Chapitre 5

                Az ostoromat az övembe csúsztatva suhanok végig a háztetőn. A nap már lemenőben van, narancsszínű sugarai sejtelmes hangulatúvá változtatják a párizsi épületegyütteseket. Egy akrobatikus mozdulattal leugrom a járdára. Ezen a környéken csak néhány ember lézeng, a legtöbbeknek fel sem tűnik a jelenlétem, akinek mégis, az pedig valószínűleg különös jelmezes, utcai mutatványosnak néz.

            A Miroir jelzése szerint a Páva közel van, de a kis nyilacskák egyszer csak elhalványulnak, és helyüket lila homály veszi át, mely mintha némely pillanatban egy női arc vonásait rajzolná ki. Minden bizonnyal csupán a képzeletem űz velem csúf tréfát, csontjaimat mégis baljós előérzet járja át. A gondolkodás közben egy forgalmasabb útszakaszra érek. Hirtelen egy koszos ruhás kisfiú ront ki egy rozoga házikó ajtaján.

 – Rendőrök jönnek! – kiáltja. A gyékényeken termékeiket kínáló utcai árusok villámgyorsan összeszedik portékáikat, majd behúzódnak a környező mellékutcák labirintusába. A sarokról sötétkék egyenruhás alakok tűnnek fel, akik egyenesen felém tartanak. A baljós érzéseim egyre erősödnek.

 – Róka, körözött személy, körbevettük, adja meg magát! – hallatszik a mély kiáltás egy hangosbeszélőből. Körözött személy? Mégis mit követtem el? Időm sincs gondolkodni, a rendőrök fegyvereiket célzásra tartva indulnak el felém. Védekezésül magam elé kapom az ostoromat, de rögtön észreveszem, hogy az erőviszonyok nem kiegyenlítettek. Ha mégis sikerülne őket legyőznöm, csak bizonyítékot szolgáltatnék a bűnösségemre… akármivel is gyanúsítanak. Körbepillantva észreveszem, hogy az előbbi kisfiú tanácstalanul mered rám, majd elhatározza magát, és a mellettem lévő omladozó falra mutat. Egy ócska létra vezet fel rajta, a fiúcska valószínűleg azt szeretné, hogy felmásszak rajta, de ez mégis hogyan segítene ki a szorult helyzetből? Nincs időm mérlegelni, jobb lehetőség híján úgy döntök, hogy bízom benne, és felkapaszkodom a rozsdás vasszerkezeten.  A kőfal alig vastagabb két méternél, de a tetején egy nyitott csapóajtót pillantok meg, melyen keresztül a segítőm aranybarna szemei merednek rám.

 – Gyere! – suttogja, majd - miután beugrok a résbe - becsapja a nyílás betonfedelét. Kívülről úgy tűnhet, mintha az épület csupán egy régi, leomlott ház egyik megmaradt oldalfala lenne. A szűk folyosót csupán gyér gyertyafény világítja meg, amely a fiúcska irányából árad.

 – Nem tudom, mit csináltál, de nem tűnsz gyilkosnak, úgyhogy meghúzhatod magad itt, amíg el nem mennek. Aldric vagyok.

 – Róka – válaszolom automatikusan.

 – Hallottam – közli bólintva – Nem bízom benned.

 – Nincs is rá okod. Mindenesetre köszönöm, hogy segítettél.

 – Jó – feleli, majd ruganyos mozdulatokkal eltűnik a folyosó sötétjében. – Ha elhallgatnak a zajok, csak indulj el a másik irányba!

Eszem ágában sincs megvárni, amíg a rendőrség eltűnik a színről, de ezt nem igyekszem a fiú orrára kötni. Amikor a nála lévő gyertya fénye biztonságos távolságba ér, visszaváltozom.

 – Köröz a rendőrség, Max! – motyogom az előkerülő kwaminak idegesen.

 – Csodálatos, az idióta emberek már megint belekavarnak a munkámba! Páva említett valamit a múltkor, amit őméltósága, hazug kisasszony elfelejtett az értésemre adni?

Most, hogy így mondja, tényleg kiment a fejemből szólni Maxnak azon a zsúfolt éjszakán elhangzottakról. Meg kell erőltetnem magam, hogy felidézzem a bűvös aurájú ellenségem szavait.

 – Azt, hogy aktiválja a védelmét.

 – Nem tudtál volna hamarabb szólni? – zsörtölődik Max – Ez az ő műve. Valószínűleg még a feltűnésed előtt hipnotizálta a rendőrfőkapitányt, így az bármilyen parancsának engedelmeskedik. Például felvesz téged a körözési listára. A város tele van rendőrségi megfigyelő kamerákkal, szinte lehetetlen, hogy abban a feltűnően narancsszínű göncben ne vegyenek észre.

 – A Miroir is használhatatlanná vált, amikor már közel jártam – teszem hozzá.

 – Hipnotikus köd – mormogja – Ide figyelj! Amíg a háztetők takarásában haladhatsz, addig ne menj emberek közé, vagy olyan helyre, ahol megláthatnak. Amikor a Miroir elhallgat, az azt jelenti, hogy közel jársz a Pávához. Keress valakit, érintsd meg őt valahogy, aztán mondd azt, hogy „Osonás és beolvadás aktiválva”. Öt perced lesz rá, hogy a másik alakjában megtudd, hol van Páva, és eljuss hozzá, mielőtt visszaváltoznál, és a rendőrök könnyű célpontjává válnál. Figyelj, mert annak az alakját veszed fel, akit utoljára megérintettél, ezért ha így másvalakivel is érintkezel, rögtön olyanná változol, mint ő, tehát az alakváltás nagy tömegben nem ajánlott, mert valakinek feltűnhet, aminek beláthatatlan következményei lennének. Ha ismét saját magad vagy, további öt perc áll a rendelkezésedre, mielőtt visszaváltoznál, ezt a nyakláncod halvány csíkjai jelzik.

 – Nem lenne könnyebb, ha vészhelyzetben egyszerűen visszaváltoznék saját magammá? – tudakolom értetlenkedve. Max fújtatni kezd, sárga szemei dühösen villódznak a félhomályban.

 – Miért vagytok ti, emberek mindannyian ennyire primitívek? A tavalyi biztonságfejlesztési munkálatok miatt az egész belvárost ellepik a rendőrség kamerái. Ha egy ilyen elcsípi, ahogy átváltozol, te magad is veszélybe kerülhetsz. Pávának lesz annyi esze, hogy jól megfigyelt helyeken szedi az áldozatait, és nem sötét mellékutcákban, ahol könnyen rajtaüthetsz. Egyébként is feltűnő lenne, hogy az állítólagos Ron Fortier mindig a közelben van, amikor Róka akcióba lendül. A másik pedig, hogy az alakváltáskor nálad marad az ostorod és a Miroir, valamint továbbra is használhatod a képességeid, az emberi alakodban pedig még egy csavart rúgást sem tudsz beadni a Pávának anélkül, hogy lerepülne az orrodról az az ocsmány pápaszem.

A folyosó egy sötét sikátor szeméthalmokkal telepakolt hátuljába vezet. Max fintorogva húzogatja az orrát, amikor megérzi a bomló hulladékok jellegzetes, intenzív bűzét. Próbálok nem lélegezni, de még így is az orromba kúszik a rettenetes szagok elegye. Kezeimmel egyensúlyozva igyekszem anélkül átugrálni a hatalmas zsákokat, hogy valamelyik tartalmát tüzetesebben, közelről is megvizsgálnám, egyenesen rápottyanva a mostanra undorító masszává sűrűsödött egykori háztartási hulladékokra. Egy gyanúsan ember alakú zsák felkelti a figyelmemet, de végül úgy határozok, hogy nem szándékozom beleavatkozni a gyilkosok és hullarablók bizniszébe, így lassan kihátrálok az összefirkált téglafalak fogságából, a rögtönzött szeméttelep mellől. Ilyenek hát a mesebeli Párizs turisták által nem látogatott városrészei. Bár a funkciójáról csak sejtéseim vannak, a titkos folyosó készítői kiváló helyet választottak a bejáratnak: ide biztosan nem merészkedne be egyetlen épeszű polgár sem. Hát még a rendőrség! Ők örülnek, ha távol tarthatják magukat a bajtól, és sikerül megőrizniük a kiváló városvédő szerv látszatát.

A sikátor keskeny sétálóutcából nyílik, az alacsony épületek földszintjein apró, házias éttermek sorakoznak. Véronique Fortier-ként ismét életbe lép tájékozódási képességeim teljes hiánya, így kérdőn fordulok az elmélyülten szemlélődő vörös kwami felé.

 – Hol vagyunk?

 – Nem túl messze – feleli Max, miközben elcsen egy habos süteményt a cukrászda előtt, vendégcsalogatóként kirakott édességtorony tetejéről, majd behúzódik egy hirdetőoszlop takarásába –, még hallom a szirénákat. Ez a muffin egyszerűen isteni!

– Mennünk kéne – közlöm – Változtass át!

A szitkozódó kwamit beszippantja a vörös köd, pici kezei közül kicsúsznak az egekig magasztalt sütemény utolsó darabjai.

            A narancsszínű jelmezem megjelenése után körbenézek. Szerencsére senki nem figyelt fel az útszéli hirdetőoszlop mögött zajló különös jelenségre, pillantásom csupán egy kalácsot csipegető néni lábai előtt heverő bulldog éhes tekintetével találkozik. Az övemre tűzött Miroir újra működik, útmutatásait követve, hangtalanul osonok végig a tetőkön, egészen egy háztömbig, ahol a jelzések megint összezavarodnak. Tehát közel járok.

 – Helló, Vöröske – hallok meg egy ismerős, mély hangot a hátam mögül. Reflexből rúgnék egyet a hirtelen feltűnő alak felé, de ő gyors mozdulattal elkapja a lendülő lábamat, mozgásképtelenné téve engem. A félelmem növekedni kezd, amikor beazonosítom a kék különös árnyalataiban játszó ruháról lelógó tollakat.

 – Páva – állapítom meg látszólag magabiztosan, de nem nézek ellenfelem szemébe. Nem szabad kimutatnom a rettegésemet, az csak az ő fölényét bizonyítaná – Mit akarsz?

Próbálok kiszabadulni, de ő elkapja és megcsavarja a hadonászó kezeimet. A kinyúló izmok okozta égető fájdalomtól majdnem felsikoltok, de végül sikerül megfékeznem a kitörni kívánkozó jajgatást.

 – Csak azt, hogy szállj le rólam. Felőlem nyugodtan odaállhatsz Katicáék oldalára a Halálfej elleni küzdelemben, de engem ne akadályozz! Semmit nem értesz, ne avatkozz a dolgaimba!

 – Ez bevált már valaha? – kérdezek vissza meglehetősen szemtelenül ahhoz képest, hogy jelenleg valószínűleg az életem is tőle függ. Egy mozdulattal lelökhetne innen, tíz emeletnyi zuhanást még szuperhősként is nehézkes lenne túlélni. Páva egy pillanatra észrevehetően kiesik a szerepéből, ő sem ilyen visszavágásra számított. Ezt kihasználva, óriási kínok árán kitépem magam a szorításából, majd futásnak eredek, de pontosan tudom, hogy az egyetlen menekülési útvonalamat, egy kisbolt tetejét ellenfelem állja el. Ennek ellenére egészen addig szaladok, amíg egy két emelettel lejjebbi, virágokkal telepakolt erkély fölé érek. Visszapillantva látom, hogy Páva hamarosan beér, ezért gondolkodás nélkül levetem magam a mélybe. Nem vagyok macska, így nagy csattanások közepette landolok a hátamon, darabokra törve ezzel egy világoszöld kaspót, de egy pálma és egy láda vörös muskátli felfogja az esésemet. Alig fél méterrel hibázom el a tíz emeletnyi zuhanást, a szívem hevesen ver, szinte kiugrik a mellkasomból. Kicsit félve tápászkodom fel, de úgy tűnik a szuperhősök kevésbé sebezhetőek, mert csupán tompa feszítést érzek a gerincem környékén. Pedig megesküdtem volna, hogy legalább egy csontom eltört.

            Miközben az üveg erkélyajtót méregetem, megüti a fülemet a rendőrségi szirénák összetéveszthetetlen hangja. A francba, az a nyavalyás Páva már megint rám küldte a zsarukat! Hangosan káromkodom, amikor hirtelen zár kattan, és egy görnyedt hátú nénike jelenik meg az ajtóban.

 – Marie, kincsem, már megint kizártad magad a virágos kertbe? Pedig szóltam, hogy légy óvatos! Gyere be gyorsan, mert megfázol! Mit mondok akkor anyukádnak? – A szavakat rekedtes hangon, lassan tagolva ejti ki, néhol elgondolkodik, mintha elfelejtené, miről is beszélt az imént. Lehajtott fejjel bekullogok a lakásba, ahol a régi holmik jellegzetes, áporodott szaga csapja meg az orrom. A szobában – mely minden bizonnyal nappaliként funkcionál – teljes sötétség uralkodik, ami a hasznomra válhat a rövidlátó nénivel szemben.

 – Jaj, kedveském, olvass fel nekem, kérlek, a Bibliából! Olyan nehezen alszom el, aztán azokat a parányi betűket már úgysem tudom kivenni.

 – Nem lehet – keresek gyorsan kifogást – Le kell mennem a boltba. Elfogyott a tonhalkonzerv.

 – A tonhalkonzerv? – gondolkodik el az öregasszony. Még levegőt venni sem merek a beálló csendben. Valami rosszat mondtam volna? – Igen, igen, a tonhalkonzerv. Ne felejtsd el megetetni a Cirmikét!

 – Rendben – vágom rá, majd darabos mozdulattal végigsimítom a ráncos kezeit. Nem gyakran viszek végbe ilyen furcsán belsőséges tetteket, de emlékszem Max szavaira, miszerint szükségem lesz az érintésre az alakváltáshoz.

 – Várjál csak, Marie! A Cirmike már nem is él – néz felém vádlón. Valójában a mögöttem lévő vitrinre faragott tetejére bámul, de érzem, hogy az a feldúlt tekintet igazából nekem szól.

 – Dehogynem, néni. Hiszen éppen most mondtam, hogy megetetem. Csak el tetszett felejteni – próbálom menteni a menthetőt, miközben a bejárati ajtó felé hátrálok. Az öregasszony eltöpreng, majd letelepszik egy kopott huzatos karosszékbe.

 – Persze. Biztosan csak elfelejtettem.

Határozott mozdulattal elfordítom a kulcsot, mire nehéz ajtó a huzat hatására kivágódik, én pedig megkönnyebbülten pillantok végig az elém táruló lépcsőházon. Még egy ideig hallom a nénike szétszórt motyogását, miközben a felvonó felé sietek.

            A földszinten már valószínűleg nyüzsögnek a rendőrök, így a teljes inkognitó érdekében még a liftben elszánom magam az alakváltásra.

 – Osonás és beolvadás aktiválva! – kiáltom. Eredetileg suttogni készültem, de a mágikus szavak az elhatározás után vulkánként törnek ki belőlem. Csodálkozom, mivel nem érzek semmi különöset vagy az átváltozáskor tapasztalt enyhe szédüléshez hasonlót. Valamit rosszul értettem volna? A kételyeim azonban azonnal eloszlanak, amikor belepillantok a felvonó koszos tükrébe. A görnyedt hátú öregasszony tökéletes mása néz velem farkasszemet, még a mély ráncok is a helyükön vannak. Az egyetlen különbség a bokáig érő, virágmintás szoknya szegélyére tűzött ostorban keresendő, amit gyorsan a rojtos szélű poncsóm alá rejtek. Amikor beszélni próbálok, a hangom öregesen és elhalón cseng.

Mire mindezt felfedezem, kattanás hallatszik és a lift nonfiguratív mintákkal összefirkált ajtaja kinyílik. Egy terebélyes dísznövény előtt egy szigorú tekintetű, kék ruhás rendőr strázsál, akinek rögtön feltűnik az érkezésem, és öles léptekkel indul meg felém.

 – Elnézést, asszonyom! Az épületben veszélyes bűnöző tartózkodik, az előkerítéséig senki nem hagyhatja el a helyet.

 – Na de fiatalember! Nekem meg kell etetnem a Cirmikét! – hozom fel az első dolgot, ami eszembe jut. A kék ruhás haragos pillantásától kicsit összerezzenek, de látszólag magabiztosan folytatom – Az unokám sírni fog, ha a kiscicája holmi veszélyes bűnözők miatt éhen hal! Végig tudná nézni, ahogy a kis Bernie gyermeki lelke megtörik a megrázkódtatás miatt? Tudna élni a tudattal, hogy ez részben a maga hibája, fiatalember? – A rendőr a kimondottan jól sikerült monológom után csupán nagyokat pislog, de egyik kollégája – egy sovány egérképű – odaszól neki.

 – Engedd már el a nénit! Nem őt keressük. Vagy szeretnél benézni a szoknyája alá, hogy meggyőződj róla, nem rejtegeti a Rókát?

A szigorú tekintetű férfi morogva enged utamra, én pedig kisomfordálok a bejárati ajtón. Már csak Pávát kéne megtalálnom.

            Továbbra is a néni bőrében kérdezősködöm a környékbeli boltosoktól, láttak-e errefelé egy kék pávajelmezes fiút maszkban, de a legtöbben őrült öregasszonynak titulálnak, és rosszallón csóválják a fejüket. Egy szőke eladónő még udvariasan ki is tessékel az aprócska virágüzletből, de ekkor villanást veszek észre a szemem sarkából. Az útszéli bokrok mögött valami királykék suhan el. Több utcányit futok utána, azonban egy kereszteződésben elveszítem a nyomát. Túl sokáig mérlegelek, és bár végül a jó irányt választom, mire ismét észreveszem, már hipnotikus légkör veszi körül, és bűbájjal átitatott szavakat suttog egy kisfiú fülébe, aki alig magasabb a mellette álló vörös tűzcsaptól. Ilyen távolságból nem tudom kivenni az arcvonásait, azonban a csontjaimat rossz előérzet járja át.  Páva szemei felől örvénylő, kék sugár indul el, de sokkal gyorsabb, mint az előző áldozatánál. Már nem érhetek oda, ennek ellenére rohamtempóban kezdek futni. Közelebbről egy utcai lámpa fénye megvilágítja a fiúcska arcát: a kis Aldric az, aki megmutatta nekem a rejtett folyosót, amikor a rendőrök körülvettek. Ha lehetséges, még gyorsabb fokozatra kapcsolok, de mindhiába: a sugár eléri a kisfiú aranybarna szemeit, ő pedig rángatózni kezd, mintha áramütés érte volna, majd ájultan összecsuklik, Páva viszont elkapja, mielőtt beverhetné a fejét a tűzcsap kitüremkedő részébe. Az ellenségem csak ezután fordul felém.

 – Egészen gyorsan kiszabadultál abból a házból. Legalább lesz egy kis izgalom az életemben – közli egyenes a szemembe meredve – Legközelebb nem engedlek kicsúszni a kezeim közül.

 – Aldric a neve, segített nekem, pedig még csak nem is bízott bennem! Egy aranyos, kedves kisfiú volt, te meg aljas módon, a gyengeségét kihasználva a szolgáddá tetted! – kiabálom hisztérikusan. A szemeimbe égető könnyek gyűlnek. Valószínűleg a fáradtság teszi, de teljesen elveszítem az érzelmi önkontrollomat.

 – És mindenáron szeretett volna világhírű focista lenni, de sajnos a nyomornegyedbe született – teszi hozzá a királykék ruhás fiú elmélázva – Ne beszélj róla múlt időben! Ha felébred, pontosan olyan lesz, mint volt.

 – Azt leszámítva, hogy minden parancsodnak pontosan engedelmeskedik majd! A szolgáddá tetted!

– Néha áldozatokat kell hoznunk, Vöröske – sóhajtja – Hidd el, így sokkal nagyobb biztonságban van – Nem ad lehetőséget a visszavágásra, felugrik egy közeli háztetőre, ölében az eszméletlen Aldric-kal. – Úgy látom, menned kéne – A nyakláncomra bök, melyen már csupán két halvány vonal jelzi a hátralévő időmet. Eddig észre sem vettem, hogy már nem viselem az álcát, biztosan Páva becserkészése közben tűnhetett el. A második vonalka villogni kezd, mire megmakacsolom magam, és futva indulok egy biztonságosabb hely keresésére a visszaváltozáshoz.

            Végiggyalogolni a városon egy kimerült kwamival a nyomomban, aki alapjáraton is az őrületbe kerget, hát még ha ráadásul minden kirakat előtt nyálát csorgatva pillantgat felém, egyáltalán nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Az oldaltáskámat - benne minden értékemmel – természetesen Max tanácsára egy kihalt mellékutca szemetesládájába dobtam a nagy sietségben, erősen remélve, hogy nem jár arra éppen egy kukázó hajléktalan, úgyhogy a tömegközlekedési eszközök népes választékának igénybe vétele sem áll módomban. Marad a jó öreg kutyagolás, miközben a vörös kwami percenként megtorpan, különböző, ínycsiklandozó ételeket bámulva.

 – Nincs pénzem – közlöm fáradtan, legalább ezredszer, amikor éppen egy óriási csülköt készül felfalni a szemével.

 – Csak vond el a pincérek figyelmét! Pillanatok alatt kicsempészem onnan azt a finom marhabordát vagy az áfonyapudingot.

 – Ne is álmodj róla, nem fogok asszisztálni a lopási ügyleteidhez! – jelentem ki – Egyébként nem úgy volt, hogy a küldetéseken kívül nem akaszkodsz rám?

 – A küldetéshez tartozik az is, hogy nem hagysz éhen halni, hazug kisasszony. Nélkülem elég nehéz lenne legyőznöd a Pávát – morgolódik, majd lassan elszakad a kirakat látványától, és utánam lebeg.

 – Nem tudnád abbahagyni a hazug kisasszonyozást? Idegesít.

 – Engem meg az egész lényed kerget az őrületbe, hazug kisasszony, szóval ennyit igazán megérdemlek – közli fintorogva.

 – Jut eszembe, mi is olyan különleges azzal a tükörrel? Páva valami Valentina-t emlegetett, megkérdezte jól van-e.

Max hevesen szitkozódik az orra alatt.

 – Hát ezt is tudja az a kis…

 – Mit tud? – szakítom félbe a káromkodások áradatát.

 – Semmi közöd hozzá – veti oda, majd folytatja a szitkozódást.

 – Márpedig igenis jogom van tudni, ha én is ugyanarra a sorsra juthatok! – Max felém pillant, sárga szemeiben szomorúság és düh keveredik, de csupán az utóbbit hozza értésemre, amikor idegesen rám kiabál.

 – Ide figyelj, nem én akartam megint itt lenni! Az elődödnek rosszabb sorsa lett a halálnál! Ha jót akarsz magadnak, még csak nem is gondolsz arra, hogy ez veled is megtörténhet! Alkalmatlan vagy, mindenki alkalmatlan, de az az idióta Valentina volt mind közül a legalkalmatlanabb! – A kis kwami szinte köpi a szavakat, majd kissé szédelegve ugyan, de felröppen és faképnél hagy. Valami azt súgja, hogy egy ideig nem fogok róla hallani.

            A kollégiumi szobába visszatérve meglepetten konstatálom, hogy Raphi még nem érkezett meg. Talán sikerül megúsznom a személyes tesztelgetését. A nyugodt légkörben végre van időm kitisztítani a fejem, és lenyugodni. Eszembe jut, hogy az érkezésem óta meg sem próbáltam felvenni a kapcsolatot az otthoniakkal, így egy hatalmas sóhaj kíséretében kihalászom a matricákkal teleragasztgatott laptopot a bőröndömből, és benyomom a videó hívást. A képernyőn pillanatokon belül az öcsém vigyorgó feje jelenik meg.

 – Honnan tudták, hogy velük nem beszélek? – kérdezek rá egyből, köszönés nélkül.

 – Én mondtam nekik, megérzés volt – válaszol mosolyogva – Anya egy darabig ellenkezett, de Emma néni meggyőzte, hogy csak időre van szükséged.

 – Inkább egy kis alvásra. Vagy még jobb, egy üveg whiskyre.

 – Küldjek? – viccelődik – Majd vigyázok, anyáék nehogy megtudják, hogy a hugicám alkoholista lett. Ha felhívnád őket részegen, majd azt mondom, hogy fogadtunk valamiben, és te vesztettél.

 – De aztán csakis kanadait! – adom alá a lovat. Mindig is így oszlott meg a személyiségünk. Én vagyok a rendes és megfontolt, ő meg a család bohóca, aki semmit nem vesz komolyan. Ezen tulajdonságával legtöbbször sírba visz, de most, egy teljesen új környezetben megnyugtatóan hat rám a tudat, hogy vannak dolgok, amik nem változnak – Egyébként meg még mindig a nővéred vagyok, pisis.

Roland válaszul rám nyújtja a nyelvét.

 – Hol vannak anyáék és hogyan vetted fel tetőtől talpig gipszben?

 – Valószínűleg kávéznak valahol. Kezdem azt hinni, hogy nem is érdekli őket a nyomorom. – A tettetett duzzogását elrontja a tény, hogy egy pillanat múlva hangosan felröhög. – Hangvezérlés, Emma néni telepítette rá a gépre. Az az ijesztő nő mindenhez ért. Még aknakeresőzni is tudok!

Nyitnám a számat, hogy újabb kérdést tegyek fel, de az öcsém belém fojtja a szót.

 – Apa Hollywoodban van. Úgy egy órája beszéltünk, azt mondtam neki, hogy drámatáborban vagy Montréalban. Tiszta kínos volt, a nővérkének kellett megtartania a telefont a fülemnél. Apa igazán megtanulhatna modern technikát használni.

 – Ez az ikertelepátia dolog néha még nekem is ijesztő.

 – Az anyáékra vonatkozó kérdésedből egyenesen következett, hogy apáról is tudni akarsz. Egyszerű logika.

 – Mondja ezt az, aki kétszer majdnem bukott matekból.

 – Másodikban volt, Roni! Azóta ádáz háborút vívunk a szorzótáblával – megpróbálja rosszallón megrázni a fejét, de a mozdulat hatására arca fájdalmas grimaszba torzul.

 – Az ő támadásait látom, de a tieid elég gyengék lehetnek – Valaki matatni kezd az ajtó környékén. – Bocs, öcsi, most mennem kell. Holnap felhívlak, és majd mesélek. Jut eszembe, találkoztam a szívszerelmeddel.

 – Chloé Bourgeois? – tudakolja a szemét forgatva.

Bólintok.

 – Ne is említsd azt a kis libát, agyvérzést kapok tőle! – mondja, majd látványosan megborzong.

 – Tényleg megyek – közlöm, amikor a zár kattanását hallom.

 – Szia, Roni! Gondold meg, mikor hívsz, hat óra az eltolódás. Nem akarom, hogy felverj az unikornisos, szivárványos álmaimból.

Ekkor Raphi lép be a szobába, én pedig lecsapom a laptop tetejét, így tökéletes rálátás nyílik a márkajelzésre ragasztott óriási Hófehérkére.

 – Szép Hamupipőke – közli a szokásos, levakarhatatlan vigyorával.

 – A húgomé a gép – mentem ki magam dadogva – Egyébként meg Hófehérke.

 – És? – kérdi értetlenül.

 – A képen Hófehérke van, nem Hamupipőke – magyarázom –, amúgy mindegy. A belseje már menőbb – közlöm, majd felnyitom a gépet, előbukkan az egérpad mellé ragasztott, ritka Bud Spencer és Terence Hill válogatott matricagyűjteményem.

 – Jó tudni, hogy van itt valaki rajtam kívül, aki bírja őket – Raphi az érkezésem óta talán először szól hozzám normális hangnemben – Itt a legtöbben nem is ismerik ezeket a filmeket. A komód tele van velük, ha akarod, most megnézhetjük az egyiket. A pályára úgysem tudunk kimenni, mert esik, a stadiont meg nyolckor bezárták.

Bepillantok az ócska tévé alatti kisszekrénybe, amiben valóban olyan filmek sorakoznak, mint a Nincs kettő négy nélkül vagy a Bunyó Karácsonyig, de néhány alapvető darab hiányzik.

 – Hol a Banános Joe? Létezik, hogy pont az nincs meg?

 – Én még csak ezeket láttam – von vállat a fiú közönyösen – Amikor idekerültem, rengeteg szabadidőm volt, Buday meg ezeket adta, hogy lefoglaljam magam. Elvileg az ő hazájában nagyon népszerűek.

 – Akkor most megnézzük a Banános Joe-t – jelentem ki, majd benyomom a zöld gombot a laptopomon.

            A tűző napot csupán egy-egy felhőgombolyag takarja el. A kis Raphaёl Beaumont ismét a pályák körül sertepertél, aznap már legalább harmadszor. Buday Kálmán nem szereti, ha megzavarják a munkájában, Raphi pedig lépten-nyomon ezt csinálja. Amikor az otthontalan kisfiút alig egy hónapja felvették a stadiont építő munkások segédjének, cserébe a szállásért és az ellátásért, senki nem gondolta volna, hogy az apró gyermekben ennyi erő és tenni akarás rejtőzik. Szegényke a nap nyolc órájában az üvegesek uzsonnájával, meg sörével szaladgál, a maradék időt azonban mindig az edzések közelében tölti. Viszont valahányszor Buday megkérdi, hogy szeretne-e csatlakozni, nemet mond.

            Az edző végül úgy határoz, hogy le kell kötni valamivel Raphi végtelen figyelmét. Eszébe jutnak az otthonról magával hozott filmjei, így munka előtt felszalad a szolgálati lakásába, és egy táskába gyömöszöli a DVD-ket.

            A kicsik és a nagyok edzése között végül ideje nyílik felsétálni Raphaёl kollégiumi szobájába. A fiú éppen bent van, zenét hallgat, de látszik rajta, hogy a hangszórókból üvöltő heavy metal nem köti le, inkább hamarosan begolyózik tőle. Jó hír, hogy legalább próbálkozik elfoglalni magát.

 –Mi bajom van nekem, Buday bácsi? – kérdi a fiúcska kétségbeesve – André azt mondta, ez a zene mindenkit megnyugtat, de engem inkább felidegesít.

 – André nem tudja, mi az igazi jó. Ezek – mutatja fel a szatyrát – garantált szórakozást nyújtanak majd.

A kisfiú kritikusan méregeti a szakadt táskát, de végül megadóan bólint.

 – Egy próbát megér.

Így kezdődött Raphaёl Beaumont Bud Spencer filmek iránti olthatatlan szeretete, még az sem tántorította el, hogy az első néhány filmet angolul kellett végignéznie. Neveltetésének köszönhetően kitűnően beszélte a nyelvet.

Ekkor köttetett a kis Raphi első igazi barátsága is, valószínűleg mindkét fél tudta nélkül, miközben Buday edző és a kisfiú együtt bámulták elmélyülten az újabb és újabb bunyókat. 

Hali!

Először is megjegyezném, hogy a részben valószínűleg néhol akadnak hibák, mert közzététel előtt nem néztem át. Ennek az az oka, hogy ilyen fáradtan valószínűleg azokat a hibákat sem venném észre, amik kiszúrják a szemem, de mivel megígértem, hogy ma jön rész, ideje be is tartanom. Ennyi lenne. A folytatás a hétvégére várható.

Mindenkit ölel, Hyacinth