélgetés zajait hallom meg a hátam mögül. Három tíz év körüli, sárga mezes fiú közeledik felém futva, láthatóan élénk csevegést folytatnak valamiről.

 – Ti láttátok Buday új segítőjét? – kérdi az egyik lihegve – Szerintetek ő is bekerül majd a csapatba, mint Raphaёl Beaumont három éve?

 – Nem hiszem – rázza meg a fejét a zselézett hajú – Nem tűnik ígéretesnek. Csak bámul mindenre, mint borjú az új kapura. Raphi a kezdetektől őstehetségnek ígérkezett, csak idő kérdése volt, hogy mikor veszik ezt észre.

 – Honnan veszed ezeket, Alfi? – kapcsolódik be a beszélgetésbe a harmadik, rikító kék szemű is homlokát ráncolva.

 – A nővérem mondta. Ő már csak tudja, fülig bele van esve Raphiba, minden lépését követi.

 – Lila-nak mindenki tetszik, aki a közelébe megy? Egy hónapja még Adrien Agreste-ért epekedett.

A zselézett hajú vállat von.

 – Lányos dolog. A lényeg az, hogy ez az Aldric srác nem tűnik tehetséges focistának.

Várjunk csak, Aldric a neve? Nem lehet, hogy Páva legutóbbi áldozata az, ugye? Csak véletlen egybeesés – Ezzel hitegetem magam akkor is, amikor megtorpanok az előbbi hívás színhelyén, a rózsalugasban. Nem hiszek a szememnek: a kert velem átellenes oldalán, az öreg Buday mellett a tegnapi, aranybarna szemű fiúcska guggol, kezében egy görbe kapával próbálja kitépni a makacs gyomnövényeket az alacsony tuják árnyékából.

 – Ez nekem nem megy! – kiált fel méltatlankodva.

 – Mindent ilyen könnyen feladsz? A futballhoz kitartás kell. Nem is tudom, mi ütött belém, amikor felvettelek – zsörtölődik az öregember.

 – Focista akarok lenni, nem kertész!

 – Te meg… hogy a fenébe kerülsz ide? – szólok közbe dadogva. Az értetlenségemben elfelejtem fékezni a nyelvemet.

 – Neked is jó reggelt, Roland! – köszönt gúnyosan a portás – A fiatalember Aldric, az új segédem. Öreg vagyok én már a kertészkedéshez.

Persze, az ásót már nem bírja megtartani, de a labdát még mindig olyan pontosan rúgja meg, mint fiatalkorában.

 – Ismerősnek tűnsz – közli a kisfiú, miközben gyanúsan végigmér.

Hihetetlen, hogy a gyerekek milyen játszi könnyedséggel fedezik fel az idősebbek számára kevésbé egyértelmű tényezőket. Mielőtt Aldric kimondaná a helyes vagy helytelen következtetéseit, jobb megoldás híján a szájára tapasztom a kezem, és elráncigálom a portás mellől.

 – Hé, kölyök, hova viszed a segédemet? – értetlenkedik Buday felegyenesedve.

 – Beszédem van vele, mindjárt jön – közlöm, hanyagul visszapillantva. Az öregember vállat von, majd folytatja az örökzöld fácskák tanulmányozását. Célirányosan a főépület felé tartok, hiszen ott a reggeli után már biztosan nem lézeng túl sok diák. Félúton a kisfiú mocorogni kezd, így leengedem a kezem, hogy levegőhöz juthasson.

 – Mondhattad volna azt is, hogy kuss, nem muszáj mindig a drasztikus megoldáshoz folyamodni – elégedetlenkedik haragos arckifejezéssel.

– Páva hozott ide? – térek rá azonnal az engem érdeklő témára.

 – Kicsoda? – kérdez vissza értetlenül.

 – Fekete haj, hipnotikus aura, színpompás tollak – próbálom rávezetni.

 – Fogalmam sincs, hogyan kerültem ide – magyarázza – Minden emlékem olyan zavaros. Reggel felkeltem, zajt hallottam az ablak felől, aztán képszakadás. A következő tiszta momentum az, hogy az iskola udvarán állok Buday úrral, aki a virágágyások elhanyagoltságára panaszkodik.

 – De miért hozta őt ide? Nem az az érdeke, hogy feladja? Ha ilyen közel van az álma, lehetetlen, hogy meg se próbálja véghezvinni. És miért esett ki egy egész napja? – motyogom az orrom alatt. A kisfiú valószínűleg nem hallja meg a szavaimat, mert folytatja a mesélést.

 – Amikor az elmúlt órákról érdeklődtem, Buday úr azt mondta, egy ismerőse ajánlott be segítségnek, és ha jól teljesítek, megtanít néhány cselre, talán még a csapatba is bevesznek. Világhírű focista leszek!

És mindenáron szeretett volna világhírű focista lenni, de sajnos a nyomornegyedbe született – Páva szavai visszahangzanak a fejemben. Ez a szituáció egyre zavarosabb. Ha már hipnotizálta, miért törődne vele? A kis Aldric a jótettei nélkül is a szolgájává vált. Miért akarja mégis, hogy tovább lobogjon benne az álom tüze? Sőt, egyre inkább biztos benne, hogy képes megvalósítani. Ennek az egész abszurd helyzetnek semmi értelme!

 – Talán találkoztam ma veled? Tudod, mi történt? – kérdi a fiúcska bizalmatlanul.

 – Nem. Csak láttalak már valahol. Menj vissza Budayhoz, mielőtt kirak az utcára!

Aldric lassan távozik, de tekintete továbbra is kétségekkel és gyanakvással teli.

            A kisfiúval kapcsolatos gondolataim a kémiaterem leghátsó padjában ülve sem hagynak nyugodni. Vajon Páva kiderítette a valódi személyazonosságom, és azért küldte ki a szolgáját, hogy rajtam tartsa a szemét? Vagy az egész szituációt a véletlenek játéka alakította volna ilyen kilátástalanul? Mi lesz az ellenségem következő lépése, és ami még fontosabb, képes leszek-e őt megfékezni? Hol kódoroghat az az irritáló kis kwami? Lehet, hogy túl messzire mentem a kérdezősködésemmel, de ettől függetlenül nem kéne sértetten elkerülnie, főleg akkor, ha Párizs sorsa múlhat rajtunk.

            Az elmélkedésből a mellettem lévő helyre lehuppanó Chloé zökkent ki. A szőke lány arcán öntelt vigyor ül, feltételezéseim szerint valamit tervez.

 – Az a borzalmas kiscsaj most egy életre megtanulja, hogy ne álljon az utamba – jelenti ki elégedetten, miközben a vörösre lakozott körmeit piszkálja.

 – Mit tettél, Chloé? – tudakolom rosszat sejtve.

 – A kis Mari-t kellemetlen meglepetés éri majd, amikor kinyitja a szekrényét.

Ekkor veszem észre a folyosón végighaladó kékes hajú lányt, aki vidáman cseveg a szemüvegét igazgató Alya-val. A mellettem tollászkodó szöszit karon ragadva rontok ki a teremből, és eredek Marinette-ék után. A lányok megtorpannak a szekrények előtt, a sötétebb hajú éppen kinyitná a sajátját, amikor odakiáltok.

 – Ne! – de ekkorra az apró lakat kattan egyet, és a halvány, bordós színű ajtó kivágódik. Feléjük szaladok, és teljes erőből arrébb lököm az élénken magyarázó lánykát, azonban így én kerülök közvetlenül a megbütykölt szekrény elé, melyből sötétlila festék robban ki, ami teljes egészében beteríti az ingemet, és beleragad a hajamba.

 – Mi a…? – kiáltja Alya hitetlenkedve. Marinette tágra nyílt szemekkel mered rám, majd mindkettejük tekintete a tőlünk néhány méterre tanácstalanul álldogáló szöszire siklik.

 – Az a kis cafka most tényleg túl messzire ment! – rikoltja idegesen a barna hajú, majd ráugrik a továbbra is egy helyben szobrozó Chloé-ra. A szőke lány és Marinette egyszerre sikkantanak fel, az előbbi fájdalmában, utóbbi a rátörő sokktól. A folyosón már gyűlik a tömeg a hajtépést észlelve. A festékes ruhám megtorpanásra készteti a két lányt, amikor egy megfelelő pillanatban közéjük verekszem magam. Ekkora megérkezik Nino és Adrien is, akik a felbőszült bikaként fújtató Alya-t igyekeznek megnyugtatni, míg én a megilletődött, hirtelen rátörő bűntudatát rejtegetni próbáló Chloé felé fordulok.

 – Látod, ez a meggondolatlan bosszúvágy előbb-utóbb mindig visszaüt. Most eldöntheted, hogy megölelsz, vagy mész, és szépen bocsánatot kérsz Marinette-től itt, mindenki előtt.

A szöszi viszolyogva végigpillant az ingemet fedő, már félig megszáradt lila festéken, de nem mozdul.

 – Igazából nincs választásod – helyesbítek – Bocsánatot kérsz tőle, vagy rám ne számíts. A tetteknek következménye van. Következménye kell, hogy legyen.

 – Ennyit számít neked a barátságunk? – rikácsolja hisztérikusan.

 – Nem ér meg neked ennyit a barátságunk? – válaszolok kérdéssel – Az a Chloé, akit én megismertem, és barátomnak tudtam, változtatni akart. Az első lépés, hogy megtanulsz bocsánatot kérni.

 – Bárkitől, de tőle nem! Neki kéne az én megbocsátásomért esedeznie! – Ez az utálat mélyebbről gyökerezik, mint gondoltam. Vajon mi okozhatja? Jobban oda kell majd figyelnem, ha ki akarom deríteni.

 – Miért? Mit tettem ellened? – szólal meg egy gyenge hang a hátam mögül. Nem is vettem észre, hogy Marinette lerázta magáról a sokkot, és csendben hozzánk sétált.

 – Ez az! Még mindig nem érted, senki nem érti! Azok a képek… óriási fájdalmat tükröznek, te meg oda sem figyelsz, elmész mellette, mintha mi sem történt volna!

 – Miféle képek, Chlo? – kérdezek rá a szemébe meredve, de a szöszi csupán felszegi a fejét, és szaggatott mozdulatokkal elvonul a mosdók felé. Egy rikítóan narancssárga hajú, kockás pulóveres lány táskáját félredobva után rohan.

 – Ki ő? – fordulok a továbbra is mellettem álldogáló Marinette felé.

 – A neve Sabrina. Chloé állítólagos legjobb barátnője, de inkább olyan, mint egy cseléd. Ebben az évben külön osztályba kerültek. Egyébként köszönöm, hogy megmentettél, Ron, ugye? – pillant felém hálásan. Amikor bólintok, folytatja – Fogalmam sincs, mi baja van velem, de már kezdem megszokni.

 – Chlo borzasztóan gonosz tud lenni, de igyekszik megváltozni.

 – Én ezt nem teljesen így látom, de ne kezdjünk el veszekedni – közli nagyot sóhajtva – Marinette Dupain-Cheng vagyok, és sajnálom, hogy tiszta festék lettél miattam.

 – Roland Fortier – hazudom szemrebbenés nélkül. Kezdem megszokni, hogy az öcsémként mutatkozom be –, és nem a te hibád. Az én döntésem volt, hogy odaugrok.

Ekkor Nino, Adrien és az incidens óta sokkal nyugodtabb Alya lép oda hozzánk. Marinette feltűnően feszengeni kezd, és igyekszik nem Adrien-re pillantani. Tényleg fülig bele van esve.

 – Jól vagy, csajszi? – kérdi aggódva a barna hajú lány.

 – Ezt inkább Rontól kérdezhetnénk, szerencsétlen ingjéből az életben nem fog kijönni ez a szilvaszínű förmedvény – közli Marinette ajkát biggyesztve.

 – Ő fiú, biztos nem tojt be egy kis festéktől, ugye, haver? – pillant rám Nino.

 – Ja, nem, de el kell majd beszélgetnem Chloéval ezekről a kirohanásokról.

 – Hagyd csak rá! Egy elkényeztetett kis liba, aki mások szerencsétlenségétől boldog – fújtat Alya – Adrien is a barátja volt, de hamarosan rájött, hogy nála itt az iskolában mindenki jobb társaság.

 – Szüksége van valakire, aki visszarángatja a földre. Nagyon elszállt, amióta utoljára találkoztunk.

A szőke fiú ekkor kitör a szótlan töprengéséből, és megvilágosodott arckifejezéssel pillant rám.

 – Te az a Fortier fiú vagy, aki Roni szerint úgy utálta Chloé-t!

 – A húgom túloz – jelentem ki. A francba, miért van ilyen jó memóriája? –, tényleg nem volt fényes a kapcsolatunk, de azóta kibékültünk. Barátok lettünk.

 – Hogy van Véronique? Bírtam azt a lányt, kár, hogy elköltöztetek – E szavak hatására Marinette arcára kiül a féltékenység, de ezt úgy tűnik, rajtam kívül senki sem veszi észre.

 – Jól van, ő Kanadában maradt a szüleinkkel. Színésznek készül, Emma nénikénk iskolájába szeretne járni.

 – Pont ő? Pedig megesküdtem volna rá, hogy focista lesz. Néha már engem is kihozott a sodromból azzal, hogy mindig focizni akart. Tehát ez végül a te álmod lett? – kérdi mosolyogva.

 – Valami olyasmi.

A beszélgetést az első óra kezdetét jelző csengő fülsértő berregése szakítja félbe. Gyorsan a férfi mosdóba rohanok, és az egyik fülkében átveszem a testnevelés órára behozott fehér pólómat, valamint több-kevesebb sikerrel megkísérelem kimosni a lila festéket rövid tincseim közül.

            Raphi csak tizenöt perc múlva toppan be, magára vonva ezzel a különös hajú Ms. Mendeleiev haragját, és megkapva a lehetőséget, hogy a tanévben először adhasson számot a tudásáról a másodfokú egyenletek témakörében. A fiú lazán felelget, még a legbonyolultabb kérdésekre is tömör, de helyes válaszokat ad. A tanárnő végül bosszús sóhajjal a helyére küldi, azaz mellém, ugyanis Chloé a vitánk óta nem kér belőlem, és átköltözött az első padba.

 – Helló újonc, hallom, játszottad a gáláns lovagot, és Marinette segítségére siettél. Kár, hogy lemaradtam róla – suttogja nekem, miután kényelmesen elhelyezkedik a támla nélküli irodaszéken. – Mondjuk, a bunyót is szívesen megnéztem volna. Itt volt az ideje, hogy valaki helyre tegye Chloé-t. Bocsánat, hercegnő őfelségét.

 – Mondja az, akit mindenki Hercegnek szólít a háta mögött…

 – Komolyan mondom, hogy nem engedlek a csapatomban játszani, ha te is így fogsz hívni – jelenti ki.

 – A csapat nem a tiéd. Egyébként is, örülj, hogy azt a szerencsétlen kutyát nem Morzsinak, vagy Vacaknak hívták. A Herceg becenév egész hízelgően hangzik – bizonygatom vigyorogva. Örülök, hogy a szobatársamon is találni fogást. Ezentúl biztosan Hercegnek fogom szólítani.

 – Valami Agreste-féle elkényeztetett szépfiúnak talán igen, de nekem nem.

 – Dehogynem, Hercegem.

 – Fortier! Beaumont! Jól szórakoznak ott hátul? – csattan fel Ms. Mendeleiev idegesen. Szégyenkezve lehajtom a fejem, de Raphi szemtelen mosollyal bámul vissza a minket vizslató tanárnőre. – Ha olyan jól érzik magukat, nyilván már mindent tudnak az aranymetszésről. Legyenek szívesek a következő órán tíz perces prezentációban bemutatni ezt a csodálatos jelenséget a diáktársaiknak is!

 – De tanárnő, a következő óránk holnap lesz! – kiabálja be méltatlankodva a ceruzája végét rágcsáló Nino. A többi osztálytársunk egyetértően bólogat, de Ms. Mendeleiev csupán legyint egyet.

 – Talán a többiek is szeretnének prezentációt készíteni? Nem? Nagyszerű, akkor akár folytathatjuk is az órát. A relatív prímek olyan egész számok, melyeknek legnagyobb közös osztója egy. Ezeket használjuk például…

            Az órák után – mivel Raphi teszteléseit elkerülendő nem szándékozom visszamenni a kollégiumba - úgy döntök, megpróbálom előkeríteni Maxot. Azonban fogalmam sincs, merre lehet az az apró szörnyeteg, vagy egyáltalán hogyan fogjak bele a felkutatásába. Merre kódoroghat? Van valami varázsszó, amire muszáj megjelennie? Tanácstalanul szobrozom az iskola épülete előtt, amikor megpillantom a Szajna túlpartján sétáló Chloé-t. Már az is meglep, hogy a szőke lány valahova nem az apja hófehér limuzinjával viteti el magát, az pedig csak tetézi a helyzetet, hogy hóna alatt egy rajztáblát és egy narancsszínű, Micimackós mappát tart.

            Szapora léptekkel halad, és tekintetét ide-oda kapkodja: nem szeretné, hogy észrevegyék. Ez a tény kíváncsivá tesz, így táskámat a vállamra kapva, diszkréten követem őt. Egy díszes homlokzatú, régies épület nyitott kapuja előtt torpan meg. Keskeny, sötét folyosó vezet a különböző növényekkel beültetett belső udvarba, melynek középső, betonozott részén műanyagszékek és festőállványok sorakoznak. Az ülőhelyeket hozzám hasonló korú diákok foglalják el, velük szemben pedig egy alacsony, kissé duci nő áll, sötétbarna hajába ősz tincsek vegyülnek.

 – Szervusz, Annie – köszönti az érkező lányt. Valami bűzlik itt: Chloé Anastasie Bourgeois sosem használja a második nevét.

 – Jó napot, Elvire kisasszony – motyogja az orra alatt, majd lepakolja a cuccait egy, a többitől távolabb elhelyezkedő székre.

 – Te meg mit csinálsz itt? – hallatszik a fülem mellől. Ijedtemben megugrok, majdnem lefejelem a fehérre meszelt falat, de sikerül megőriznem az egyensúlyomat. Egy vörös hajú, elképesztően kék szemű osztálytársam pillant rám kérdőn. Úgy emlékszem, a neve valami N betűs: Noah, Nolan… Nathanaёl, igen, ez az!

 – Én… nos… ami azt illeti, Chloé-t követtem – döntök végül az őszinteség mellett.

 – Aha – bólogat, majd megragadja a karomat, és kihúz az oszlopok takarásából.

 – Nathanaёl! – biccent Elvire kisasszony, amikor észrevesz minket – Ki a barátod?

 – Annie-hez jött – mondja a fiú, majd az egyik állvány mellé lépve egyedül hagy engem a kíváncsi pillantások kereszttüzében. Ekkor Chloé is felpillant, tekintete lefagyva állapodik meg rajtam, mintha lebukott volna.

 – Üdvözöllek a rajzszakkörömben – mosolyog rám a nő – Ülj csak le Annie mellé!

Megilletődötten sétálok oda a szöszihez, aki éppen egy színpompás tájképen munkálkodik. Nem gondoltam volna, hogy Chloé ért valamilyen művészethez, de a virágos mezőt ábrázoló rajza határozottan nem rossz. Amikor a lánynak feltűnik, hogy a munkáját bámulom, feszengve lefordítja azt.

 – Nem vagyok jó benne – sziszegi –, de szeretek itt lenni. A szakkörben senki nem bélyegez meg, mert nem érdekli őket, hogy ki vagyok, csak a képeimmel törődnek.

 – Megmagyaráznád a helyzetet?

 – Elvire kisasszony apuci barátja, amióta együtt terveztek meg egy modern művészeti kiállítást. Éppen nálunk járt, amikor magamon kívül voltam, mert mindenki utált az osztályban. Felajánlotta, hogy eljöhetnék megnézni egy szakkört. Mivel ő így szokott szólítani, Annie-ként mutatott be a többieknek, és tetszett az itteni nyugalom, úgyhogy keddenként visszajárok. Ne mondd el senkinek, nem szeretném, ha ezzel piszkálnának!

 – De Nathanaёl is tudja!

 – Igen – bólogat a lány – Amikor először idejött, nagyon megijedtem, hogy elárul, de végül nem szólt senkinek. Valami hallgatólagos megállapodás köttetett köztünk: kölcsönösen nem vettünk tudomást egymásról. Amikor egy rosszabb napomon nagyon megaláztam az osztály előtt, azt hittem, megtöri a hallgatást, de végül nem tette. Én akkor is csak annak az idióta kiscsajnak a szemét akartam felnyitni! Szálljon már le az álomvilágából, és vegye észre, hogy nem csak Adrien Agreste létezik! Vannak nála mérföldekkel nagyszerűbb fiúk is, akik csak utána ácsingóznak, de ő észre sem veszi!

 – Most Marinette-ről beszélsz – ébredek rá hirtelen. – Ezért gyűlölöd annyira?

 – Szörnyen viselkedik Nath-tal! Ha láttad volna a mérhetetlen szenvedést tükröző festményeit, te is megértenéd, de manapság már csak béna képregényeket rajzol. Azt hiszem, Marinette szívével együtt a festészetet is feladta, ami nagyon nem tetszik nekem. Viszont Nathanaёl utál engem, és nem hallgatna rám, hiába ösztönözném a folytatásra. Hagyjuk! – mondja, majd egy lemondó sóhaj kíséretében visszatér az alkotáshoz, én pedig tanúja lehetek annak, ahogy kezei alatt az élénk színekkel tarkított mező lehangolóan szürke, kopár pusztává válik. A kész kép nem tökéletes, de szinte árad belőle a fájdalom.

Ekkor teszem életem egyik legmegdöbbentőbb felfedezését: Chloé Anastasie Bourgeois beleszeretett a furcsa, zárkózott Nathanaёl-be.

Halihó!

Igazából ezt a részt nem teljesen így terveztem, de kicsit elszaladt velem a ló, és így muszáj volt kettészednem az egészet, szóval ebből a fejezetből kimaradt a szokásos dőlt betűs rész. Remélem, hogy tetszik, a visszajelzéseknek pedig nagyon örülök!

Ölel, Hyacinth